_Budapest, 1917. aug._ 16.
– Aladár fiam, hát maga itthon van?
A tüzér meglepetve néz vissza.
– Itt vagyok. Alásszolgája.
– Azt hallottam, beosztották a marsba.
– Igen, de mikor elvittek Bécsbe, láttam, hogy az a mars nem nekem való
hely, hát kiléptem.
Nevettem rajta. Ha egy jó magyar gyerek megszólal, előre nevetek, mert
tudom, hogy a jó, egészséges magyar észjárása biztosan valami eredeti
csapáson jár.
– Nem tetszett a mars, Aladár?
– Nem, mert nagyon protekcióskodtak. Én először beosztattam magam jó
helyre a kolonba. De láttam, hogy itt egyre-másra megy az áthelyezés.
Bécsbe már nekem is mondta a tüzmester: „nézze maga át lesz helyezve és
ez meg ez jön a helyére“. „Nézze tüzmester ur, velem ne nagyon
protekcióskodjanak, mert én nem abból a fából való vagyok, akit ide-oda
lehessen dobálni.“ „Micsoda beszéd ez, maga ott fog állani, ahol én
akarom.“ „Tudja mit tüzmester ur, én most már sehol se fogok állani.
Vegye tudomásul, hogy egyáltalán nem megyek ki a marssal.“ „Szeretném
tudni, mért.“ „Azt majd megtudja, különben ha nagyon kiváncsi: hát:
beteg vagyok.“ „Nem ugy néz ki, mint aki beteg. Menjen maródira.“ „Azt
megteszem, tanács nélkül is.“ Igy mentem aztán maródira, onnan
felülvizsgálatra s a főtörzsorvos ur kidobott a marsból. Akkor egy
hónapot töltöttünk Bécsben.
– Jó volt ott?
– Nekem jó volt, kivált mikor a cseheket megvertük.
– Miféle cseheket.
– Hát a berájcsaft be akarta vinni a magyarokat és azok két berájcsaftot
szétvertek.
– Ugyan.
– Az egyik cimboránk, bizonyos Somogyi, beült egy kis kávéházba, voltak
vagy hárman, biztosan volt is már bennük egy kis szentlélek, mikor jött
a berájcsaft és egy önkéntes formájszter odalépett hozzá, kérte a
kimaradásit. Az meg nem tudott németül egy szót se. Hát azt mondta: Jól
van, csak beszélgess. Oda se ügyelt. Ez pedig soká ott karatyolt neki s
a végén megfogta s rángatni kezdte. Erre Somogyi megharagudott,
felállott s kiitta a borát, ami az asztalon volt, akkor fogta az asztalt
s ráboritotta a formájszterre.
– A.
– Az persze alábukott s nem birt a márványlap alól kimászni, azt se
tudta hol van. Persze a négy berájcsaftos szuronyt szegezett, de Somogyi
fogta már a széket és rendet csinált köztük, szétverte a szuronyokat és
ki. Csakhogy az ajtó előtt kinn állott a másik négy szuronyos baka és
megfogták. Elment velük vagy száz lépést, ott volt egy kerités, azt
megfogta. A nyolc katona meg rángatta. Ha egy oszloptól elcibálták, a
másikat fogta meg. Azalatt felszaladt a másik tüzér hozzánk, hogy
Somogyit viszi a berájcsaft. Mi már feküdtünk, ott volt a második batri
elszállásolva egy kuglizóba, ugy ahogy voltunk, leszaladtunk az utcára.
Azon az udvaron volt vagy tizennégy öl fa felrakva, az a jó vargafa,
hántott fa, abból szedett fegyvernek valót a batri. Akkor verekedés lett
s a csehek uj berájcsaftér futottak; ujra jött kilenc katona. Jöttek a
rendőrök, vagy negyven, meg a nép, az mind karikába állott, hogy verik a
magyarok a cseheket.
– Nem lőttek a katonák?
