Borus őszi napon az össze-vissza nyirkált magyarok a zolkiewi orosz
katonai kórházban csöndesen busongtak. 1914-et irtak akkor s hullottak a
levelek a fákról.
Voltak vagy tizenhatan az ötven fogoly katona közt magyarok, szabad volt
beszélniök, csöndeskén üldögélniök, hazagondolniok. Szabad volt egymást
nézni, halkan szót váltani, az otthonról, az elmaradtakról, a családról,
a bajról emlékezni; szabad volt élni. Oroszok voltak az orvosok, oroszok
az ápolónők, tizen, csinos, müvelt, fehérbeöltözött gyöngéd muszka
angyalok, akik szeliden mosolyogtak, lágyan beszélték a német szót s
türelemmel ápolták a magyar fiukat, akik vasfogaikat összeszoritották s
némán türték a fájdalmakat.
Bencze közhonvéd estefelé föltápászkodott, a két cigarettát a
betegsapkába tette s átcsoszogott a külön szobácskába, hol az egyetlen
magyar tiszt tanyázott.
– Jóest százd urm, – köszönt be dünyögve.
– Szervusz Bencze fiam, hát bejöttél hozzám, ülj le csak.
Bencze közhonvéd, a tiszaháti magyar, nagy szemeit meresztve, fáradtan
ült le egy székre.
– Hogy tecc lenn… – motyogta. Nem tudott beszélni, mert az állkapcsa
iszonyuan el volt lőve. Az egész arca be is volt pólyálva, csak a szeme
látszott, nagy, szomorkás szeme.
– Meg vagyok Bencze, meg vagyok; olyan jól nyirkálnak látod ezek a
muszka doktorok, hogy csoda Ha már egy hétig nem nyesik a lábam, szinte
unom magam.
Megmozditotta a jó lábát, akaratlanul, aztán sziszegve feküdt tovább.
Soká csönd volt. A százados lehunyta a szemét, összeszoritotta a fogait
s hosszan, alélten lélekzett.
Hosszu percek multak el.
Az ajtón keresztül beszürődött a nagy teremből a betegek halk
duruzsolása. A parányi fehérfalu szobában az őszi napfény beszürődött
enyhe világa a két beteg fakó arcát még fakóbbá tette. A százados
lesoványult, barna bőrén a nagyra nőtt fekete szakálla szinte a
csontokon burjánzott. Féllábbal feküdt, beesett szemekkel, szédülve,
lázban. Haza gondolt s feküdt hosszu ideig, már el is felejtette, hogy
Bencze honvéd ott ül a lábánál.
Mikor fölnyitotta a szemét s meglátta a vánkossá pólyált fejü legényt,
fölkiáltott.
– Még itt vagy, Bencze fiam.
– Itt. Százd urm.
– De jó, hogy itt vagy, hallod-e. No mivel kináljalak meg. Látod az a
cseh vitéz főhadnagy is kihalt mellőlem, addig még volt egy kis
himihumi… De kitünő alak vót szegény, emlékszel, hogy ki volt repedve a
mellénye hátul, de sokat nevettünk rajta, hogy nem a muszka golyó
repesztette ki, hanem a muszka gombóc… Két pofára evett, hát persze
kihizott. Mégis meghalt… Én meg sehogyse eszek, a lábomat is
lecsatolták, mégis itt vagyok.
Nevetni kezdett. Bencze közhonvéd olyan komolyan ült s nézett és oly
rendkivüli szomoru arcott vágott, hogy a százados ujra nevetni kezdett.
Ettől ujra rájöttek a sziszegtető fájdalmak, s ahogy a fogát
összeszoritotta s szinte könyes szemmel fojtotta le a fájásokat, ujra,
ujra fölnevetett.
– Bencze fiam, te olyan keserves pofát vágsz… hogy én még ilyen keserves
pofát nem láttam…
S halkan, göcögve, kinosan nevetett.
Bencze közhonvéd még jobban kimeresztette a szemét, aztán levette a
fejéről a betegsapkát, kikotorta belőle a két cigarettát s azt mondta,
azaz nyögte.
– Tessék szzds urm.
A százados a szemöldökét felrántotta a homloka csucsáig.
– Cigaretta! – kiáltott.
Még a szája is nyitva maradt.
– Hol raboltad ezt, te gazember,… te angyal!
Bencze közhonvéd megrántotta a vállát Nem nagyon, csak inkább jelezte a
vállránditást, mert kutyául össze volt lőve, a mellén is golyó ment át,
a hátán is, de olyan fertelmesen, hogy a muszka doktorok kardvágásnak
nézték.
– Adták, – dünyögte.
