Egy faluból jöttek, valahonnan az erdélyi határról, de huncutak is
voltak, mint a székelyek. Mindig vidámak voltak, mindig jókedvüek s a
sorban mindig egymás mellett állottak s egy nevük lett a végén, az egész
ezred ismerte a hirüket, az egyik legény Kis Samu volt, a másik Samu
Jóska, de a kettő együtt Kis Samu Jóska volt.
– Testvér – mondta Kis Samu – éhes kezdek lenni.
Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt a világon semmijük. Előre
küldték őket a drótakadályokhoz, mögöttük nagy tisztás volt s azon csak
éjjel tudott egynéhány katona keresztül lopózni, azok is inkább
töltényeket hoztak nekik, mint ennivalót.
– Mit együnk testvér, – mondta Samu Jóska.
– Mi van?
– Vizem van.
– Nekem meg sóm.
– Hisz az nagyszerü, főzzünk levest.
– De miből?
– Fűből.
– Jó lesz az?
– Jó hát.
– Megájj, az nem jó lesz. Paréjlevest főzök én, az jobb lesz.
– De nincs paréj.
– Szedünk. Ebbe a nagy mezőbe csak lesz valahol. Ides anyám otthon csak
kimegy, mingyán hoz egy főzetre valót.
– A nagyon jó lesz akkor.
Még nevettek is rajta. De bizony hiába csuszkálták végig a letaposott
rétet, nem leltek olyan paréjt, amit meg mertek volna főzni.
– No testvér, én kimegyek a drótok elibe, ott még nem járt senki, ott
szép a fű, abba csak lelünk…
– Én is kimegyek.
– Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik mán csak ne maradjon egy
kis paréj miatt!
– Hát tudod mit, akkor én megyek ki.
– Persze, le akarod előlem legelni a mezőt. Ismerlek.
Evvel Kis Samu már ki is bujt a szöges drótok alatt.
Lassan csuszott előre, mint egy nagy vastag vakondok. Minden füszálat
megérzett, megszagolt, minden laput megizlelt, de csak nem talált olyat,
amilyet az édes anyja szokott otthon szedni, gyenge, édes leveleket; de
messze is van az édes anya, meg az édes szülőföld.
Ő csak mászott, egyre mászott előbbre, olyan jól esett lassan tovább
csuszni a zöld fűben, puhán és csendesen, kapargálva s a fejét bele-bele
fektetve a magas, kaszálni való perjébe.
Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Valami száz méterre volt
itt csak az orosz lövészárok, de közben sürü bokrok voltak s olyan magas
fű, hogy még ha feltérdelt, akkor sem látszott ki belőle semmi. Kis Samu
csak ment, ment előre. Nem tudta miért megy, hova megy, ugy csuszott,
mint a csiga, a szemét is alig nyitotta ki s alig látszott, hogy előre
halad, csak ő maga látta, ahogy az egyenesen álló vékony füszálak
lehajoltak a teste alatt.
Egyszer csak valami furcsa nesz ütötte meg a fülét.
Az első pillanatban rémülten hallgatott, azután elkezdett nevetni
halkan, hogy hangja ne legyen.
Horkolást hallott.
Most mit csináljon?
Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy kerek ég alatt? Ha a szemét felvetette,
csak a mélységes kék eget látta. Keletről fehér fellegek usztak rajta.
Istenem, hogy tud aludni az ember ebben a nagy idegenben, ellenség közt…
A test megköveteli a maga pihenését. Hogy megy otthon aludni az ember,
mikor vége a napi munkának, hogy belefekszik a jó, puha szénába a
szénatartóban s reggelig azt se tudja, mi az élet… csak éjfélkor, ha a
lovak prüszkölni kezdenek, akkor érez fel, hogy szinte félálomban eleget
tegyen a kötelességének: uj szénát vessen a ló elé… S hogy meg lehet
szokni mindent. Most is majd leragad a szeme, de nem tudna elaludni
azért… Pedig mintha abból a csendesen édesdeden alvó emberből valami
álomsugarak terjednének, amelyek rá is ráragadnak, az ő pilláit is édes
mézzel kenik, a homlokában bódulást érez már s csaknem lebókol egy puha
vakandturáson, hogy elfeledkezzék mindenről, erről a világról, bajról,
fáradságról, zsibbasztó éhségről s átadja magát a legdrágább álomnak…
De hirtelen a másik jut eszébe, Samu Jóska cimborája, aki odahaza a
drótkerités megett várja az édeslapu leveleket, amiből levest lehet
főzni.
