_Budapest_, dec. 21.
Ujvidék alatt. Sár, az Inferno sara. A nagy visszavonulás napjain, a
szerb hegyek fekete sarából. Most egy éve…
A tágas mezők katonanéppel teltek meg. Ágyuk jöttek sárosan, sárral
bevont ágyuk, sáros tüzérekkel, sáros lovakkal. Sáros kezek és sáros
arcok, sáros kedv. Komor szemek és sötét szitkok, fekete kedvü fáradt
katonák. Mintha megindul téli olvadásban a fehér hó a sötét hegyeken,
fekete vizek, barna tócsák, vörhenyes latyak folyt össze a lapos, téres,
tágas lapályon. Szürke katonaság szürke, mindenbe beolvadó szine még
szintelenebbé válva, a földdel egyszinüen, mint mozgó agyag, mint a
földből vétetett ember, amint legelőször megmozdult az isteni szikra
által; legeslegelsőbben, mikor még nem volt ideje lefürödni magáról a
földanya sötét csókját… Ujvidék alatt a nagy tér megtelt rác földről
visszavonuló sereg zagyva, kivergődő, kedvetlen tömegével.
Kábultan nézték a népek. Káprázó szemmel, könypárásan, értelem hijján.
Csak nézték, ahogy nézi az ember az isten csapását; ahogy nézi az ember
a buzáját jégverés után, ahogy leégett házát, beomlott várát, köddé vált
reményeit, elmult életének szétzüllött foszlányait nézi az agg ember.
Jöttek a katonák, fáradtan, csüggedten, mogorván; jöttek egymás után
baktatva; jöttek lovaikat hajszolva, szekerüket emelve, tarisznyával
hátukon, puskát lógatva vállukon; mérgesen, szitokkal, fogcsikorgatva…
tiz meg tizezeren… bakák, honvédek, gyalogosok…
És jött negyven huszár.
Negyven honvédhuszár jött, élükön egy fiatal hadnagy.
Nem voltak ezek szinpadi huszárok; nem voltak hetykék, nyalkák,
rikitó-pazarok. Nem pödrött bajszu, csókos kacsintásu, fickó kis
huszárok. Nem voltak ezek parádéból, lepkeségből, csinomjankós
mérmerésből selyembordába szőtt finom kis huszárok. Nótások, tréfások,
lóficánkoltató, réten hajkározó életboldog cifra kis huszárok.
De emberek, magyarok, lógóbajszu, meglett, erős, vasból vert, örökös
vitézek. Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, s maguk
elé néznek. Rendben van a ló, a szijjazat; lecsatolva fejükön a csákó,
rendben a fegyver, rendben a rend; mennek előre, párosan, előre, megy a
negyven huszár, élükön egy fiatal, egy rózsásképü, egy ifju hadnagy.
Ha mind gróf, mind herceg, akkor az arcukon ez a tekintet, ez a vasszin;
ez gőg. Ha nincs lelkük, ha ezek mind lélektelen, állatemberek, akkor az
arcukon ez a rendületlen nyugalom: ez butaság. De ezek nem mágnások,
ezek nem páriák: ezek huszárok!
Ahogy ott tartják kezüket a ló fülénél; ahogy a kantárt keményen
megfogják s lágygyöngéden hagyják: abban benne van: „lovam itt vagyok!
együtt megyünk! nincs baj!“ Mint apa a gyerekével, apa, ki istenre bizza
magát s gyermekébe tovább plántálja e bizodalmat s ugy mennek át az élet
veszélyein, élő hittel a szakadék fölött, emelt fővel a csillagos égbolt
alatt. Mennek előre, a negyven huszár s nem is tartja egy sem a gyeplőt
ugy, mint akinek nem kell tartania; sem erőszak, sem közönyösség:
együttélés teljessége van itt, megy a huszár, ő és a ló; mennek; megy a
negyven huszár.
Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, az öreg csontok; az
arcukon ott az elszánt, lehiggadt akarat, ott a kiforrott, mindenrekész
igazság… A baka is megy. De ő engedelmeskedve. De nála az a benyomás,
hogy csorba esett az emberi lélek méltóságán. Megy a gyalogos, mert
mennie kell; megy, mert a sok ezernyi ezer embert, akinek egyéni
hivatása, egyenkénti rendeltetése, hogy mind külön éljen, menjen,
tegyen: egy közös géppé szerkesztették! s ő most megy e gépben, előre,
megy, mint gép, előre, emberi erejét átadja a gépnek s a gép közereje
tartja szinte, ha már az övé fogyóban. Ám a huszár megy, ez a negyven
huszár, s az ember megérzi, hogy mennek, mert a haza ugy kivánja, de oda
mennek, de ugy mennek, amint az célszerü!… A bakának, ha szemébe nézel,
azt látod: megyek, mert kell! ha muszály, megyek; megyek ahová kell!… Ez
a negyven huszár, ez megy, mert arravaló, mert arra született, mert ez
az ő lelke, mert ő huszár!…
Ő nem engedelmeskedik: ő megy! Megy; nem parancsra: vezető után!
Vezetője van, mert az kell, hogy legyen; följebbvalója van, mert ez a
rend; hadnagya, mert a hadnak feje, kell, legyen. S megy a negyven öreg
huszár, mint egy ember, a negyven vén legény az egy fiatal kis hadnagya
nyomán, előre, ellentállhatatlanul.
A nézők nézik s kitágult szemmel szijják be a negyven huszár képét.
Negyven évesek, egy se fiatalabb, csak a vezetőjük, a hadnagyocska, aki
oly fiatal, tiz kisasszony sem ijedt volna meg tőle s hogy mén utána az
a negyven ördög, negyven hős, negyven vasember. És nem parancsolójuk, ha
száz csillag van gallérjára irva: csak a vezetőjük; ahogy az anyát, aki
elveszti a kulcsait, kis lánya vezeti s mutatja neki az utat, – isten
ments, hogy megbántsa valaki ezt a kis hadnagyot! de nem parancsolójuk!
ha száz irásba adják, ha őfölsége tulajdon kezével teszi rá a pecsétet,
ez mégsem parancsolójuk! És ők nem engedelmeskednek, de szikrásan ömlik
belőlük a hüség, hogy száz halálba mennek halni véle. S a nézők nézték
kiáradt szivvel, a negyven huszárt, hogy léptetett előre a hadnagyocska
után, nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, csak megy előre a negyven
huszár! Csak megy előre, parancsszó nélkül, egy hangszó nélkül a
hadnagyával. Ha az kiáltaná, hogy balra fordulj… nevetség volna! Ezeknek
nem kell szó, a negyven huszárnak, ezek vele mennek, együtt léptetnek,
mintha egy volna a negyven ember s a negyven mén. Nincsen ott hadnagy,
nincs ott közlegény. Valaki vezet, mintha valaki átvisz a veszett
ösvényen; nem szól, nem szólok, ő megy, én megyek: igy megy a negyven
huszár. Igy megy a főherceg a vezetővel: ez nem parancsol! Parancsol a
paraszt József főhercegnek, ha átvezeti az ingoványon, hogy ide lépj? Ez
nem parancsol, ez akkor is tiszteli… a negyven huszárnak nem adhat
parancsot a hadnagya! Ezek ugy mennek, ugy mennek tova, mint
Egyiptomban, a tizenkét csapásnál, aki kiadta az isten parancsát, hogy
minden elsőszülöttnek el kell vesznie: az isten angyala.
És néztek nők sugárzó szemmel és férfiak boldog, megnyugvó szivvel…
Vannak emberek, akikre ránézni már rémület. Van ember, meglátni róla,
hogy ez képes ölni; elvadult alak, hogy a kisgyerek felsir, ha
megpillantja. Az nem volt ezekben! Ezek nem vadak! De süvölt róluk
valami félelmes komolyság, hogy tudnak ha kell félkézzel ölni s tudnak
ugyanakkor félkézzel életet menteni. Vannak katonák, láttam kozákot,
elvadult féléket, hogy látni, ez kihasitja az anyát s lekaszabolja a
gyereket: ezek nem, ez a negyven huszár! ez nem akar ártani, ez huszár,
ez hős. Van erős ember, ha rápillantasz, hogy isten mentsen a markába
kerülni: De ezeket nézd, s az a megnyugtató érzésed, hogy ezeknek az
oltalma alatt mennék éjjel-nappal, tüzön-vizen… Van katona, akiből nem
látszik más, csakhogy egyenruhás gyilkos: ebből süt a jóság, ez nem
gyülöl, nem árt, harcol, mert ugy kivánja a haza, de nem bánt!…
Volt köztük szőke, volt köztük barna, fekete: de mind hasonlitott. Össze
lehetett téveszteni, ez volt-e aki jobbról ment, vagy az! Hogy lehet
különböző arcokban ily hasonlóság? Ez nem a fegyelem! A gyalogosban a
vasfegyelem közös kényszerü és szomoru közösséget ad: jobb-bal,
jobb-bal, kezet fegyverre… Azoknál, a negyven huszárnál az akarat egy,
az érzés egy, a lélek ugyanaz. Nekik nem kell parancsszó, nem kell
fegyelem: náluk lélekből fakadó fegyelem az!