– No a kutyák, – mondta a százados, – nekem meg nem adnak. Már egy
hónapja, hogy egy cigarettát nem adtak. Pedig a féllábomat elvették,
csak ha tiz kiló volt is, adhattak volna érte egy pár cigarettát…
Kéjjel gyujtott rá.
Bencze szomorkodva nézte.
Soká ültek csöndben; a százados élvezte a füstöt. Az egész száját
televette vele s apródonként eregette ki.
Ültek, feküdtek, hallgattak, odakint beesteledett.
– Megint meggyóntam, – mondta egyszer Bencze közhonvéd.
A százados rápislantott. Ez jelent valamit. Megint meggyónt. Ahogy ő
irta a leveleibe, hogy „megint jobban vagyok.“ Tudniillik minden ujabb
operáció után, mert darabonként szedték le a lábát.
– Gyóntál, Bencze fiam.
– Ign.
A százados elgondolkozott.
– Hát bent volt a katholikus pap? – kérdezte hirtelen. Fájt, hogy őt
ebben is megröviditették. Nem küldték be hozzá.
– Nem.
– Hát kinél gyóntál?
– Hát a muszka papnál.
– Hát te muszka vallásu vagy?
– Nem.
– Hát katholikus?
– Nem.
– Hát mi vagy?
– Rformátus, krem.
A százados csodálkozva nézett a közmagyarra.
– Hát akkor minek gyóntál?
– Nem árt az krem!…
A százados gondolkozott, cigarettázott, csucsoritotta a száját a füst
után.
– Hát osztán a muszka pap tudott magyarul?
– Nm.
– Hát hogyan beszéltetek? Tudsz te németül?
– Nm.
– Hát muszkául!
– Nm.
– Hát hogyan gyóntál?
– Hát a muszka pap ugy mutogatott, én meg intettem a fejemmel, hogy
igen, vagy nm. Meg hát az ujjammal is eccer, vagy kéccer.
Csönd. A fiatal tiszt szinte meghatottan hallgatott s nézte a
cigarettafüstöt. Jó meleg papi arcok tüntek föl előtte, a kanonok
nagybácsi gömbölyü, jóságos arca, ahogy még tiszthelyettes korában is,
ha meglátogatta, igy szólt mindjárt: „Adjatok csak valamit ennek a
gyereknek, hadd egyen szegényke.“
Bencze közhonvéd megmozdult, megszólalt:
– De most nm adott félrubelest.
A százados megütődve nézett rá.
– Mit?
– Mikor először gyóntam neki, adott egy félrubelest _most csak
cigarettát_.
A századosnak felnyilt a szeme. Ahá, hát innen a cigaretta!… Nevetni
kezdett. S olyan édesen jött, olyan jóizüen a nevetés, hogy még a
fájdalmat sem érezte.
– Hát itt kaptad a cigarettát, Bencze fiam?
– Itt.
A szoba már egész sötét volt. Jóizü füst terjengett benne, a fiatal
tiszt nézte a sötét menyezetet s törte a fejét, hogy a baka dolgába
benézzen. Meggyónt: rendben van, nem árt az. Meggyónt: rendben van,
cigarettáért tette, még okosabb. De meggyónt és itt ül szomoru képpel és
olyan keserveseket sóhajt, mint egy cselédkenyér: itt valami mégsincs
rendben.
Hirtelen fölkiáltott.
– De nézd csak, hát gyúccs rá te is!
– De nincs több.
– Nincs több…
A százados gondolkodott, fujta a füstöt, aztán fölkiáltott:
– Hát csak kettőt adott a huncut! – Aztán ismét eresztett egy
füstkarikát s igy szólt:
– Csak kettőt!… Ej, ej, a füsvény… Lám csak… No, nem baj. Nem baj Bencze
fiam… Van nekem. Gyújts rá csak, gyújts rá.
Odaadta neki a másik cigarettát s odanyujtotta a maga leégett szivarkája
tüzét is.
Bencze közhonvéd rágyujtott s most már megenyhült a rémséges
szomorusága.
– Alázatosan köszönöm, százds urm!
– Jó cigaretta! ugye, Bencze fiam.
Bencze közhonvéd mereven nézett a füstbe… Hallgattak, hallgattak,
egyszer azt nyögi:
– De otthun jobb…
– Jobb, jobb, – mondta a százados, és bólogatott hozzá…
A legény felállott, fájós testét megnyujtóztatta, megropogtatta egy
kicsit s jóizü tiszahátian mondta:
– Hej százdos uram, – jobb vón azér otthun egy pofa bagó is, mint itt ez
a finom cigarettli!
Éjszaka volt, a betegek aludni készültek.
A százados uram keservesen mosolygott.
– Egy pofa bagó, Bencze fiam! Azt még nem próbáltam. De igazad van…
Otthon még az is jobb… No, jójcakát…