Hirtelen minden álom kimegy a szeméből… Hát az ő élete, az bizony nem
sokat számit, meghaltak már mások is, ezren is, meg tizezren, meg a
világ teremtése óta hányan s ezután is meghal mindenki eccer… De Samu
Jóska várja az édeslapu levelet…
Nagyot gondol Kis Samu.
Felcsigázza még egyszer magában minden életerejét s megy előre tovább,
lassan, mint a gyik.
S egyszerre csak előtte az orosz katona.
Ott fekszik a fűben, zöldes ruhájában elterülve, a sapka félig
lefittyent a fejéről, hosszu szőkésbarna haj csapzott izzadt, meleg
homlokára. A szája kicsit nyitva s az arca szeliden, békésen, mint egy
gyermeké, ott hever egy zsombékon. A fegyver kiesett a kezéből, a
kenyérzsákja ott van mellette, ugy alszik, mint édes anyja ölében a
csecsemő, aki annyira boldogan és olyan bizalommal hagyja el magát. Nem
bánja, ha akármi történik is vele, agyon lehet ütni, agyon lehet
csókolni mire felébred… Hát ez az orosz mire bizta magát?… A szent Föld
ott lebegett alatta, szinte a föld meleg lüktetését lehetett látni
együtt az orosz vitéz csöndes lélekzésével.
Kis Samunak megcsillant a szeme. Éles lett a pillantása, leste, mérte,
milyen mélyen alszik a muszka.
Aztán kinyujtotta a kezét, a kezében az éles, hegyes, marokra fogott
szuronyt…
Mikor már csak egy centiméterre volt az orosz testétől, kigombolt,
szőrös, pirosbőrü pihegő mellétől, megállott… A kemény vas, a
könyörtelen gyilok, mintha magától állott volna meg, mintha tétovázna,
megremegve valami szép és igaz gondolat hatása alatt. Aztán
visszahuzódik s a másik kézbe kerül.
Kis Samu pedig fogta puszta kézzel a hosszu orosz puskát s kiemelte a
füből… Milyen engedelmes állat a fegyver, a gép, ha nincs összekapcsolva
vele az élő emberi lélek. Már ott volt az orosz halál a magyar marokban…
S most ujra kinyilt, kinyult a magyar kéz: felvette a barna
kenyérzsákot…
Egyéb nem kellett neki.
Még egyszer végigfutotta a pirosan alvó nagy embert. Nem volt már fiatal
ember, hosszas, ritka szőkebarna szakáll ütközött ki az arcán, a vonásai
fáradtak voltak, mint az élet harcában megőrlődött családapáké, pedig
legény volt még.
– Aludj, testvér, – mondta Kis Samu magában, azzal a nyakába vette a
puskát, a tarisznyát s elkezdett visszafelé csuszni.
Egy horkantást hallott, ettől megijedt. Borzasztó megijedt: ha fölébred
a szerencsétlen, akkor meg kell ölni.
Várt nesztelenül, mint a rozsbogár, amely a legkisebb neszre halottnak
tetteti magát s csak hosszu perc mulva indul ujra utnak…
Igy indult ő is utnak, vissza a csapásán… Hogy meg lehet ismerni a hóban
a nyul csapását, a páros kettős nyulakat, két kicsi elől, két öreg nyom
hátul. Vagy a rókáét, ahogy egyenletesen ügetett s hosszufarka utána
söpört a puha havon… Az ember utja még sulyosabb, az élő füvet ugy
széttöri, árkot ás, vés, a füves réten.