– Bécsbe nem szabad lőni, mert másat is találhatna. Sok volt ott a
civilnép. Már kilenc sebesültjök volt a cseheknek, hordágyon vitték el
őket, egész rendesen. Tőlünk is kettőt megszurtak, Somogyinak másnap egy
ilyen daganás nőtt ki a fején, az oldalát is fájlalta. Két lovasrendőr
jött, az egyik, ahogy a kapuhoz ér, egy fával igy szemen vágták, az
rögtön lefordult, a másikat a csizmájánál fogva rántották le. Akkor mi
mind bevonultunk már az elszállásolási tanyánkra, de mikor a rendőrök
jöttek, egy nagy kirohanást csináltunk s aztán vissza, már a tüzoltók is
jöttek sipolva. Ez a csata eltartott ugy tizenegy órától éjfélután
kettőig. Akkor Somogyit elcipelték, mi meg szépen lefeküdtünk. Jött egy
főtörzsorvos négy katonával, hogy összeszedje a sebesülteket köztünk,
hogy arról megtudják, ki vett részt a verekedésben. Nem volt persze egy
sebesült se. Senkinek se fájt semmi. Keresztes, akinek átszurták a
combját, olyan haptákba állott, hogy no. Csak Majort ismerték meg, el is
vitték, hogy ő verekedett. De a főhadnagy a kapuból visszahozatta. A
főhadnagy, a batrikommandánsunk nagyszerü magyar gyerek volt, azt
mondta, nem bánja, vegyenek fel jegyzőkönyvet és irják bele a neveket,
de a legényt nem adja ki, mert neki hiányozna.
– Kitünő.
Folyton mosolyogva, kuncogó nevetéssel néztünk össze. Aladár ugy
beszélt, mintha a világon a legegyszerübb és legkomolyabb dologról volna
szó, inkább csak visszhang volt az arcán a mosoly.
– S mi lett a büntetés?
– Hát nem lett semmise, másnap a batrit bevaggonirozták s vitték a
Feldre, ők meg fellélekzettek, hogy megszabadultak a magyaroktól.
– Szóval jól mulattatok Bécsben.
– Jól. Szerettek ott minket, csak a X. kerületben a csehek nem. Másnap
egy kávéházban ülünk, jön egy katonarendőr, mert azzal tele van Bécs,
kéri az igazolványt, összenézünk „mit akar ez?“ Azt mondja a másik „én
nem tudom“. Pedig mind beszéltünk németül, én is, a Weisz is, csak ép
Lám nem tudott egy szót se. Azt mondja a katonarendőr: mátyár? „Magyarok
vagyunk.“ Arra nem kért semmit, elment. Pedig nekem volt is
Legitimationskartém, nem is a batritól, hanem a bécsi házi ezredtől,
mert egyszer valamiért oda kellett mennem, hát nem volt senki az
irodába, én megláttam ott a Kartékat, mindjárt vettem egyet.
– Ott volt a Stambilia, ráütöttem a pecsétet is, hogy érvényesebb
legyék.
– Még az aláirást is megkerestem, azt is rányomtam, pedig azt igazán
csak becsületből tettem, nekem a pecsét is elég volt, aláirni én is alá
tudtam volna valami nevet. Igy aztán bátran sétálgattam Bécsben a
németek közt. Olyan bátran beszéltünk ott az utcán… egyszer azt mondom a
pajtásomnak: „nézz csak oda, lopj egy kis gyümölcsöt ettől a kofától“.
Azt mondja rá a kofa: „Csakhogy nem lehet ám, lelkem“. Magyar kofa volt
Bécsben!… Egyszer meg azt mondom: „Nézz oda te, ez a kisasszony téged
fixiroz“. Megszólal a kisasszony: „Eszem ágába sincs, hogy magukat
fixirozzam“. Hü, mondom, akkor menjünk innen, ha már igy kompromittáltuk
magunkat… Azért az volt a legjobb, mikor a cseheket szanitécek hordták
el a csatatérről… Csak most megyek a harctérre, 23-án. Alásszolgája.