_Skole_, 1914. október 20.
Az államvasutak főnökségénél csak annyit igértek, hogy a vonat elmegy a
határig.
Szolnoktól kezdve a vonatot egyre jobban meglepték a visszavándorlók,
akik félelem és aggodalom és szomoruság batyuját cipelték magukkal. Az
uri asszonyok is mind harmadosztályon utaznak a rendkivül lassu és
hosszu vonaton.
– Óh Istenem, ha még egyszer menekülni kell!
Sóhajtások, mint a Szüz Mária kép előtt, föl az ég felé néző szemek.
– Nektek nem volt muszáj jönni, én egy szóval sem kapacitáltalak.
Valami groteszkség a szemrehányásban. Mintha olyan nagyon kellett volna
kapacitálni valakit azon a rettenetes hajnalon, mikor a szolgabiró
hajduja, meg maga a szolgabiró szaladt házról-házra, hogy indul az
utolsó vonat…
– Én csak annak örülök, hogy csak egy csomagom van, a ládát nem
hozhattam el…
Szegényke, hogy jajveszékelhetett akkor, hogy a láda, a láda! Szent
isten, a láda az értékekkel…
– Jaj, olyan mérges vagyok, hogy eljöttem, vissza is kell menni…
– Örülj, hogy nincs már muszka.
– Nono, hátha, csak nem szabad róla beszélni!
Egy bölcs öreg kerékgyártó fölényesen szól:
– Bizony, csak akkor fogjuk tudni, mi vót, ha a történelmet olvassuk,
mint a negyvennyócat.
Ez a beszélgetés jellemzi az egész vonat hangulatát fel Munkácsig.
Itt egy uj ijedtséget vet be a lelkekbe a kalauz.
– A vonat nem megy Lavocnéig, még a határig sem, csak Volócig.
Mindenfelé izgatottság. Ugy látszik, mégis benn van még az orosz. Talán
rá is fognak a vonatra lőni. Az ujságok se irnak egy betüt se
Beregmegyéről, csak Máramarosról, ott pedig még Kőrösmezőn oroszok
vannak. S ha az orosz benn van, ha be tudott jönni, erősitést is fog
tudni kapni. Ha még egyszer futni kell…
– De már akkor nem leszek olyan szamár, hogy fizessek a vasutért… Még
pótdijat is fizettettek velünk, hogy jegy nélkül szálltunk fel…
A vonat szombaton este indult Budapestről és hétfőn reggel ért be a
Verhovina alá. A legszebb és legtündéribb völgységbe, amelyet valaha
láttam. Az ősz buja, pazar, káprázatos. A hegyek cserbundái arany
nyirekkel ékesek, a vörös prémben: szikrázó ékszerek… Ez a vidék a
magyar hazának egy ismeretlen, egy félredugott, egy tömérdek állami
kincset érő ékessége. Tele gyógyvizekkel s olyan ősszel, amelyhez
fogható sehol a világon. A Tátráé a tél, a Verhovina paradicsoma az ősz.
De a hegyek tövét lesi minden szem. A reggeli fényben a lombok alól
kikanyarodó kozák csapatokat keres a szem s minden percben várjuk, hogy
ágyulövést, gépfegyverkattogást hallunk. Mert ugy tudjuk, hogy a
mieinknek se ágyuja, se gépfegyvere, csak öreg werndli-flintája.
Szinte csodálatos, hogy minden incidens nélkül megy a vonat lassan
feljebb, ujra feljebb. A hidfőknél szakállas véncsont rezervisták
félszakaszokban táboroznak, s mosdás közben felbámulnak a hajnalban tova
mozgó vonatra. Valamelyik ablakból ujságot dobnak ki nekik,
elvigyorognak és szervuszt intenek.
Az uton mindenfelé mutogatja a kalauz az eldobált szemetet: kozáktanyák.
A felboritott s trágyává taposott szénaboglyákat, itt-ott egy-egy
leégett kunyhót, a kis patakban egy-egy leguritott hordót. S beszélnek
az almamezei futás után a nagy menekülésről, mikor a hosszu rutén
szekerek, zsidó kordék rogyásig rakva hozták lefelé a holmit, s a nép
gyalog, hátán, mellén, lába körül a gyerekeivel… Borzasztó volt. A
csöndes, csodaszép tájon, mint egy lidércnyomás.
Volócon a vonat jó hirt kap.
_A vonal vissza van állitva Lavocnéig._
Hosszu aszály után nem olyan áldás a jó eső, mint most a kicserepezett
lelkekre ez a hir.
Hiszen akkor tiszta a Kárpát!
Minden veszélyérzés, minden aggodalom eltünt. Megint érzi az ember az
édes itthon nyugalmát.
S a vonatbiztositó osztag tisztjei oly vigak és kedvesek. Nem: itt már
nincsen baj.
– A mieink tegnapelőtt, szombaton már _bementek Skoléba_.
Délután már katonai vonat, egy mozdony, egy kocsi megy oda. Meghivnak,
hogy tartsak velük. Pompás és vidám ebéd után megyünk, én vagyok az első
polgárember, aki átlépi a határt az orosz betörés után.
Kimondhatatlan jó érzés.
A győzelem szele lengeti a lelkeket. Elektrikus vigság.
Lavocnéban le van égetve az állomás, s ami puskatussal szétrombolható,
szétrombolva. De mit lehet puskatussal rontani egy állomáson! Az
ablakokat, a lámpák üvegtábláit tördelték be. És a Blockhaust, a
váltóház gépét törték apróra. Pár darabot zsebre teszek belőle, a porrá
zuzott géprészekből.