A gyerekek részegek voltak a szabadságtól. Háboru van, mondták, most az
egész világ a mienk. Még csak marsoltak, lefelé a pompás magyar utakon,
a szép és gazdag sváb és szerb falvakon át. Ellenséget még nem láttak,
csak ellenséges arcokat itt-ott egy-egy terebélyes szerbház udvarán.
Nevettek rajta s egymásnak mesélték, hogy itt-ott már felkötöttek
egy-egy árulót.
A pompás napsugáron porosak voltak, de vidámak. Nóta zengett az ég felé
s ugy ficánkoltak, mint a tavaszi fűre kieresztett jószág. Igazán,
mintha ez volna az ember igazi értelme: a háboru. Annyi száz és annyi
ezer évet töltött örök hadviselésben az emberi fajzat, hogy a fülledt
békében kiütött már a bőrén az a furcsa viszketés, amelyet csak a golyó
csiklandozása és a kard karmolása mulaszt el egy időre.
Éjszakára egy nagy dunaparti faluban szállásolták be őket.
Tréfa és kacagás csattogott a szép, meleg augusztus estén. A csöndes
falu kihalt volt, mint a temető, mert itt is vad sirással járt
házról-házra az asszonynép, hogy a fiaikat elvitték katonának, háboruba,
csak éppen, hogy le birtak aratni s ott állott a nagy mezőn a sárga
buzakeresztek hadisora, de nem igen közeledett feléjük semmiféle csépelő
had _svaromléniája_.
De most egyszerre megváltozott a falu képe, szine.
A pajkos magyar fiuk fékezhetetlen vigsága töltötte be az egész falut.
Mint egy zsibongó boldog madársereg a nádason, ugy szállt le a had. Nagy
idők ingerét érezték az ereikben s szinte kirüffent belőlük mint a tulbő
nedv a fiatal hajtásból.
– Hej pajtás, a jóistenit, itt jó helyen vagyunk.
– Jó helyen, szőlőt eszünk!
– Szőlőt bizony, ha adnak. Hej gazdasszony, édes-e már a szőlő?
– Attól bizony vásik a mi fogunk; ahogy itt néznek ránk.
Vidáman fecsegtek a legények; valamelyik bátor gyerek fogta magát s a
port se verte le a lábáról, beszökött a szőlőbe. Akadt még egy, még
kettő, aki utána s pár perc mulva már olyan finoman metszegették a kövér
egres fürtöket, mint szüreten.
No a rácgazda fustélyra kapott. Jajgatott, lármázott s szaladt a
kapitányhoz.
A kapitány, egy kemény fiu, aki egész Szerbiát meg akarta etetni a
gyerekeivel, nem szerette volna, ha már itt elrontják a fickók a
gyomrukat. Rögtön alarmot fuvatott s a legszigorubb vizsgálatot
inditotta. Öt perc alatt megvolt a néhány szőlődézsmáló.
Pattogott a káromkodás, mint a jégeső. Példaadásul mind a három legényt
kiköttette két órára s a rácgazdának harminc koronát fizetett a kárért.
A rác setét arccal vágta zsebre a pénzt, még keveselte is a pár fürtért.
A fiuk hosszu képet vágtak s szegények szijták a fogukat, mikor guzsba
kötötték s felhuzták őket a rácistállók ajtósarkára. Kettő elájult
köztük, de a harmadik betyárosan kitartotta a két órát a levegőben s
mikor levették, összeütötte a bokáját s megköszönte a stráfot.
Éjfél felé csendes holdvilágos éjszaka volt, megmozdul a fiu s felül a
szalmában a jó, állatszagu istálló fenekén.
– Mi a testvér, tán szőlőre vagy éhes?
– Arra én tesvér.
– Nem vesztél meg?
– Meg én… Aki irgalma van… Gyere velem tesvér.
– Hova?
– Szedjük le azt a kicsit, ami még ott maradt.
– A nyavoját, hiszen tiz lyány nem szüreteli le két nap alatt.
– Ne busulj, csak gyere.
– Aj… mit szól a kapitány!
– Félsz?
– Fél a kiski risztus.
– No akkor gyere…
– Hova mentek tik? – szól bele egy másik, aki álmából serkent.
– Sose törődj vele. Megyünk, leesszük a rác szőlejét.
– Megyek én is…
– Mi a, mi a, – szuszogtak fel itt is, ott is.
Mint a futótüz lepte meg a nyugvókat egyszerre a szőlővágy. Jó is az.
Kivált igy koraidőn. Meg éjfélbe. S már egy se gondolt a holnapi
büntetésre, csak félt, hogy kimarad.
Egy óra mulva a rácgazda nyugodt lehetett a szüret felől.
Reggel aztán jajgatott; hajnalban rohant a kapitány lakására.
A kapitány mérgesen ébredt álmából.
– Mit akar?
– A szőlőm!…
– Dobjátok ki ezt a gazembert, hát mi vagyok én, az ő szőlőcsősze?
Mikor a rác némán kullogott hazafelé, a kapitány nagyot nyujtózott.
Megérezte a háborut a levegőben. Tudta, hogy ebben a szilaj
szőlőszüretben ott sistergett a harci láz, a mindenre kész virtus, az
ölő szilajság.
– Ezek a fiuk! Ezekkel neki lehet vágni a pokolnak is – és azonnal
elküldött a szőlőtolvaj legényért, hogy maga mellé vegye – adjutánsnak.
Másnap nem is volt egyéb baj, csakhogy sok volt a kolerás. De egy se
jelentkezett vele vizitre.
