A fedezék nagyszerüen be volt fűtve, az urak forró tea mellett
üldögéltek, szürcsöltek, diskuráltak. Enyhe téli hangulat, kinn fütyöl a
szél, nagyokat dörög az ágyu és sürün pattog a puskalövés. Bizalmas,
bátorságos érzés: a muszi csendben van, az a kis ropogtatás csak arra
való, hogy ébren tartsák magukat innen is, tul is.
– Mért köhög kapitány ur?
– Már megszoktam, nem is törődök vele. Parancsolnak még az urak teát?…
Guth, van tea, Guth?
A legény mintha álomból ugrana föl.
– Igenis, kapitány ur.
A kapitány kedvesen, kisfiusan, behuzott nyakkal nevetett.
– Nem is hallja a bitang, mit mondtam! Guth! – s összeszoritotta a
száját, hogy ne látszék rajta a mosolygás, – adnál egy kis befőttet
vörös káposztával?
Guth egy pillanatig némán bámult, aztán észbe kapott:
– Igenis _nem_, kapitány ur!
– Igy tálalta nekem! A vörös káposztát a befőtthöz tette s hangosan
köhögött a kis nevetéshez.
Az urak kivárták a kapitány köhögését s egyszerre ketten is mondták:
– Ez nem jó, ez a köhögés, kapitány ur.
– Tüdőcsucshurut, – mondta a kapitány.
– Mért nem megy szabadságra, kapitány ur?
– Ah, nem megyek… Ha rajtam állana, elmennék, de annyi kérés,
gyanusitások, fölülvizsgálat… És nekem itt van a helyem, itt fogok
maradni… Kérem, urak, a háboru kitörésekor kilencvenhat kiló voltam, ma
hatvannyolc… Guth, bonts egy szardiniát.
– Igenis, kapitány ur.
Mély csöndben maradtak a jól megásott fedezékben, amely előzőleg
ezredparancsnokság uri palotája volt, nyirfaágak szép fehér szövésével
diszes. Mindnyájan magukra gondoltak, a nyirfából szerkesztett lócákon s
székeken, a gyertya enyhe homályán egy percig tünődő csöndben ültek az
urak, volna mindenkinek egy panaszlani valója: a háboru…
– Lássa, kapitány ur, magának nem is lett volna szabad kijönni a
harctérre.
– Mért kérem? Akkor még nem volt nekem semmi bajom! Én tizennyolc év
alatt nem voltam beteg, ezt a Kárpátokban kaptam. Nem igen hiszem, hogy
énnálam erősebb tiszt lett volna az ezredben. A bakák panaszkodtak, hogy
fáznak és én fürödtem a Szávában, hogy megmutassam nekik, hogy nincs
hideg.
Együtt ült, eggyé főve, a pokoli melegre befütött földi fedezékben a kis
társaság, lelkek oly közel egymáshoz, ahogy csak ott, a harc terén
bajtársak ennyire az emberek. Kapitány és körülötte hadnagyok és
kadettok, a telefonhoz közel egy nagyszakállu kadetaspirant ül szeliden,
szürke szemekkel lesve az urak szemét s mindannyian tisztelettel és
olyan figyelemmel várva ki a kapitány ur szavát, ahogy csak katonák
tudják tisztelni s respektálni a följebbvalót. Valahogy ugy kölcsönben
növelték egymásban a jóságot: hogyne szeretné egy kapitány ilyen hü és
deferáló bajtársait s hogyne ragaszkodnának meleg szivvel egy ilyen
bátor és odaadó, gondoskodó emberszivü kapitányhoz a subalternek…
– A Kárpátokban szereztem, az uzsoki harcokban, nem volt nekem addig
semmi bajom. Egy éjjel sátort hevenyésztek ugy, hogy két fa közt
kifeszitették a sátorponyvát, azaz három oldalról volt védve, a negyedik
oldalról szabad volt. Széna volt, ág, tüzet csináltak. Váry kassai
tanár, az piromaniákus volt, mindjárt tüzet rakott.
