_Orosz hadszintér_, _1915_. december.
Az alkonyodó völgyben már kezdtek száz lépésre láthatatlanná lenni a
szürke katonák. Szekér érkezett. Az őrnagy, aki már nem győzte a postát
várni, s lejött egész a futóárokig elébe, meglátta. Az arca egész
biborvörös lett.
– Micsoda disznóság ez, – kiáltott fel.
Dühösen gyalogolt le a szekérig, amelyről kezdték lerakni a deszkát,
amit a fedezékekhez szállitanak.
– Micsoda disznóság ez, – kiáltott rájuk, – mért nem jönnek mindjárt
délben! Mégis csak gyalázat, célpontot adni azoknak a disznóknak.
– Őrnagy urnak alázatosan jelentem, vaksik azok, nem látnak, – mondta
egy honvéd a szekérről.
– Majd ha a béleden keresztül megy a golyó, akkor látni fognak, –
rivallta az őrnagy.
– Köd van most, alázatosan jelentem, – mondta a szakaszvezető is, aki
átvette a deszkát.
– Köd a fejetekben… Már százszor megparancsoltam, hogy mig egészen be
nem áll az este, nem szabad szekérrel ide bejönni!… Hát legyen eszük!
Itt nem látja meg?! De mikor az erdőnél befordul, épugy látja, mint az
égen a csillagot!… Két kilométert megy a szekér minden fedezék nélkül!
Ha mégegyszer nekem, délután négy órakor ide szemtelenkedik valaki, azt
azonnal főbe lövetem! Megértette?
– Igenis.
– Nahát.
Megfordult s ott hagyta őket.
Olyan gyorsan sötétedett, hogy mire visszatért a völgynek arra a
pontjára, ahonnan már a mélyen kiásott futóárok vitt az állásokhoz, az
őr nem ismerte fel s felhangozott a kiáltás:
– Állj, ki vagy!
Megállott.
– Tormay őrnagy; még nem láttad, megjöttek-e a postával?
– Alássan jelentem, még nem jöttek. Disznóság; ez a posta már mindig
késik!…
A hó sercegett a lába alatt. Valami erős indulat ütötte, maga sem
értette, annyira ingerült volt.
– Mi van itt? – kiáltott rá egy csoport katonára, akik összezsufolva
állottak, s észre sem vették, hogy közeledett.
Valamelyik visszafordult s tisztelgett.
– Alássan jelentem, felvételezés.
Itt volt a saját fedezékénél, amely jobbkézre volt bevágva, az alacsony
dombsor oldalába. Föllépkedett a kőkeményre fagyott hólépcsőkön s
bebujt, mint egy eszkimó.
A telefonos oda sem ügyelt rá, halk torokhangon mondogatta a kagylóba,
hogy „igen“, „igen“, „igen“, a belső szobában az asztal belső oldalán
ott ült a hadnagya s levelet irt.
Dühösen nézett rá. A kövér fiu megérezte az őrnagya mogorvaságát,
katonásan köszönt s abba hagyta az irást.
– Maga mit csinál? – dörmögte az őrnagy.
– Levelet irok, őrnagy ur.
– Maga mindig levelet ir.
A hadnagy lesunyta a fejét és mosolygott.
Az őrnagy kihámozta magát a bundájából s felakasztotta azt a fogasra.
Megállott háttal a jó kis svarmkályha előtt, hátul összetette a kezét és
komoran nézett maga elé. A lámpafényen az uj arany gallérja vakitóan
csillogott, szinte szikrát szórt, csak most varratta fel, a novemberi
kinevezéskor. De az arca olyan sötét volt, mint egy vad bikáé.
– Tetszik már vacsorázni, őrnagy ur, – kérdezte a hadnagy.
– Eh, fenét, torkig vagyok, – morogta az őrnagy – mindig csak hus!
Sütve, főve, nyersen, füstölt hus, fagyasztott hus, konzerv, sonka,
kolbász… fuj.
Hallgattak, a telefonos közlegény beszólt:
– Hadnagy ur, telefon.
A hadnagy a fejére tette a kagylót, s most ő kezdte mondogatni, hogy
„igen“, „igen“, „igen“. Nehány perc telt el, az őrnagy oly mereven
állott, háttal a tüznek, mint egy oszlop, a feje legörnyedt s belemeredt
a szeme a sötétbe, ott az asztal alatt.
A hadnagy a hallgatóval a fején lassan, lassacskán, a papirja után nyult
s egyszerre csak tovább irt.
– De ki az istennyilának ir maga reggeltől estig, estétől reggelig
szakadatlan.
A hadnagy a válla közé huzta a fejét, erősen mosolygott, de a világért
fel nem nézett volna.
– A Lolának? – kérdezte morózusan az őrnagy.
– Igen.
– Jobb lesz, ha befüt az összes tiszta papirjával.
– Hogy többet ne is irhassak? őrnagy ur?
– Persze… Ugyse válaszolnak… Az ember csak várja a postát… és nem
válaszolnak… Mi?… Nincs idejük… Udvarolnak nekik, hát nem érnek rá… Mi?
A hadnagy csak mosolygott, befelé, szélesen, a fejét csavargatva, mint
egy nagy bumfordi gyerek.
– Minden nő becstelen dög, – morogta az őrnagy.
– Igenis őrnagy ur, – szólt kis vártatva a hadnagy.
– Nahát.
– De kivételek vannak, őrnagy ur kérem.
– Nincsen kivétel. Mind becstelen dög! Vegye tudomásul. Dög! Jegyezze
meg magának.
