Mikor a muszkákkal találkoztunk, – beszéli egy sebesült tizenhatos
huszártiszt, – először meg voltunk hökkenve. Fene gondolta, hogy a XX-ik
században lándsákkal fognak ránk támadni, mint a tatárjáráskor. Nagy
süvegük, nagy prémjük, apró lovaik vannak, beesett szemüek, sápadtak,
szakállasok, vicsorgó foguak. Két ember közt, a harmadik már hátulról
ott áll a lován előredöfött dárdával, akárhogy is nekirohant a huszár,
ezt a hegyes vasat mindig szemközt kapta. S veszettül orditanak, mint a
farkasok s mind a fogával akar harapni, még a lova is.
Hanem kifogtunk rajtuk.
Mikor rohamra mentünk, egyszerre csak, mindjárt a front előtt ketté vált
a sorunk s ment egyik sor jobbról, másik balról neki a kozáknak. Akkor
aztán karddal neki. A jó széles lovassági pallosokkal. Ugy nem ért a
dárdájával semmit, mintha nádszálak lettek volna a kezükben.
De az orditással még jobban póruljártak. Isten tudja, hogy és honnan,
egyszerre mintha a honfoglaláskori magyarok lelke szállott volna meg
ezeknek a középkori lovasoknak a láttára, elorditotta magát a magyar
huszár, hogy:
– Huj, huj!…
Egyszerre, taktusra, tele tüdővel, ugy hogy még a hegyek is
megreszkettek tőle.
A kozákok azt hitték, megszakadt az ég, erre összekavarodtak és egymást
spékelték fel a lándzsájukkal.
Igy jött meg az első győzelem.
Ha a rivalgást meghallotta a muszka, hogy _huj, huj_, ő is elorditotta
magát, hogy:
– Juj magyarszki! – s hanyatt-homlok ment vissza, amerre jött.
Ha kozákot elfogtunk, mindnek az volt az első kérdése, hogy:
– Van-e még ezekből a vörös ördögökből? Már hogy a piros nadrágos magyar
huszárokból.
De az is igaz, hogy az ősi magyar _huj, huj_ olyan borzalmas
csataorditás, hogy még mi magunk is megijedtünk tőle.
_(1914. szept.)_