Eddig azt hitték, ha kék a nadrág: baka! ha piros a katonán: huszár!
Ezekre, ha szürt adnak, akkor is huszárok! Lóval-egy huszárok! A ló mind
lefogyva, de rendben! Az a szij! Nincs szalmával cifrára fonva a sörény,
de lekefélve a ló, de megfésülve, mint az eladólány. Ne merj ehhez a
lóhoz közeliteni, nem ostorral, de cukorral, nem fenyegetve, de
udvarolva se, mert a huszár levág. Az embernek az az érzése, hogy képes
volna leütni azt, ez a szép huszár, aki megcsókolja a lovát! S milyen
szép maga ez a vén huszár! Nincs ez gálába, egy sincs parádén, de
olyanok, mintha az isten külön teremtette vón őket. Szép a ruhájuk, de
nincs az az ügyes szabó, aki nem szép ruhát tudna szabni rájuk. Ezeknek
jól áll. Akármi jól áll. Ha zsákba huzzák, abba is huszárok!
A bakán meglátszott szegényen, hogy nehéz napokon ment át.
Borotválatlan, térdig sár, rongyos a ruha, a rüsztung nincs rendbe
kötve, lóg a fegyvere! Ezeknek nagyon jól állt az a sár, az a laza
hanyagság, az a sötét fekete. Nem a ruha tette s nem a sár. Ahogy a
szobron a patina nem piszok, ezen a negyven huszáron a piszok patinává
lett. Nem látszott piszoknak. Imponált. A lélek volt más.
A sorsuk volt más; a sors szerencséjük.
Ment a negyven huszár s ment utánuk a gyalogosok serege; ment a
bakkancs, mentek a véresre dagadt, elfagyott, piszkos lábak, a
manlichert szorongató vörös, püffedt, piszkos kezek; a torzult,
borostás, szőrös, tetves, halálsápadt, lesoványodott piszkos arcok; a
cafatokká rongyolódott, piszokká lett, régen csukaszürke mantlik s a
mantlik alatt halálsejtelmek közt vergődő, halálfélelemben gyötrődő,
iszonyatoktól borzadó, haza vágyódó, családjáért aggódó s a
gyötrelmektől, fáradságoktól elfásult, de mindég becsületes,
kötelességtudó, engedelmes s bátor magyar bakaszivek!… Jött a komisz
baka… Jöttek a bakák… hajh, hányszor mentek tizszeres, husszoros
tulerővel, ezer halállal szembe, hogy mentek annyiszor rohamra… át nagy
sártengereken… át még nagyobb hegyeken, – uttalan utakon, sziklás
szakadékokon, koromsötét, esős, fagyos éjszakákon, – méteres havakon,
gránáttól felszakgatott véres köves fensikokon, temetetlen hullák
ezreinek többhetes, oszló holt tetemén, gazdátlan kezeken, lábakon,
fejeken bukdácsolva, véresen széttépett emberi testek huscafataiban
elsikolva… bömbölő gránátok, csattogó srapnellek, sivitó golyók
fergetegében… szemébe huzott ellenzővel a sáros, piszkos, havas, véres
lövészárok irtóztató, irtóztató öbléből…
Ah, a nézők elnéztek fölöttük s a negyven huszárra forditották
szemeiket, mint a gazda, kinek az istenitélet minden buzáját leverte,
könnyes szemmel néz a bokor alatt viritó ibolyára…