Egy elegáns fiu mesélte.
– Finnyásak vagyunk ám odalent nagyon. Én soha sem tudom megenni a répát
hámozatlanul.
Váratlan volt a kijelentés, mindenki nevetett rajta. A fess soffőrt egy
törött automobilrésszel küldték le Budapestre a gyárba, mert ott nagyon
fontos most egy jó autó, fontosabb gyakran, mint egy század katonaság.
– Hát igen, vannak olyanok, akik csak kihuzzák a földből, menetelés
közben, letörülik a bluzukba és csak ugy herseg a foguk közt. Én nem… Én
mindig meghámozom. Én itthon is finnyás voltam egész életemben.
– De hát istenem, ott maguk répát esznek?
– No igen; néha tököt is, ha lelünk jó sütőtököt a mezőn.
– Nyersen?
– Hát azért nem lehet megállitani a masirozó ezredet, mert én sülve
szeretem a tököt! Vagy maguk azt itthonról ugy gondolják?
– De hát a tábori konyha? Hát nem főznek a katonaságnak?
– Dehogy nem; mégpedig nagyszerüen főznek. Jót és bőven. Akkora
husporciót kapunk, hogy aki azt bevágja, az osztán vigan menetel… De hát
mi már olyanok vagyunk, hogy ha két-háromnapra elveszitjük a tábori
konyhát; mert biz az megesik, mert hát a sparhert nem tud ugy ugrani az
árkon, mint a bakagyerek, – olyankor bizony minden finnyásságunk mellett
is megtesszük, egy-két napi koplalás után, hogy csak kihuzzuk a
cukorrépát a földből és ugy jóllakunk vele, csak ugy szorul a kapocs!
Az urak, akik a süteményeket kritizálták, nevettek is, sajnálkoztak is a
tréfás előadáson.
– De mondom, én, nem létezik, hogy hámozatlanul megegyem… A csajkából
sem eszem én két ételt egymás után… Nem bizony… Ugy kicsutakolom én a
csajkát a babfőzelék után, hogy csak ugy ragyog. Fog az ember egy marék
füvet és kisurolja vele az edényt… Csak ugy eszik krumplit osztán
belőle.
Akkor fölnevetett.
– De az volt a jó, hogy még csütörtökön este szalmával csutakoltam a
csajkát. Akkor berendeltek s hazairányitottak. Pénteken este már Kassán
voltam… Na hát amilyen gyerek vagyok, bementem az elsőosztályu étterembe
vacsorázni. Fogom a szervétát, kitörülöm a fehér porcellántányért.
Valami kis foltot láttam rajta. Hivom a pincért s rákiáltok: Micsoda
dolog ez, hát igy kell mosogatni!…
– Mert mondom, én nagyon finnyás vagyok!
_(1914. okt.)_