_Szurmay-sereg_, dec. 3.
Már irtóztató volt; oroszok, magyarok ugy feküdtek az erdőszélen a
füben, mint a gomba. Mint valami végkép megveszett, elvadult,
fogcsikorgató állatok, vájták maguknak a fedezéket, egyre közelebb
egymáshoz.
A honvédek kimerülve, ellankadva feküdtek szétszórva az apró, szinte
körömmel vájt sirokban, még élve, de már lelkük mélyén halálra váltan.
Az ezredes még egy rohamot akart.
– Nem ment.
Az emberek sirtak, a földbe dugták a fejüket és sirtak és ömlött a
könnyük. Az otthont emlitették, az istent, a minden szenteket és sirtak,
és lőttek s a fegyverre hullatták könnyeiket, mig a golyókat
elpuffogatták, oly görcsösen ragaszkodva a gépiesen pattogó fegyverhez,
amellyel egy pillanatig sem céloztak már, mintha varázsszer volna a
halál, a vész, a baj ellen.
Az ezredes még egy rohamot akart.
Lehetetlen volt.
A tisztek elcsüggedve jöttek vissza; a legénység nem fog többet
kimozdulni; elfogyott a morális erő, el a lelki tartaléktőke;
irtóztatóak a veszteségek, ők maguk is feladták a dolgot…
Az ezredes még egy rohamot akart és kiment a mezőre a telefonfedezékből.
Csuszva és hason, a többi között. Nem szólt, sorra egyik legénytől a
másikig.
A honvédek rémülten néztek rá; az ezredes az ellenség puskatüzének
nyiltan kitéve. A honvédek a végzet suhogását hallották és elforditották
a fejüket, hogy ne lássák; ahogy elforditja fejét az apa, ha gyermeke
haláltusáját látja, a gyermek, ha apjának fölné gyeltetését látná.
– Fiam, – szólt az ezredes, – mért forditod el a fejed?
A honvéd ledugta a fejét a kezére, amely görcsösen szoritotta a
lelankadt fegyvert. Sirt.
– Ne félj fiam! – mondta az ezredes, – nem tudnak ezek lőni!
S elébe feküdt a honvédnek. Fedezéket csinált neki.
A honvéd visszatorpadt. S az ezredese szemébe nézett.
Aztán felugrott, mint az őrült!
– Azt a kutya istenit, – orditotta – én félek? ezredes uram!
S kirohant a biztos fedezékből és vele az egész raj, az egész rajvonal.
És mint egy őrült csorda rohantak bele az ellenségbe.
Negyedóra mulva a mienk volt az egész orosz állás.