Homonna fölött masiroztunk, – mesélte egy nehéztűzérségi formajszter s a
gallérján, mint a porcellán, fehérlett az egy csillag, – idehaza voltunk
magyar földön, nagyon jó kedvünk volt. Hiszen istenbizony olyan is ott
az élet, külömb mint a kávéház.
Egy bajunk volt, az, hogy nem izlett a komiszkenyér, nagyon szerettünk
volna már egy kis jó frissen sült kenyeret enni.
Beérünk egy kis tót faluba, görbe ország volt, szegény falu, olyan
csendes, mintha ott nem is élnének emberek. Kenyeret akartam legelőször
is szerezni. A markomba volt a pénz, ott mutogattam nekik a
kétkoronásokat, de mit ért, ha nem volt amit adjanak érte. Szegény
fejüknek még olyan kenyerük se volt, mint nekünk, rabkenyeret ettek,
pesti gyerek vagyok, az öregapám se evett olyat. Mérgembe a sárba vágtam
a pénzt, mit ér, ha nem lehet rajta vásárolni.
Kimentem az utcára szórakozni, hogy mit látok. Hát az nagyszerü látvány,
mikor egy ilyen kis falut meglep a katona és ágyukat vontatnak a
szakadékon, mert minden falun végigfolyik valami patak. Osztán libát,
kacsát kergetnek a fiuk az ágyukerekek alatt és olyan vicceket mondanak,
hogy az apró házak majd feldülnek tőle.
Az osztán még nagyszerübb, mikor nekiállanak ők maguk sütni-főzni. A
nagy vaskos karddal vágjuk le a szegény csirke nyakát, avval forróvizet,
beledugjuk és aló, pucolni. Hát iszen a feltráncsirozás se valami
aprólékos, mert annyit teszünk, hogy fogjuk a kardot és hosszába
kettévágjuk az egész tyukot, mint a huszár a kozákot.
De az a legnagyszerübb, mikor már félfőzésben van az ebéd s a szegény
katona még a nyálat is külön elkésziti hozzá a szájában, akkor csak
riadót fujnak és rajta, rohanni, fegyverre, lóra! Ott marad a liba,
csirke a fazékban. És bizony megtettem azt is, hogy fogtam a nyers
libámat és be a mántli alá; két napig hurcoltam, mikor osztán megtudtam
valahol süttetni.
Hát ahogy én itt szemlélődök, ránk sötétedik. Egyik cimborám, Dobai
Pali, hoz egy frissen sült félkenyeret.
– Hol vetted?
– Ne törődj vele, egyél.
Mit csináljak. Nem törődtem vele, ettem. Mikor osztán jóllaktam, ujra
csak megkérdem.
– Mondjátok mán, hol vettétek?
Azt mondja a Dobai pajtás.
– Nyolc kenyeret süttettem.
– Nyolc kenyeret! Miből?
– Lisztből.
– Hát hol vetted a lisztet?
A fiuk nevettek. Utoljára osztán nagy titok mellett megvallották, hogy
rekvirálták.
Hát szóval rekvirált liszt volt, a liszt, de fel ne jelentsetek, mert
mindnyájunkat főbe lőnek. Dobai meg egy pár jóféle a trénszekerek
mellett ment, két zsákot lekanyaritottak, osztán usgyé, fel a municiós
kocsira!… Ebből süttették a kenyeret. Megvallották azt is, hogy még van
vagy másfél zsák liszt.
Hát én nem vagyok olyan fiu. Én nem szeretem azt, hogy mikor az egyik
kedvére pofáz, a másik koplaljon.
Gondoltam magamba, megálljatok csak, ettől törülitek a szemeteket.
Kimentem, körülnéztem, nagy csibész vagyok, pesti macher, hamarosan
rájöttem hol a liszt.
Szóval ügyesen elcsentem.
Elszállittattam a tanitóhoz.
– No – mondom, most tessék nekem kenyeret süttetni ebből, de mindjárt.
Reggelre készen legyen.
Hogyha lett volna élesztő. Ördög tudta azt odáig, hogy a kenyeret hogy
sütik. Nem voltam én pék soha, hanem müszerész.
Hát osztán a tanitó kitalálta, hogy lángost kell sütni belőle; olyan
lapos, puha izéket, olyan vékony, elmázolt lepényt. Mondtam, hogy meg
lehet azt enni? Meg bizony, mondja a sovány tanitó és már nyelte is.
Nohát megindult az egész falu; minden asszony kapott egy véka lisztet,
hogy reggelig abból lepényt süssön.
Mikor hajnalba indulásra sorakoztunk, készen volt kétszázötven lepény.
Minden legény kapott kettőt.
Aszondom Dobainak, aki az este megkinált.
– Nesze pajtás, itt a friss lepény, egyél.
– Hol vetted?
– Ne törődj vele, csak egyél.
Hát bizony nem utasitotta vissza. Csak sürgette.
– Mégis, miből süttetted?
– Lisztből.
– No, a ragya verjen meg, akkor tudom mán, hogy hol vetted.
Vót nevetés… Jaj istenem, igazán, jobban mulat ott az ember, mint a
kávéházban.
_(1914. okt.)_