Sebesültek érkeztek a keleti pályaudvarra a szerb harctérről.
A hatalmas tér, amely a pályaudvar előtt van, tömve néppel. A rendőrök
sétálnak a fényes, acél sisakjaikban s hátrább téritik a népet, hogy a
kocsiknak helye legyen.
Autók jönnek aztán, tele szegény fiukkal, akiknek be van kötve a keze,
feje, lába; fehér pólyát visel némelyik a fején, mint egy turbán.
Egyik-másik azonban nagyon vidám; valamelyik egy szerb sapkát, másik egy
szerb érdemrendet lobogtat a kezében, amit az ellenségéről vett le. Egy
huncut fickó egy szerb nadrágot mutat fel s azt kiáltja hozzá:
– De kihuztam ám belőle!
Van akinek fülbevaló van a mellére öltve, a gyémánt megszikrázik a
szürke bluzon, mint egy háborus könnycsepp. Van akinek zsákmányolt
bankóktól dagad a melle. Van aki egy kis kutyát hozott emlékül, van aki
egy hatalmas kartácsot, s van aki egy kis gyereket mentett meg.
De mind sebesültek; fájó testüek, sok köztük béna, csonka, a nehéz
sebesültek sápadtak, viaszszinüek, egyiken-másikon látszik, hogy
összeszoritja a fogát, hogy ne látsszék a fájdalom az arcán…
Nézi, nézi a robogó autókat, mentőkocsikat egy kis szürke legény; zömök,
konok, kerekfejü magyar, aki ott áll a nép közt, mert idehaza maradt,
helyőrségi szolgálaton és irigysége, sorvadó hősiességének lefojtása
hirtelen igy tör ki belőle, felkiált:
– Oszt én csak itt állok!…
Még ha diadalmenetet látna, de most még csak a szegény sebesülteket
látja.
– Hát ugy sajnálja, hogy nem ment a csatába? – kérdi tőle a szomszédja.
A legény végignézi a kérdezőt.
– Hát!… Ezek má ott gyünnek! én meg most is csak itt lopom a drága
napot!
_(1914. aug.)_