– Bocsánatot kérek…
– Dög.
Erre uj csönd lett. A hadnagy ugy nyugtatta az asztalon a két kezét,
mint a kutya, mozdulni sem mert. Vastag kis teste nyomta az ágyat, mert
ő alszik ezen a vackon, hogy az asztalhoz közel legyen, a telefon miatt…
A vekker óra hangosan ketyegett, kint az ajtón tul a telefonos legény
lassan duruzsolt a kagylóba, a gazember valamelyik pajtásával diskurált
s viccelt és fuldoklott a lefojtott nevetéstől, aztán egyszerre
fel-felhangzott a jelentkezése. „Harmadik zászlóaljparancsnokság.“ Akkor
kezdődött ismét, hogy „igen… igen… igen…“
Aztán megint mély csönd lett. A föld alatt lehangoló némaság volt, ahogy
a három ember mozdulatlanul ült, csak távolról, az állások felől
csattogott be a puskalövöldözések halk nesze.
– Ha valaha hazamegyek és megházasodom, be fogom zárni az asszonyt! –
mondta az őrnagy. – Bizonyisten, azoknak a régi váruraknak teljes igazuk
volt! Tudja mit csináltak azok? Azok barátom okos emberek voltak.
Épitettek egy várat, maga azt hiszi, hogy az ellenség ellen. Fügét.
Azért, hogy a nőstényüket bele zárhassák. Be kell zárni a bestiákat,
hogy ne kószáljanak a világban. Mi?
– Igenis őrnagy ur.
– Hát nincs igazam?
– De igen, őrnagy ur.
– Na lássa. Maga azt hiszi, a maga Lolája magát nem csalja meg?
A szemük ugy elnéz, ugy elkönnyesedik a távolba, a lelkük ugy
kisugárzik, mint a fényszóró sugarai a számtalan mérföldeken át, a
szivük mind egy-egy villámtelep: ha volna hatodik érzékünk, amely az
érzéseket tudná meglátni, az vakon mehetne át a Kárpátok bércein, mert
ezek a szivek nagyszerü lángokkal világitanak vissza az egész magyar
hazáig s ezeknek a lelkeknek szerelmi fénye ott a lövészárkoknál
éjjel-nappal nem szünő csodálatos fényutat vetnek föl az égre…
Most a rendkivüli idők, állapotok és feszültségek a férfisziveket tették
ujjá, a férfisziveket kovácsolták át valami egészen ujjá. Azok az
udvarlók, vőlegények és férjek! (férjek is, ha még olyan öreg férjek,
akkor is!) mind egészen uj képességeket nyertek, hogy a leghalványabb és
legcsekélyebb nyomokon nekiinduljanak vadászni a hölgyük lelki
eltávolodása után.
Mert ez a legfontosabb. Kivétel nélkül minden férfi azt érzi ott, hogy ő
ki van vetve a hazából, be van dugva a föld sarába, ki van téve minden
percben a halálnak s a nő, aki párja, éli a régi életet, vidáman,
egészségesen, könnyelmüen s talán boldogan…
S mint bebörtönözött oroszlánok a vasrostélyban le s fel, le s fel és
körbe-körbe járnak és dörmögnek és hörögnek és gondolataikra a fogukat
vicsorgatják, mert a gondolataik szakadatlanul ott kóvályognak, hogy
minden lehetetlenséget kieszelnek hevülő fantáziával és azonnal
készpénznek veszik és azonnal készek amiatt már itélni… Nem találkoztam
egyetlen urral, aki nyugodt és boldogan megcsillapodott lett volna, ha a
nőkről volt szó. Az egész fronton végig a legingerültebb vitatkozás tört
ki azonnal, mihelyt a női hüség szóba került s ezeknek a vitatkozásoknak
nem az ellenmondás volt a gyujtója, hanem a tullicitálás. Egymást
kiabálták tul az urak és egymást rémitgették még szörnyübb mesékkel. S
voltak, akiknek szavajárása ez volt:
– Á, hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Majd meglátjátok, hogy
mennyi válás lesz a háboru után!… Nono…
A másiknak minden szava ez volt:
– A nők mind becstelenek, azokba kérlek nincs hüség, nincs jóság, minden
nő becstelen…
A harmadik azt mondja:
– Kérlek az ezredünket áthelyezték Csehországba s onnan egy cseh ezredet
vittek a mi helyünkre és kérlek… – s tragikus mozdulattal igy kiált fel
– s már eddig kilenc eljegyzés volt a városunkban a cseh tisztekkel…
Azt a mély elkeseredést és megvetést, azt a hörgő fájdalmat és sajgó
gyülöletet, ami ebben benne volt…
Azt idehaza a hölgyek nem tudják elképzelni.
Nehéz ételeket esznek az urak. Van hus, füstölt husok, konzervek,
sonkák, szalonnák, friss hus, fagyasztott hus, kolbász, nehéz
rostélyosok és szivós párolt husételek és buzából való, de ugyancsak
nehéz emésztésü prófunt…
Mit kell még mondani? Ez maga elég rá, hogy az urak valami kiválóan
szerelemre képesek legyenek.
S van baj, van fáradság, izgalom, felrobbant aknák dörgései, éjjeli
virrasztások, alig két-három órai alvás naponta, szakadatlan ingerültség
az ellenségtől száz-kétszáz lépésre, örökös ágyu- és puskatűzben s mégis
az a legkomiszabb, hogy késik a posta.