A nap lement, de még világos volt az ég.
A fiatal hadnagy a kis domb oldalán állott és a sürü erdő felé nézett,
onnan várták a kozákokat.
A század lent a domb oldalán pihent és szilvát, almát evett, amit
kosárszámra hoztak nekik a piszkos, szegényes parasztok, a lengyelek,
meg a ruthének. A vidám magyar fiuk nevetgéltek és tréfáltak az
idevalókon, akikről csorgott a piszok és folyt a szegénység büdös szaga.
De ezek hallgattak, egy szót sem értettek, egy szót sem szólottak, csak
azt, hogy „bozsemoj, bozsemoj“ s csókolták a legények kezét, ruháját,
bakkancsát. A gyerekek ugy hessegették el őket, mint a legyeket, de azt
jóizüen megették, amit hoztak.
A fiatal hadnagy belenézett a patak tulsó partján zugó vaderdőbe s
hazagondolt Sárikára.
Sárika nagyon sirt, mikor elváltak, de takarta a sirását s ugy nézett a
kis hadnagyára, mintha büszke volna rá és nagyon boldog lenne, hogy
csatába megy az ő szürke kis hőse, aki a legkedvesebb fiu az egész
ezredben, mindig tréfál és egy percig sem lehet komoly mellette az
ember.
A kis hadnagy mig a sötét erdőt nézte, ahogy az ember a sötét végzetet
nézi, a Halált, tisztán látta Sárikát, a két piros orcáját, könnyes kék
szemeit, nedves ajkát és szinte minden szót hallott, olyan tisztán,
mintha egy lépésre állanának most is egymástól. Nagyon meg volt hatva
ebben a percben, de azért mosolygott kis fekete bajusza alatt, mert
hallotta a saját hangját, ahogy az utolsó percben azt mondta Sárikának:
– Azért nem fog valami cibillel kikezdeni, Sárika?
Sárikának tele lett a két kék szeme könnyel s a nagy kövér könycsepp
lebugyogott az arcán. Pedig nevetett, apró fehér fogai olyan fényesek
voltak, mint a gyöngyök…
– Igazán nem? Uri szavára? Fiu szavára mondja? – kérdezte ő tovább
tréfálva.
– Arra hát! – mondta Sárika és összeszoritotta a gyönge hamvaspiros
lányszáját, hogy el ne sirja magát.
– Nohát akkor Sárika, vegye tudomásul, hogy maga is ott lesz velem és a
századommal a csatában. Mert a legelső esetben, mikor igazi feladat
előtt fogunk állani, a maga nevével megyünk a csatába!
– Hurrá, – kiáltotta Sárika és nem birta tovább. Odaborult a mamája
mellére és kitörő zokogással ölelte át. De nem soká sirt, a másik
percben már kacagott és visszaforditotta huncut arcát az ő tréfás kis
hadnagya felé.
S most, most egész tisztán látta a hadnagy ur azt a csillogó piros
arcot, ezt a siró-nevető arcocskát, pedig a fekete vadon erdőre nézett
az egyre szürkébb, sötétebb éjszakában messze tul a lembergi hegyeken.
A fiuk lent a domb alatt azt dalolták, hogy:
Raportra vótam a kapitány úrnál,
Még azt kérdi, hogy az este hun vótál?
Nem jöhettem kilenc órára haza,
Mert a babám vállamra vót borulva!
Ők is odahaza jártak gondolatban, mig csöndesen, mert nem szabad lármát
csapni, magukban dudolják az édes otthoni nótát.
Hirtelen lódobogás. Egy szárnysegéd jön. Mindenki fölfigyel. Már
ismerik. Ez hozza a parancsot, mi lesz ma éjszaka.
A fiatal hadnagy fölriad elandalodásából, szalutál. A másik rózsásképü
fiatal tiszt, aki jött, kurtán, katonásan kiadja a parancsot, hogy a
hadnagy és a szakasza át fogják vizsgálni a patak tulsó partján levő
erdőt. Azonnal. Itt a térképe…
A kis hadnagy szalutál, a segédtiszt tovább vágtat.
A legények már maguktól sorakozva várták a hadnagyukat, aki még egy
pillantást vet az erdőre, amely feketén, az éjszakai sötétbe beleolvadva
áll a patakon tul s aztán gyorsan, ruganyosan lejön közéjük.
– Négyes sorba sorakozz!
A fiuk összetömörültek.
– Át fogjuk vizsgálni ezt az erdőt… Széltibe fogjuk… Vigyázzatok, senki
se maradjon el egymástól… Olyan csendesen járjatok, mint a róka, ha
tyukot akar lopni… Kiáltani, nem szabad…
– Hát sipolni?
– Nem szabad!… A jelszót kell átadni folyvást egymásnak…
– Mi a jelszó?
A hadnagynak hirtelen megdobogott a szive s érezte, hogy minden vére az
arcába fut.
– Sárika!
A legények mintha vidáman föllélekzettek volna, de persze egy szó sem
volt.
