A kórház kertjében hosszan kanyarognak az utak. Hatalmas fák vetnek
árnyékot, bár hiszen a szeptemberi nap már nem olyan mérges, hogy az
ember elbujjon előle. Kivált az olyan ember, aki a csaták tüzéből is ép
bőrrel került ki. Azaz, hogy egy kicsit meglyukgatott bőrrel, amit most
foltoznak az orvosok, meg az áldott természet.
Most az a dicsőség, ki kapott nagyobb sebet. A százados tölgy alatt a
lócákon hetvenkedve beszélnek a katonák. Van, akinek a jobbcombján ment
be a golyó s a bal vállán jött ki s most ugy cigarettázik, mint egy
török. A finom élesgolyó végigjárta az egész testét, de ő kiforrta, mint
a tölgyfa a furást.
Kicsinylően legyint egy fekete kun legény.
– Rajtam két ágyu talpa ment át. Az orvosok mind lemondtak rólam…
Behoztak a tábori kórházba, odavetettek egy ágyra, mint egy zsákot… Ma
is nevetnek rajta, hogy egy félóra mulva felültem és pipát kértem.
Egy somogyi fiu, sunyi képpel szólal meg.
– Azér pajtás, mégis csak az a legnagyobb csuda, hogy én itt ülök
köztetek. Mert a kutyafáját én már benn voltam a másvilágon.
– Nono pajtás, csak a kapujába.
– Nem biz én. Benn vótam én a kellős közepébe.
– A közepibe… De isz akkor látni kellett vón a jó Istent.
– Látni kellett vóna – pattant fel a kis somogyi bicskás. – Iszen láttam
is.
– Ejha.
– Szalutáltam neki…
A sebesültek nevetnek s kacagva kérdik.
– Osztán mit csinál a jó Isten?
– Hát pajtás, nem csinál az egyebet, csak a fejét vakarja.
– Mért?
– Mert aszongya, mi a krisztusnak teremtettem én ennyi cudar muszkát,
mikor avval az erővel magyart is gyurhattam vóna!
Nevetnek a sebesültek. A somogyi betyár tovább heccelődik:
– Hanem én haptákba vágtam magam, oszt aszontam Isten őfelségének: Sose
szánja Felséges Atyámuram, majd sárrá daraboljuk mi őket, ugy hogy maga
csak gyönyörködik benne, – az istenit!
Igy mulat aki visszajött a másvilág közepiről.
_(1914. szept.)_