A nap ugy sütött, mintha külön befűtötték volna, a mieink izzadtak
nagyon a meleg szürkében. Mentek előre, árkon-bokron keresztül, vidáman,
alig nézve a lábuk alá s nagyokat bukdácsolva egy-egy tökben. Felrugták
s tovább haladtak a _svaromléniával_. Egy helyen nyul ugrott fel és
ijedten menekült előttük.
– Hohó, – kurjogattak a bakák, – Jancsi, Jancsi, itt hagytad a pipádat!
De a tapsifüles nem jött vissza érte, vitte az irháját. Vitte szegény,
de nem soká, egyik szürke baka megállott, füléhez emelte a Manlichert s
a következő percben a szürke kövér nyul nagyot ugrott a levegőben,
mintha a dörrenéstől ijedt volna meg, aztán buckót vetett s elmállott a
zöld levelek közt.
– Bravó fiam, – kiáltott a főhadnagy, aki maga is nehezen cipelte a
rezervista-pocakot a gyors menetelés alatt, – brávó, ez már lövés!… Csak
az ellenséget is igy szedd le a lábáról.
A hosszubajszu legény csendesen mosolygott a bajusza alatt s felkapta a
nyulat. A bakák ujjongtak, hurrát kiabáltak és egy percre egészen
elfelejtették, hogy hány kilométerre van a hátuk megett az édes hazánk
szép határa.
De a másik percben messze előttük lövések dörrentek fel válaszul a
vadászlövésre. Éles csattanások s mindjárt utánna golyók furcsa
repülését lehetett hallani.
– Itt a rác!
Még jó, hogy bele nem szaladtak a szájukba.
A főhadnagy szeme kigyult.
– Vigyázz! – kiáltotta, – egyenesbe igazodj!
Aztán rohamot vezényelt. A szeme égett és ugy kimeredt, szinte kiugrott
az üregéből, kereste az ellenséget. A legények is halotti csendben
vágták a sarkukat a puha földbe, amely felfogta a dobogásukat, még a
lélekzetet is visszafojtották. Az arcuk égett, porosan, izzadtan,
nekifeszülve haladtak előre.
Egy árokpartot értek, amely hosszan, egyenesen huzódott a mezőn
keresztül; nem volt mély s ki volt száradva. Már hetek óta nem volt eső
erre sem.
Ebben a percben sortüz robogott fel s meglátták, hogy nem messze előttük
szerb sapkák lapulnak a füben.
– Nieder! – kiáltotta a főhadnagy s egy pillanat alatt ott feküdtek
valamennyien az árokban.
Aztán ők is lőttek. A rácok visszapuskáztak.
A golyók röpködtek, de kárt nem tettek. Egészen felfrissültek tőle a
fiuk. Még el is nyujtózkodtak a jó, füves árokban egy-egy percre s
kirázták fáradt tagjaikat, megropogtatták a csontjaikat. Aztán
igyekeztek mielőbb egy kis sáncot hányni maguk előtt, ami felfogja az
ellenség golyóját.
– No pajtás; mán én itt elheverek estig, – mondta egy legény vidám
képpel.
– Hát bion magam se hittem vóna, hogy eccer igy kedvemre legyen a
niderözés, – mondta a másik.
– Lőjj! – kiáltott a főhadnagy s ropogtak a puskák. Piff-paff,
jobbra-balra.
Csak az előbbi nyulas vitéz nem pazarolta a drága kincstári patront.
Kiszemelt magának a dudvák közt egy beütött tetejü szerb csákót, jól
célbavette, lőtt, a másik percben egy rác legény feldobta a két karját a
levegőbe s elterült, mint a nyul. A hosszubajszu megint kikeresett egy
szürke vállat, amely kilátszott valahol, célozott, célozott, lőtt s ujra
kevesebb volt eggyel az emberiség.
Ez igy ment jó soká.
Egyszer aztán már unni kezdték a dolgot. A rácok is egyre
kellemetlenebbek kezdtek lenni, ugyhogy még a lábuk is elgémberedett már
a guggolásban, fekvésben.
– Ejnye, a teremtésit, megposhadunk mán itt főhadnagy ur, – mondta egy
tömzsi vig legény. – Gyerünk mán szuronyra!
– Halt! Még nincs itt az ideje… – mondta a főhadnagy.
– Ejnye, – kezdte ujra a kis fekete legény, – mán pedig az én inamba
beléállott a görcs.
– Ájj fel, – szólt kacagva a pajtása, – kapsz egy pengőt.
– Azér nem; de ha egy cigarettát adsz, azér igen.
– Gilt, testvér, megkapod.
Ebben a percben a fiu felpattant és kinyujtózott. Még ásitott is hozzá.
– Sss… zzz…
Mikor leguggolt, golyó volt a vállában.
Hetykén mondta.
– No ide a cigarettát testvér.
– Nincsen testvér… Otthon megkapod… Majd ha veszünk.
– Hijnye az ég roggyon a lelkedre, – kiáltott fel a fiu, – pég mán a
nyál is itt van a számba. Olyan jaól esett vaóna!
A főhadnagyuk ott feküdt a harmadik szomszédban. Erre a szóra felállott
s odanyujtotta a cigarettatárcáját. Megkinálta a fiut.
– Alássan megköszönöm főhadnagy uram.
– Sss… zzz…
A főhadnagy karját is golyó furta át.
Sebaj, lefeküdt a legények közé, a másik kezére legyintett s hogy
elterelje a figyelmet magáról, odaszólt a hosszubajuszunak, aki egyet
sem gondolt velük, hanem lelőtte előbb azt, aki a pajtását eltalálta,
azután azt, aki a főhadnagyát megcélozta.
– Mi vagy te civilbe, édes fiam.
A hosszubajszu csendesen mosolygott s azt felelte nagy titkosan:
– Orvvadász… – s már ujra célbavette a maga rác vadját.
_(1914. szept.)_