– Csatárláncba oszolj.
Szétoszlottak a patakparton le egyesével s a jelszóra átlépték a
patakot. A vizcsobogással összeolvadva hallotta a hadnagyocska a Sárika
drága kis nevét tovasusogni a szélben s olyan vidám volt, mint egy
mókus, amint átpattant a kis patakon, a nagy mohos köveken.
Behaladtak az erdőbe. Csunya egy vad hely volt. A fák között tele
galagonyával, kökénnyel s más bokrokkal. Rettenetes vastag fák, nagy
odvakkal. És sötétség. Egy csillag nem látszik és semmi nesz, csak az
ágak recsegnek, ahogy a jó kincstári bakkancsok óvakodva gázolnak előre.
Néha végigsuhog a titokzatos nagy erdőn a Sárika neve, aztán megint
csönd mindenfelé, csak mintha szarvasok mennének és őzek éjszakai
kalandra.
Egy széles csapást érnek. A hadnagy megáll és a zsebéből elővett kis
villamos lámpa fényénél megkeresi a térképen az ut jelzését. Egy
pillantásra látja, hogy egy-két kilométernyire nagy szabad térség van az
erdő közepén.
– Sárika… egyenesen előre! – adja ki jobbra-balra a parancsot s tovább
haladnak a puskával a kézben. Egyszer csak aztán igazán kiérnek az
erdőből.
– Sárika – zárkózz…
Az ég tele van csillaggal s ahogy a kis hadnagy felnéz, mintha tele
marokkal szórnák, egyre-másra futnak lefelé a csillagok. Enyhe, illatos,
pompás erdei éjszaka. Egy-egy madár ijedten rebben fel az ágak között.
A szakasz összegyült, megolvasta a szakaszvezető őket, egy sem
hiányzott.
Óriási rét, amelynek nem látni a hosszát, végét. A távolban kis fénypont
látszik.
– Török tizedes.
– Jelen.
– Öt embert vigyen magával és vigyázva kémlelje ki, mi az a fény ott?
Gyorsan, óvatosan. A szakasz pihenjen.
Rögtön lehevertek. Olyan nesztelenül, ahogy csak lehetett. A hadnagy is
leült s a térképet tanulmányozta.
– Mán virrad! – mondta az egyik katona.
– Mit beszélsz, – szólt rá suttogva a másik – még éjfél sincs.
– Dehogy nincs. Mikor vót az, hogy a nap lefeküdt! Még akkor tul vótunk
az erdőn, – állitotta a harmadik.
– Hát bizony már jól benne vagyunk az időbe.
– Csend! – szólt a hadnagy s elővette az óráját. – Tiz óra.
Általános csodálkozással hallották.
– Megállott az hadnagy ur…
Aztán várták a fiukat.
Végre megjött kettő.
– Hadnagy urnak jelentem alássan: kozákok!
– Hol a többi?
– Lesik őket.
– Hányan lehetnek.
– Sokan, de alusznak.
A hadnagy gondolkozott.
– Fegyvert megnézi… Rendben van?… A füben csuszva megyünk… Vigyázz… Mert
megfut… Előre!…
A fiuk reszkettek az örömtől. Még nem kaptak puskavégre soha ellenséget
s ugy kivánták már, mint a csecsszopó az anyja tejét.
Egy darabig gyorsabban, aztán lassan, nesztelenül csusztak a száraz,
magas füben.
Végre meglátták a kozákokat. Már csak száz, már csak ötven lépésre
lehettek. Ott hevertek a fűben, bundákon; az őrök a lovakhoz
támaszkodtak és aludtak.
De a kozákló éberebb, mint a kozák. Elkezdtek nyihogni, kapálni. Egy
elnyeritette magát, arra egy rémes hang felorditott.
– Tüzelj!
Sortüz.
[Illustration]
Még egy szabályos sortüz.
A kozákok amint álmukból felugráltak, mindjárt visszapotyogtak a fübe.
Orditás. Egy-két kozák ellőtte a puskáját, csak ugy vaktába. És a
honvédek fegyvere ropogott, mennydörgött, a lovak megállottak és
remegtek, mig le nem fordultak, az emberek állati hangon orditottak.
Irtóztató volt.
Pár perc mulva már szuronnyal mentek rájuk a magyarok s egy torokkal
sivalkodták, mintegy megbabonázva első csatájuk hosszu éjszakájának a
jelszavát:
– Sárika! Sárika!
Kacagva és diadalmámorral dolgoztak.
A kozák csapat térdre rogyott, aki még élt, feltartotta a kezét s ugy
könyörgött kegyelmet és ők is azt kiáltották:
– Scharrikka, scharrikka…
Vajon mit álmodott ezen az éjszakán a pirosarcu kis lány hófehér
ágyacskájában az ő kis hadnagyáról, aki olyan tréfás fiu, hogy az ember
egy percig sem lehet komoly a társaságában.
_(1914. szept.)_