Kukoricafosztásra jött meg az első sebesült.
A tiszteletére az összes szomszédok összegyültek nálok és a gyerekek,
fiatal lányok mig áhitattal hallgatták a katona beszélgetését,
felfosztották az egész kukoricát, hogy ők se lopják hiába az estét.
Pánczél József igy beszélte el a harcait.
– Hát, – azt mondja, – kuruc világ van ott, a mán igaz. Négy orosz esik
minden magyarra. Én levágtam belőlük hármat, de a negyedik megszurt.
Megszurt, osztán elszaladt. Szaladtam én utána, de már folyt a vérem,
hát nem birtam elég jól a futást, pedig szerettem volna megfizetni neki
mindjárt. Azt mondják, a mi foglyainkat ide hozták Vácra; ha időm volna,
átmennék megkeresni a sógort, hogy legalább egy pipa dohányt adjak neki,
ne mondja, hogy ingyen dógozott.
Nevettek, olyan jóizüen nevettek a beszédjén; igazán, ha benne van az
ember a háboruban, semmibe sem veszi, annyiba se, mint a lakodalmi
verekedést.
– Hallod, – mondta neki az öreg Pánczél Károlyné, – ti csak vigan
voltatok ott Jóska.
– Vigan, Eszter néném, hát csak nem is ri az ember, mint a gyerek.
De ahogy ezt mondta, felszisszent és hirtelen elhallgatott.
Mások is elhallgattak rá; egy kis csönd lett; bizonyosan fájdalma van.
– Fáj ugy-e? – kérdezte az édes anyja.
– E semmi, – mondta József és a sebje felé intett, – de eszembe jutott
valami, amire gondolni se szeretek… Mikor még egészen jókedvvel
meneteltünk, még hirét se láttuk csatának, orosznak, golyónak, elértünk
egy rongyos kis lengyel faluba, ahol már olyan tüz volt, hogy nem
lehetett keresztül menni, meg kellett kerülni a falut… Az volt az első
borzasztóság, amit láttam. A marha bőgött az ólban és a szalmatető olyan
lánggal égett!… Befogtam a fülemet, osztán azt mondtam, hogy ellenség
ez, ugy kell a kutyának! De hát azér erős dolog az, hajja, mer az a
szegény bornyú nem ellenség, minek kell annak ott elevenen megsülni… No
mán mindegy, ha menni kell, menni kell; akkor örültünk, mikor tul vótunk
a falun.
De ahogy tovább megyünk az országuton, nem messze, igy balkézről valami
gőzmalmot, vagy gyárat, vagy mit látok. Az is égett. Még csak nem régen
gyúthatták fel, mert a füst ugy jött ki az egyik sarkán; a teteje is
égett; emeletes volt.
A kapuja előtt mentünk el, felnéztünk a házra, nagyon derék épület volt,
hát egyszer csak gyereksirást hallok.
– Beleég a gyerek! – kiáltottam el magam.
– Előre, előre, – szólt rám a káplár, – nem a te gyereked.
De hát én akkor még nem voltam megszokva, hogy az ember ugy hallgassa az
emberorditást.
– Mán én nem bánom, – kiáltottam el magam, – lőjjenek főbe, ha akarnak,
de én nem hagyom bennégni a gyereket!
S a gyerekeire nézett, akik lelkendezve kuporogtak a lábánál s lesték a
szavát. Csak a puskát vettem le a vállamról, odaadtam a cimborámnak.
– Fogd meg testvér, mig utólérlek! – avval be a házba a kapun.
Hát felszaladtam valahogy; már tele volt füsttel a lépcső; egy nagy
szobába léptem be… Ejh, nem kivánnám még egyszer látni. Egy ágyugolyó
talált be, a fal ki volt dülve olyan darabon, hogy egy ember átbujhatott
volna rajta. Ott feküdt a földön egy asszony, kettőbe szakasztva. A
bőcsőben egy kis gyerek sirt, egy másik, olyan ötesztendős forma,
ringatta. Hogy ne sirjon… Kinn ég a ház…
– Gyertek poronty, – mondom s az ölembe veszem a babát, a másiknak meg
igy a kezét fogom.
De ahogy ki akarok menni, azt se látom, hol az ajtó, mer a grádics már
égett, fa vót minden. Uristen, most mit kezdjek. Neki az ablaknak. Be
volt zárva, a könyökömmel törtem ki a keresztfáját. Látom, a tető is
leszakadni készül.
Most hogy ugorjak le két gyerekkel.
Nem vót mit tenni.
Felültem a párkányra. Mondom a gyereknek, hogy öleld meg a nyakam. Nem
tudott magyarul az árva, mégis megtette.
Leugrottam.
Szerencsére nem volt magas az egész ház. Talpraestem, semmi baj se lett,
csak a kicsit megszoritottam, ugy hogy elvisitotta magát.
A pajtásom olyan jó gyerek, mint egy falat kenyér, megvárt, a kapuba
strázsált, ha valami baj lenne.
Átvettem a puskámat és nézem a gyerekeket, mi lesz mán ezekkel.
Akkor fegyverropogás, látom, hogy a völgybe ott lenn verekednek.
– No az istenit, – azt mondja a cimborám, – gyere mán, ne dajkálj,
elkésünk, nekünk nem marad ellenség.
Elszaladtunk.
Én még visszanéztem. Hát ott állott a kapuba a kis ötesztendős gyerek a
piros kantusba, osztán kinyujtja a két kis kezét utánam és elsirja magát
keservesen. Mintha az apja után vonitana a nyomorult béka…
Pánczél József mikor ideért, megszivta az orrát.
Aztán kicsit elkáromkodta magát.
– Ej, az ég szakadjon erre a világra. Csunya dolog az egész. De a
gyerek! ha a gyerek sir, az mán mindennél keservesebb…
[Illustration]
Akkor jött rám az én négy muszkám. Ugy levágtam én hármat, mintha diót
ver az ember, csak egyet üt, pottyan egy sereg…
Mikor meg a negyediket kergettem, érzem, hogy elfogy az erőm. Azt se
tudom, hogy vót, csak felbuktam.
Jócskán heverhettem ott, mikor magamhoz jöttem. Körülnézek, valahogy
kiszimatoltam, merre vannak a mieink; hát akkor osztán elhatároztam,
hogy nem hagyom, hogy a muszka kezébe kerüljek. A faromon csusztam
annyira, mint ide a tamási domb. Ott egy jó sürü bokrot leltem, abba
bevettem magam, hogyha jönnek a szanitészek, majd felvesznek.
Ahogy ott ülök, egyszer csak mintha megéreztem volna, hogy valaki
rámnéz. Odanézek. Hát a bokor másik oldalán egy muszka ül. Az is
odabujt.
Hű az istenségit.
Egymásra bámulunk, de még bizony a szivem verése is elállt. Semmi
fegyverem nem vót, mind elmaradt, mikor csusztam.
Igy néztünk mi farkasszemet vagy egy fertályórát.
Akkor lassan megjózanodtam. Észrevettem egy bajonettet, ami ott feküdt a
fődön, egyforma messze vót tőlem is, meg az orosztól is. Arra
spekuláltam.
Egyszer aztán összeszedtem, ami kis erőm volt, odavetem magam, felkapom
a szuronykést és zsupp! beledöföm a bokron keresztül az oroszba.
Ugy ment bele, mint a vajba.
Akkor aztán megkönnyebbültem.
Hej, Atyaisten… Mikor megnéztem közelebbről az én muszkámat, láttam,
hogy nem katona a szerencsétlen féreg… Olyan munkásféle volt; sovány kis
szőke ember.