Kicsit elmosolyodott, visszaélte magát, ahogy gyermekkorára gondol az
ember! Mikor volt az; a kárpáti harcok; egy egész évvel ezelőtt; hol
voltunk még akkor a lövészároképités pompás tudományában; a lovak egész
télen a szabadban, fa alá kötve dideregtek…
A jó forró fedezékben az urak szinte összehuzták magukat s
összedörzsölték a tenyerüket, ahogy a szabadra, a kint fagyoskodásra
gondoltak… Kint méteres hó ma is és fut a szél az orosz sikon.
– Meggyult a sátor, óriási füst, majd megfulladtam, olyan dühbe
gurultam, hogy dacára, hogy mondtam, hogy ne csináljanak tüzet abba a
szélbe… Kifüstöltek, mint egy disznót. Összedőlt minden, Láng is majd
megfulladt, köhécseltünk egy óráig.
Az arcéle a melegtől s a tüdőbajtól céklavörösre gyulladt ki s csillogó
barna szemei derüsen hunyoritva néztek maga elé.
– Hát én nem mentem többet a tüzhöz, hanem előhivtam a legényemet és
ásattam vele magamnak egy ágyat. Már akkor két teljes napja egy
pillanatot sem aludtam… tartalékban voltunk s tologattak bennünket
előre-hátra a hegyeken.
– Az a legfinomabb, – szólt bele egy hadnagy szakértően s áttette sárga
lábszárvédős lábát egyikről a másikra, aztán szépen kefélt hosszu
szakállát simogatta.
– Uzsok fölött volt, északnyugatra… Valami nagy biztosságban sem
voltunk, az orosz még is ott volt, dehát az is fázott… Ásattam magamnak
a hóba egy jó mély gödröt. Ágyat. Azt telerakattam szénával, jó magasan,
tizenöt-husz centi, arra sátorponyvát, arra ráfeküdtem, rám a
pokrócomat, arra egy jó réteg szénát, arra sátorponyvát, ujra szénát.
Az urak a nyirfa-asztal körül vidáman nevettek, az asztal tele volt
rakva mindenféle jó nehéz ételekkel, füstölt holmik, szalonna, kitünő
konzerv, sonka s Guth hozta a friss teát. Derüsen szivták a jó kincstári
cigarettát, amivel a kapitány őket prezentelgeti meg, érdemeket
jutalmazgatva, mert ő nem igen dohányos, nem győzné elfogyasztani az
illetményét, csak a bor hiányzott, hogy a kedv magasra szökjön. De itt
valóban nem mámoros vigság lobog, a fedezék enyhe vidámsága töltötte el
a testet, lelket. A fiatal tisztek, kik nagyobbrészt csak a nyáron
kerültek ki a harctérre, élvező tisztelettel hallgatták az archeologiai
előadást.
– Az inasom elvitte a cipőmet, hogy kitisztitsa s aludtam, mint a tej. A
fejem fölött sátorponyva volt kifeszitve a hó ellen. A Tertsek barátunk
rám hágott többször, mert nem tudta, hogy alatta vagyok, de annyi széna
volt, nem fájt… Egyszer csak hallom, hogy bőg a Guth; arra ébredtem.
Guth! Emlékszel, hogy bőgtél?
Guth a sarokban, mint egy automata pattant föl.
– Igenis, kapitány ur.
– Hát mig egy nagyot aludtam, azalatt beesett a hó. Ez meg nem lelt meg
az erdőben. Hallom, hogy bőg: „Megfagyott a kapitány ur!“ Azt
kiáltottad, Guth?
– Igenis, kapitány ur, mert nem láttam a kapitány urat. Hogy a hó beeste
a kapitány urat.
– Azt hittem, hogy talán igaza van. Mozgatom a lábam, nincsen semmi baj.
És csupa viz vagyok az izzadságtól, mintha egy jó gőzfürdőt vettem
volna. De nem birok kimozdulni. Kiáltani akarok, nem birok kiáltani…
Hallom, hogy mondja odafönn Guth: „Hozzatok egy ásót!“ Igaz, Guth?
– Igenis, kapitány ur.
– Hósipkám is volt, az orromig be voltam huzva, de olyan melegem volt,
hogy itt fázom, de ott nem fáztam. És ezek ott szaladgálnak és nem
lelnek meg s ettől még melegebb lett az ágy…
Idegesen nevet mindenki, az ember megérzi, ha veszélyek lebegtetik meg
szárnyukat az élet fölött.
