Jött az uj behivó, a regrutáknak be kell menni. A falu ujra kigyult,
megint felharsant a nóta, estére együtt az egész csapat, akinek az
éjféli vonattal menni kell, a kis állomás megtelt asszonynéppel, akik a
piros, meg a fekete szoknyát a fejükre huzták, s ugy áradtak a berobogó
vonat előtt, mint óriási piros és fekete virágok, mint a rét, ha a szél
hullámoztatja. A legények olyan lelkesek, hogy csak első osztályon
akarnak utazni.
– Most nincs különbség, kalauz ur, most nincs ur, se paraszt, most nincs
osztály, kalahuz ur, katonák vagyunk, az istenit, mienk a világ.
– Igazad van, testvér, most a vonat a katonáké, kalauz ur. Aki katona, a
bársonykanapéra, aki nem katona, a vonat alá!…
Az éjszakában ott hever a vonat fujva, lihegve, várva.
Csönd van, csöndes zsuhogás. Hangtalanul a sok piros és fekete némber,
csak egy-egy öreg asszony rijja el magát.
– Ne rijjon, ides szülém, ne rijjon!
Az öreg asszony, mint az anyabárány bégeti el magát, hosszan, gyászosan,
könny facsarodik tőle a szemekbe.
De felrivall a nóta, az ujoncok belebömbölnek a vonat népének
dalolásába, s ahogy a vonat megindul, horkanva, mordulva a sötét
éjszakába, csak egy erős, éles szó kiált ki:
– Szervusz Rozikám, csak Moszkvába megyek!
Aztán kirohan a fekete vonat a setét világba, a csillagok alá, mint a
krugató gém s ott marad suhogva, bugva, bánatos lengéssel a nádas…
Ferenc Jóska megirta a levelet,
Hogy ő néki katonákat küldjenek.
Mert őnéki csekély a katonája,
Akit küldjön fel a Bukovinába…
Ugy éneklik, hogy a nyakán mindnek megfeszül az ütőér, ugy éneklik, hogy
elful bennük az otthoni, elszakadástól keserü, sajnálkozó szomoruság.
Ugy éneklik, ahogy a büszke, szilaj, maguk se tudják, hová rohanó vitézi
érzés dühöng a mellük alatt.
– Az én anyám nagyon gyenge szivü!
– Hadd el. Melyik anya nem gyenge szivü ilyenkor.
– De az én Rozikám nem sirt, hallod, azt vedd igénybe.
– Nem… Busulsz utána?
– Minek busulnék!… Csak Moszkvába megyünk testvér.
Nevet és kivágja a karját és ujra rágyujt a nótára.
– Hej, a lelkit a muszkájának, csak a kezembe kapjam!…
A fiuk összeölelkeznek, mind testvér, egyik a másik nyakát öleli, az
egész vonat végig egy ölelkező lánc, egy összefont testvérlánc, mind
egyért és egy mindannyiért és egyek, egy vérek és egy testek és egy ölő
vágy.
És egy nóta, amely a lelkük páráját viszi a csillagok felé.
Aztán megbomlanak, szétoszlanak, darabokra szakadnak, magukká válnak,
még a hátgerincükben az otthon, egy percre karikába forognak magánosan,
mint a kigyó.
– A bátyámat is elvitték, a rácra; három gyereke, felesége, marhája,
mind ott maradt, gabonája a mezőn, lovát elvitték szegénynek, mondta is:
„az istenit a kutya szerbjének! Csak a szuronyomra jőjjön…“
– Nem bánnám én, csak a Rozikámat… No de sebaj, testvér, csak Moszkvába
megyünk.
S ujra, megveszekedve csap föl a nóta.
A vonat lassan, komolyan, igazán megy előre, bele az éjszakába,
ellenállhatatlanul, bátran, bele a láthatatlan jövőbe. A magyar puszta
fölsóhajt s megrázza a sörényét s a magyar fiuk ezrivel mennek táncosan
és kedvesen, vidáman és ártatlanul, neki a karddal a hétfejü sárkánynak…
Mennek a magyar gyerekek a fekete oroszok ellen, meg a fehér oroszok
ellen, meg a madárlábon álló várakban, az ős cölöpökön élő oroszok
ellen; megy a magyar leventehad megint, akikkel annyit harcolt az
ősidőkben, a honfoglalás előtti őskorokban, a rettenetes, mindent
elboritó oroszok ellen; a magyar népmesék ujulnak meg, amelyek ott
költek, fájó harcok emlékeül, az ezernyi apró országnak, zsarnoki vad
módon összekalapált, képtelen szörny birodalma: az orosz ellen.
Isten, hogy elfeküsznek a jó magyar fiak, mikor az éjfélutáni álom ott
nyomja őket, mint a volgaháti pásztortüz körül a három királyfiak…
rakáson, egymásra dobálva, mint Élettel töltött zsákok… amint viszik a
nagy Cséplésre… boldog aratáskor… magnak, föltámadásra…
Szürke reggelen ömlenek ki a szigoru állomáson.