Mikor bebujt a drót alatt, Samu Jóskát ott találta a poszton. Ült, ült
és aludt. Aludt mint a muszka s nem ébredt fel.
Az alvásért nagy büntetés jár: vesszőzés, kikötés, nagy veszély idején
főbelövés… és hogy aludt ez is… Nem birta szegény kivárni az édes
füveket.
– Nohé, no… – rázta meg a cimbora. – Hékás…
Alig tudott bele lelket verni.
– Itt az ennivaló!
Samu Jóska nagyra meresztett álmos szemmel nézte a kenyértarisznyát,
amely dagadt volt.
Ránézett a cimborájára, megcsóválta a fejét. Megértette.
Hanem volt valami, valami furcsaság, amitől a tarisznyában
mindkettőjüknek kerekre nyilt a szeme.
Egy kis fura alkotmány: egy kicsi bababölcső.
Samu Jóska vette a kezébe. A tenyerébe vette, nézte. Egész rendes kis
takaros bölcső. Bicskával faragva, olyan kicsi ringó bölcső.
Hallgattak, néztek.
A nap melegen sütött le az égről, kábultak voltak az árnyéktalanságon,
csöppek gyöngyöztek le rajtuk s ugy a szemük táján összecseppentek,
lebiggyentek…
A Samu Jóska könnye a kis bölcső közepére esett.
– Hun szedted ezt, testvér?
– Ott alszik egy árva magában, – mondta Kis Samu.
Samu Jóska megcsóválta a fejét.
Hallgattak. Azt akarta mondani: Jó lesz az én Bözsi leányomnak!… De nem
mondta ki. Csak hallgatott. A másik is azt akarta mondani: Vidd haza a
te kis Bözsi leányodnak… s ez se mondta ki.
Törtek a kenyérből s lassan eddegéltek. Falatonként morzsolgatták szét
az istenadta kenyeret…
Egyszer azt mondja Samu Jóska:
– Testvér.
– Mi kell, testvér?
– Hun alszik az az árva?
– Hát arra le.
Azzal tovább ettek. Eccer Kis Samu szólalt meg:
– Ejnye, ejnye, ha tudtam vóna…
S megint tovább ettek.
Megint Samu Jóska szólt egyet:
– Én is tudnék ilyet csinálni az én Bözsikémnek.
S müértő szemmel nézegette, tanulta a bölcsőcske formáját.
Aztán Kis Samu mondta:
– Alkalmatos, de nem boszorkányság.
Samu Jóska azt mondta rá:
– Nem.
Kis Samu megint ezt:
– Add csak ide, testvér…
– Én?… Nem én…
– Hásze, jóember, nem akarom megenni.
– Nem, tudom mit akar kend, de én vissza akarom vinni.
– Hogy vinné kend, mikor én hoztam?
– De én tanáltam ki, hogy… Nekem van gyermekem, én tudom, mié!…
Nem szólt tovább, csak megindult vissza a másik csapásán. Félt, hogy nem
tud szólni a torka szorulásától.
– No, tegyen legalább bele kend valamit, csak nem visz üres bölcsőt, –
szólt gorombán Kis Samu – s egy darabot tört le a kenyeréből… – Ki
tudja, az a muszka is mikor kap ujra.
A muszka ébren volt, ott ült a fűben, lecsüggesztette a fejét, már nem
tudta, mi történt vele.
Csak akkor riadt fel, mikor emberi arc bukkant fel előtte.
Samu Jóska intett egyet neki, aztán odanyujtotta féltenyerében a
bölcsőt.
A muszka csak nézett vérveres szemmel, elbámulva, gyáván.
– No, vegye csak el kend, – szólott barátsággal Samu Jóska – nem
dinament van benne, haszen ismerheti mi a.
S az orosz elvette. A két apa egymásra nézett, aztán gyorsan elfordult.
Mindenik szégyelte a harcmezőn a férfiszemben a könnyet…