_Skole_, 1914 október 21.
Az ember lelke a legborzalmasabb harcok közben sem veszti el sem a
kulturáját, sem a vidám rugékonyságát. Csak egy kis pihenő kell, hogy
kifujja magát, már megint teljesen emberré lesz.
Ez a legnagyobb csoda, amelyre ez a rettenetes háboru rávilágit.
Azt hittük először, hogy a kulturember idegzete abszolute semmi vadságot
sem fog elviselni. Aztán jöttek a hirek, mint a vastag felhők, a
borzalmakról és rettenetességekről, amelyek minden képzeletet
felülmulnak s azt hittük, hogy a kulturember egyszerre visszasülyedt
prehistorikus fenevaddá.
Egyik sem igaz.
A kulturember sokkal jobban birja az emberfeletti erőfeszitéseket, mint
a félbarbár, mert egy nagyszerü tartaléktőkét hord a lelke brodsackjában
életértékekből. A nyers és ugynevezett őserejü paraszt bakák lógó fejjel
és kimerült szemmel ülnek, maguk elé meredve s csak sóhajtoznak az
otthon, a szülőföld után s olyan fáradtak, hogy kezüket, lábukat alig
birják mozditani, mint odadobált zsákok a földön, ellenben a tisztek,
akik ugyanazokon a fáradságokon mentek át és a veszélyek egész
fontosságát sokkal nagyobb intenzitással érezték volt át, frissen és
vidáman, mindent kiheverve szórakoznak.
Nincs egyetlen ur itt körülöttem, aki a kvalifikált borzalmak légiójáról
ne tudjon beszélni, ha visszagondol az elmult hetekre, s milyen szépek,
egészségesek, frissek és játékos elméjüek. Ha az asszonyok látnák,
megirigyelnék a háborut.
S csakugyan, alig van kedvesebb, mulatságosabb és egészségesebb dolog,
mint itt ülni a skolei állomás sarkában, a vaslábu kerti lócán s nézni a
befutó trénkocsik végtelen sorát, a landwehr s a honvédtiszteket, ahogy
arany barátságban pattog a szó:
– Szeavasz, szeavasz…
– Szerbusz, szerbusz.
Hosszu rusnyák szekerek várnak hátul, forspontok a gyalázatos kis
lovakkal s csodálatos szép őszi hegyoldal, fönn a nyires sárga
tisztásával.
Kétezer szekeret vittek át itt ma a vonatok s százával állanak a
forspontok, amelyeket felpakolnak, de a legcsöndesebb pesti konyhában
több pörölés van, mint itt. Szinte nesztelenül siklanak tova a hosszu,
végtelen vonatok. Három nappal ezelőtt orosz horda nyüzsgött itt, most a
mieink diskurálnak…
*
Odahaza persze azt hiszik, hogy az az öt-hat tiszt, akik itt tárgyalnak
nagy komolyan és a bluzt is kigombolják, ugy mutogatnak a testükön
valamit, a csaták emlékeit, a sebeket tárják fel. Győzünk hálistennek, a
győzelem édes érzései közt talán nem profanálás, ha lesztenografálom a
hősök beszédét.
[Illustration]
– Ez a legtöbbet ér az egész háboruban.
– Ez igen!
– Ez a pelzmellény, barátom. Nézd, milyen csodadolog ez.
– De milyen csizmád van, öregem. Hol lehet ilyet kapni?
– Kassán csináltattam husz forintért.
– Nem drága!
– Hát Pesten nem kapod meg harmincötért, negyvenért.
A szép pesti asszonyok olyan gonddal nem tárgyalják meg az uj magyar
divatot.
Aztán.
– Csak egy jó tisztiszolgára tudnék szert tenni.
– Nahát az enyém is, az is egy igazi állat.
– Semmit se tud. Még olyan tisztiszolgát nem láttam, mint a
főorvosunknak van. Még a gondolatát is lesi az urának. Ugrik. Nincs
szoba? Neki van. Összeverekedik mindenkivel és mindent szerez. Kérlek,
az almamezei futás után, mikor beérünk Szolyvára, ott áll a falu végén s
azt mondja: Főorvos urnak alássan jelentem, a tea fel van főzve, az ágy
meg van vetve.
– No az enyém négy nap mulva jött meg.
– Hát az enyém? Első dolga volt, hogy eldobta a pakkomat. Mindenem benne
volt.
– Az a trénhadnagy, akivel együtt voltunk… ha a szolgája megjön, mindig
azzal fogadja: Keblemre, te állat! Hát már megjöttél?… Mert azt se lehet
kivárni soha.
A cselédkérdés… A pesti asszonyoknál is elég kiadós téma.
Aztán az ebédre is kell gondolni.
– Hol az étkező kocsi?
Az étkező kocsikból lett a legjobb kórházkocsi.