Szürke grániton kopogva viszik a vállukon a kis ládákat, a zöld, meg a
barna ládákat a furcsa, egyszerre szürkévé, egyszerüvé reggeledett
parasztfiuk, mesterlegények, dobogva, dübögve s egyszerre csak játékra
ébredve, a tudatlan legénység marsba lép. Csak ugy magától, ösztönből,
virtusból, egy perc alatt összetanultan és már egy bölcs tömeggé váltan…
Végig a városon, a magas házak alatt, a gránitkockákon s egy-egy hang
kacag fel a világos, de még párás, szines reggelen.
– Minden népnek csak a magyar földre fáj a foga…
– Kellene nékik a fődünk… a városunk…
– Fáj rá a foguk…
– A mi városainkra…
– Arra fáj a foguk…
– Jó a gusztusuk… Csak nem adjuk…
S taktusra vágják a csizmát, a cipőt, mint a bakkancsot s a lelkükbe
isszák „a mi városunkat…“ Az ő városukat, ahol mindig megnyuzták őket,
ha vásárra jöttek… Akitől ugy féltek, mint a tüztől, a birótól, adótól…
Az ő kevély, büszke, derék városukat s a bakkancs ugy pergett, még a
dobszó is hallatszott mellé…
Katonával teleöntve a reggeli piac; a kaszárnyák félelmes környéke,
ahová eddig ugy nézett a magyar fi, mint a vártömlöcök felé… vidám
kékbeliek és hetyke sasszürkék szijják a meleg port a friss reggelen…
Feltüzött szuronnyal a vidám őrök a kapukon, cigarettázva ácsorgó
önkéntesek, piros arccal és vidáman, csinos zászlósok, ugy csörtetik a
kardot, mint a huszárhadnagyok, vastag rezervtisztek, hájasan és
kigombolt bluzzal, pompás tüzérkadettecskék, vadonatuj sárga cipőben s
felcsatolt sárga bőr-lábszárban, ragyogó arccal mind a fiatal reggelen.
Kék bakák ömlenek előre-hátra, egy-egy cug már rukkol s vigan csörtetnek
a rendetlen, szines tömegen át. Félreszorulva asszonynépnek nagy serege
a rácson kivül, vizsga szemmel lesi a sok egyforma közt a maguk emberét.
[Illustration]
– János! – kiált fel egy menyecske, mint a sirály. Megismerte az urát a
kimasirozók közt.
– Eredj haza!
– Gyere csak – és könnyet ereszt, mint a sajtolt szőlő, a szive.
– Eredj haza!…
A csapat tovamegy, az asszony a szeméhez kapja a kötényét, leül a
kerités sarkára és fuvogatja az orrát s vár, vár, elvár még egy napot,
kettőt, csakhogy lássa az urát s hallja tőle a rákiáltást:
– Eredj haza!… s nem tud hazamenni, már a többi asszony mind
elszivárgott erre-arra, mintha a homok inná el őket, ő még itt áll s
elnézi, hogy ezek a kemény emberek elveszik a kis elemózsiás pakkokat és
hazakergetik a némbereket… és nem félnek… dalolnak… nevetnek… s az
asszony pityergésére nincs más szavuk, csak az örök:
– Eredj haza…
Juhász ember, nagyorru, sovány legény, botján támaszkodik, az öccsét
várja, kettőt… Civilt nem eresztenek be, ki nem hivják, igy vár, elvár,
hozzászokva a váráshoz, boton lógáshoz… mint a nyáj után… Ha megkérded
tőle, hova való, azt mondja:
– Hogy is hijják azt a falut… tudja a guta…
A faluját se tudja, pusztai ember és kidülledt szemmel nézi, majd
benyeli a katonaságot, aki védi a hazát… Szomjas áhitattal, kivülről
nézi, nekikeseredve, hogy ő kivül rekedt untóglik…
A nagykapu eszi a regrutákat; szakadatlan áradnak befelé a magyar fiuk,
a tót legények… Mind itt van, mindenki itt van; jönnek, jönnek, védeni a
hazát… Jönnek lelkesen, bátran, okosan… Jönnek természetesen, az
igazsággal a lelkükben, ahogy a madarak vándorolnak, hazahuznak
tavasszal… jönnek, mint a szél az uton, a szivükben a nagy diadal… S
vidáman, isteni jókedvvel csak nekivágnak a munkának, fáradságnak, a
halálnak…
A nagy udvaron állanak estig. A tarisznyából abrakolnak. Ládáikra
telepedve falják a szót, ahogy az öreg vitézek kioktatják őket.
– Merhogy a muszka, akár az ökör, nagy, de ügyetlen, csak a magyar baka
jó. A francia az kicsi, mint az ujjam, annak elég egy döfés, hanem a
muszkába ha beleszurod a szuronyt, meg is kell forditani benne, mint a
disznóba a kést. Mer annak nem elég, ha egy kicsit meglékelik, abbul még
felépül… az olyan…
Nem reglama szerint való a tanitás, de foganatos: ez itt magyar
vezényszó… Még szalutálni nem tud, de ezt már megtanulta a regruta!…
S a virágos legény, tele tüdővel áll fel; hisz ezt érti, ez nem
kommandó: ehhe sziv kell; belenéz a ragyogó fényes kék égbe s felsóhajt
bő szivvel:
– Szervusz Rozikám, szervusz!… Majd haza gyüvünk nemsoká, csak Moszkvába
megyünk…
Losonc, 1914. szept.