– Kiásnak aztán; egy méteres hó esett rám az éjjel; megcsip a hideg.
„Add ide a cipőt!“ Elhozza. Próbálom fölhuzni, ugy kong, meg van fagyva.
„Elácsorogtál vele“. „De nem kapitány ur!“ „Eredj vissza, melegitsd föl
ujra“. Elmegy, fölmelegiti, jön vissza, ujra olyan kemény, mint a csont,
nem lehet fölhuzni. Igy volt, Guth?
– Igenis, kapitány ur, de nagyon siettem, kapitány ur kérem.
– Tudom, hogy szoktál sietni! – mosolyodott el a kapitány. – Az igaz,
akkor sietett, mert néztem… Megint olyan mint a jég. Na, igazad van,
mondtam, ezt nem birom fölhuzni, add a papucsot, majd odamegyek,
fölhuzom… Fölállok, ő már akkor kijárta az utat ugy, hogy nekem csak
bele kellett lépegetni a nyomokba. Egyszer csak megcsuszom, a papucs
lemarad a lábamról a hóba, féllábon állva kikeresem, a kamélhár-szoknim
teleszijja magát, lefagy, lehuzódott, ott is maradt, kitünő harisnya
volt, nem sokat kaptam vissza tiz koronából, most isten tudja mennyibe
kerülne! Káromkodtam, bukdácsoltam, mert tudtam, hogy minden nyavalya
onnan jön, nem akartam reumát, csuzot vénségemre, ezek meg annyit
nevettek rajtam, hogy Szkorka mondta, hogy nem adta volna egy vagyonért,
hogy látott engem ott ugrálni.
Mosolyog rajta s megcsóválja a fejét. A fiatal tisztek mosolyognak, de
nem nevetnek, nekik, akik csak hallják, sokkal félelmesebb, mint annak,
aki akkor résztvett benne.
– Guth, mi lesz avval a szardiniával?
– Igenis, már hozom, kapitány ur.
– Két-három napra lázam lett, éjjeli izzadások… Pár hét mulva készen
volt a kétoldali tüdőcsucshurut…
– Szép kis kárpáti emlék, – mondja bólintva hadnagy Ladány s ujra
megsimogatja szép állszakállát, amit olyan finyásan visel, mint a
szinész az álszakállt.
– Igazán nagyon rosszul teszi a kapitány ur, hogy nem gondol magára.
A kapitány kissé elbiggyeszti a száját.
– Őrnagy ur is mondta már, de én nem megyek… Ki legyen itt, ha nem az
aktivok…
A tartalékos hadnagyok és kadettek ránéztek, egy pillanatig mély csönd
volt, az urak gondoltak valamit, de nem szóltak.
– Guth, hozod már azt a szardiniát?
– Igenis hozom, kapitány ur kérem.
A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a legényére, ahogy a gőzölgő
szardiniás-dobozt meglátta a kezében.
– Hát te állat, te mit csináltál?
– Megmelegitettem, kapitány urnak alássan jelentem.
– Fölforralta a konzervet!… Hát nézzék urak, fölforralta a konzervet!…
Hát ez az ember tiz évvel röviditette meg az életemet!… Amennyit ez már
a háboru alatt csinált ilyeneket!… Ha elmenni szeretnék, csakis azért,
hogy ne legyek ennek a baromnak a gondozására rászorulva… Te, Guth, te,
te… Hát hány ezer szardiniát bontottál már, hát mikor forraltuk föl?…
Igy megszégyeniteni engem az urak előtt… eredj! az ördög vigyen el!…
– Kapitány urnak alássan jelentem, akkor is azt méltóztetszett kapitány
urnak mondani, hogy melegitsem meg, mert nem méltóztetszik hidegen
megenni… Ott a tüznél, mikor melegedni tetszett kapitány urnak…
A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a vastuskó legényre.
– Igaza van a gazembernek, – mondta félig magában s aztán összecsukott
szájjal nevetni kezdett.
– Most jut eszébe!… Már egy esztendeje és most eszébe jut!…
S gyöngéden, már megint mindent megbocsátva nézett a tömzsi kis
legényre, aki huncut alázatossággal állott előtte.