– Hátha nincs a vonaton étkezőkocsi, hol étkezik az ember?
– Táphadnagyok, táphadnagyok.
– Sört lehet itt inni?
– Sört, azt nem lehet, ellenben bort nem kapsz.
– De kell valahol kocsmának lenni, mert az én puccerem már berugott.
– János.
– Tessen parancsolni.
– Kell egy kenyér, de olyan kenyér, hogy rögtön itt legyen.
– Igenis. Prófunt.
– Cipó! Friss cipó a debreceni piacról.
– Igenis, prófunt.
– Meg valami jó pecsenye, friss sült, valami jó szelet.
– Igenis, konzerv.
– Nem konzerv, te állat, hanem rostélyos, bifsztek malac-pörkölt,
vadsertés izzel!
– Igenis, konzerv.
– Fuj…
– Te, az oroszok a mi konzervünket nyersen ették.
– No hát én civilizáltabb ember vagyok, én nem szeretem a nyers hust
bádogban.
– Csak szoknyában!
– Persze.
Az asszonyi dolgokra térül a szó.
– Azt az orosz is kedveli.
– Volócon van egy menyecske, azt harminc orosz kedvelte. Egy bakám
huncutságból csókot kért tőle… Hát nem lehet valami rosszvérü a
menyecske, mert azt mondta, hogy: Hagyjanak békében, mert már magamnak
sincs, mind elvitték az oroszok.
– Ami azt illeti, az én szakaszom is azt jelentette egy reggel, hogy:
„Hadnagy urnak alásson jelentem, a falut bevettük“.
– És te mit mondtál rá?
– Ki kell üriteni!
Hozzák a debreceni cipót, meg a megrendelt menüt s még bor is kerül; a
cipó bizony prófunt s a koszt az konzerv, de legalább bőven s a
savát-borsát megadja a sok jobbnál-jobb adoma a hadi élet asszonyi
dolgairól.
Ilyen vigan nem ebédelnek ma sehol odaát Magyarországon.
Ebéd után jönnek az adomák.
– Barátom, ha most leülhetnék egy órára valamelyik pesti kávéházban…
– Itt szebb helyen vagyunk.
– Szép hely, csak azt mondd meg, hol van több piszok, itt vagy
Felső-Magyarországon?
– Hát Volóc kis hely, de ott több van.
– Igen, itt nagyobb területen oszlik meg.
– Láttátok az orosz urak hagyatékát?… Mindenütt a szalonokba
kvártélyozták be a lovakat.
– Az oroszok, azok jóvérü fickók. Hallottam az elébb egy jó esetet –
szól egy élelmezési tiszt. – Bementem a városba szétnézni, hogy lehet-e
itt valamit beszerezni az élelmezés számára. A legnagyobb kereskedőhöz
utasitottak. Hát kérlek, egész szép raktára van. Csudálkoztam is rajta.
Kérdem tőle, hogy lehet magának ennyi raktára? Mert ha az ember a
kozákok után egy zsák lisztet talál, már persze csudálkozik. Azt mondja,
hogy: kérem, én mindent adtam nekik. Nálam nem raboltak, hanem
vásároltak. És hogy?
Bejön a proviant tisztjük és elkezd alkudni; de a szemtelenségig. Hát
jó. Az ember enged… Miért ne engedjen, nem igaz?… A végén kihordatja a
holmit és szekérre rakja. Akkor azt mondom neki: kérem alássan, én
leengedtem minden árat, ahogy parancsolta, de most már láthatnék egy kis
pénzt?… Pénzt? – azt mondja a kozák tiszt – azt nem, de egy golyót a
hasadba, azt kaphatsz.
– Azért nem kell ezeket félteni, – mondja a nevetés után egy másik
tiszt. – A galiciai zsidóban akkora kereskedői szellem van, hogy az
mindent kihever. Az elébb azt mondom egy kis pájeszes fiunak, hogy te,
mondok neked egy jó üzletet. Add ide az egyik pájeszedet egy koronáért.
A fiu néz, azt mondja, megkérdi az apját. Elmegy, aztán visszajön. Hát
mit mondott az apád? Azt mondja a gyerek: Az nem mondott semmit… Hát
megcsináljuk az üzletet?… Tudja mit, azt mondja a kölyök, mondok én egy
jobb üzletet: két koronáért odaadom mind a két pájeszemnek a felét.
Igy kergeti tréfa a tréfát, adoma az adomát, nevetés a nevetést.
… Szegény fiuk. Talán megnyugtató, hogy ha igaz, hogy nem mind arany ami
fénylik, az is igaz, hogy nem mind vér az, ami sötétlik… Ezek az urak
mind csatákból jöttek s csatákba mennek… Ki tudja, melyik lesz az
köztük, aki nem látja meg Lemberget, ahova most indulnak…