Ugyanez a csapat egy hónap mulva, a szerbek betörése után megint
keresztül masirozott ezen a falun. Már azóta otthon is voltak s ujra
kiegészitették a megfogyott keretet… Kicsit csendesebbek voltak, kicsit
füstösebbek. A puskaporszag már az orrukban volt, kisturmolták már
magukat és félelmesen, nyugodtan dobogott a lábuk.
A falu még üres volt, mert a szerbek betörése miatt, hogy baja ne legyen
a népnek, előre kiüritették s a házak üresen, magánosan állottak. Csak
egy-egy ember lézengett, akik hősi önfeláldozással maradtak itt, hogy a
marhákat itatgassák. A jószág, amelyet el nem szállithattak, ott
bolyongott az udvarokon, a nyitott istállókban, már amit el nem raboltak
s le nem mészároltak belőlük.
A katonák megsajnálva nézték a kirabolt falut. Minden ajtó betörve,
minden ablak bezuzva. A szobákban minden darabokra zuzva. A fehérnemü
szétszórva, taposva, tépve a földön, a legkisebb fiók is feltörve,
kiforgatva; a lámpák összetörve, számos ház leégve, marhák és lovak
leszurt tetemei büzölögve meredtek rájuk. Ez volt ám a vad harácsolás.
Még a rác gazdák házai is teljesen kifosztva, hiába volt fehér lobogó
kitüzve rájuk és lakodalmas lakoma az asztalukon.
Fáradtan és éhesen néztek szét a gyerekek a szomoru dulás tanyáján.
Nekik itt nem sok maradt.
A kapitány is bosszus volt s az adjutánsnak kiadta keményen a parancsot,
hogy nem baj, ha semmi nincs is, de kenyeret keritsen a föld alól is.
A legény két óra mulva került elő és konokul jelentette, hogyha főbe
lővik is, de kenyér nincs.
– No a ménkő üssön meg, szőlőt tudtál lopni, mikor nem kellett! Ha te
nem lelsz, majd lelek én, – orditotta a kapitány s aztán maga látott
neki, hogy egy kenyeret zsákmányoljon a faluban, ahol egy hónap előtt
egy fürt szőlőért a bőség idején az ajtósarkára köttette ki az
embereket.
Felhajtotta az egész falut és minden házba benézett. Mert nehéz a
háboru, nehéz a lőárokban a tüzet állani, nehéz egész éjszakán át egy
darab vitorlavászonba burkolózva esőben feküdni, nehéz a derék csapatnak
elveszteni felét s nehéz feladni parancsra a kivivott pontokat, de a
legnehezebb megenni a komisz kenyeret.
Hát ennek most meg kell lenni: a jó házikenyérnek.
Nem birta elhinni, hogy az egész faluban egy kenyeret ne találjon. Dühös
volt és ingerült, mint egy gyomorbeteg. Rikácsolva adta ki a parancsot,
hogy:
– Mindnyájatokat megtizedeltetlek, ha kenyér nem lesz!…
Senki sem tudott sziveskedni vele.
A végén aztán, mikor hirtelen haragjában keresztül ment a nagy
indulatrohamon, elnevette magát.
– Eggye meg a fene, lesz még rosszabbul is!
Mintha ettől a békességtől megjött volna a szerencséje, a legelső
házban, ahova pihenni bement, egy rettentő nagy félkenyér várta az
asztalon. Még a kés is bele volt szurva a hátába. Ugy maradt félig
szegett karéjjal. Aki vágni kezdte, talán maga is le van vágva azóta.
– Ez már aztán valami! – kiáltott fel örömében s rögtön kiadta a
parancsot, hogy erre a kenyérre ugy vigyázzon az adjutáns, de jobban,
mint az életére… Tiz napra elég lesz, tiz nap hosszabb a
világhistóriánál…
[Illustration]
Befalatozott s nagyot sóhajtott.
Fáradtan ült a széken, még pihenni se volt kedve. Egy altiszt jött be
valami jelentéssel. Szórakozottan hallgatta s közben látta, hogy az
ember szeme sóvárogva csüng a kenyéren.
– Jól van, – mondta s nem is tudta mire. – Ott a kenyér, vágj egy
darabot…
Hallotta, hogy kint nagy ujjongás van és moraj, mikor az altiszt a
kenyerével kilépett.
Másik altiszt jött. Ez is beszélt.
– Jól van, jól van, – morogta rá – szelj kenyeret.
Isten tudja, de ma mindenkinek volt jelenteni valója. Az egész sarzsi
megfordult a kapitány szobájában. Mind karéj kenyérrel tért vissza, ugy,
hogy csak sarka maradt a végin.
Az abonyi fi már nagyon dünyögött.
– Mi bajod? – mordult rá.
– Hát mit fogok én mán őrözni? Ez már nem kenyér, csak vakarcs. Hun
leszünk evvel tiz nap alatt.
– No fald fel, – rivallt rá a kapitány – ha ugyse érdemes őrözni, legyen
a tied.
A legény szemérmetlenül utánanyult a kenyérnek, tarisznyájába tette s
kiódalgott vele.
És aztán mindennap volt még egy falatkája belőle, hol az egyik
csizmaszárba, hol a másikba, pedig a tulajdon bevallása szerint azonmód
bepofázta az egészet.
– No te állat – mondta neki a tizedik napon a kapitány – ha még egyszer
elibem jösz ezzel a büdös, penészes, vacak kenyérrel, kiköttetlek, mint
a szőlőért! Megértetted!
És jóizüen nyelte le a jó, kiszáradt hazai kenyér végső morzsáit valahol
messze bent, tul a hegyeken.