_Szurmay-sereg._
Az ezredorvos a tábori laboratóriumban szeretettel mutogatta meg a
bacillusait, olyan gyöngéden bánt velük, mint féltett állatkákkal.
– Mennyi van belőlük? – kérdeztem.
– Hát egy pár százezerért nem megyünk a szomszédba!
– És mind igy tartják, üveg alatt?
– Hát csak jobb igy nekik, istállózva, mint odakint a szabad ég alatt… –
nevetett rá tréfaértő kedvvel. – Érdekes volt, mikor feljöttünk, –
folytatta – egyszer csak nagy meglepetésemre gyanus tünetekről adnak
hirt. Járványnak akkor nyoma sem volt; a nép közt sem; nem értettem a
dolgot… Kimegyek a helyszinére, megvizsgálni a betegeket… Kérdezem az
embereket: „Mit isznak?“ „Hát, aszongya az egyik, ez _tilos kut_, nem is
iszunk belőle, _pedig igen jó viz van benne!_“
Honnan tudja, hogy jó viz, ha nem iszik belőle. Persze a parasztnak
akkor jó a viz, ha nem lát benne sarat és nem huzza össze az inyét az
ásványoldat…
Vettem aztán két üveggel a kutból és bizony abból szépen kitenyésztettem
a kolerát.
Még egyszer körülnéztem a pompásan berendezett laboratóriumon.
– Hol kapta ezt az érmet? – kérdeztem a tatárképü honvédet. A fekete,
nagyszemöldökü, kócos legény kihuzta magát s azt felelte:
– Itt.
Az ezredorvos intett… Itt épen ugy megérdemelheti személyes bátorság és
hőstett cimén, mint kint a front legveszélyesebb pontján. Millió és
millió baktérium és bacillus közt harcol állandóan… Csak egyszer
tévesszen a keze, vagy a figyelme: vége…
Megnéztem a nádudvari legényt, aki egyebek közt olyan mestermüvü ládákat
fabrikált a laboratórium számára, hogy azokban az összes müszereknek
személyes külön helye van. Láda ládában, egész sor iskátulya, egyik a
másikba illik, s csak fel kell dobni a szekérre, a legfinomabb müszernek
sem lesz baja…
– No, most menjünk át egy kicsit hadbiróékhoz is, – szóltam s bucsut
vettem a nagyszerü klinikától, amely kint a volhyniai pusztákon a magyar
dicsőséget épen ugy szolgálja, mint a katonafegyver… Szinte meghatottan
éreztem át azt, amiről olyan kevés szó volt mindezidáig, hogy ebben a
háboruban a magyar orvosok milyen csodálatos eredményt értek el…
A honvédség orvosi kara, amint azt egész utamon szerencsém volt
tapasztalni, a legkitünőbb fölszereléssel, a legcsodálatosabb
energiával, tudással és önfeláldozással látta el az egészségügyi
szolgálatot s olyan eredményeik vannak minden téren, hogy arról a
statisztika zengheti csak a méltó dicséretet.
Az ezredorvos utánam döcögött s kis villanylámpájával, amelyet minden
percben meg kellett gyujtani, mert vacillált, egyenkint megmutatta az
utat a hóban. Az orvosban van valami atyai, valami páratlan gyöngédség
embertársaival szemben. Mindig betegek, lesujtottak, szerencsétlenek
sorsa fölött diszponálva, ugy hozzászoknak, hogy még a normális és
közönséges társaságban is bizonyos szivszerinti óvó gyöngédséggel veszik
körül embertársaikat.
A hadbirót nagy pattogás közt találtuk. Igen közeleső volna most rögtön
levonni az ellentétet az orvosi, meg a birói kar között éppen abból a
szempontból, hogy az orvos mindenkit meg akar gyógyitani, a biró pedig
mindenkit el akar itélni, ez esetben azonban ez nem megy. A
hadbirószázados egy elronthatatlan fiatal jó lélek, akinek benne van a
mosolyában, hogy élni kell hagyni az élőket… Mikor először láttam őt, ép
azzal foglalkozott, hogy valami fogoly kozákokat, akik békétlenkedtek,
azzal büntetett, hogy a fal felé forditva állitotta őket. Azok aztán
rettegtek, amitől akartak; bár mögöttük a helyre bakának semmi gyilkos
parancs nem volt. S mennyire igaz: az egyetlen büntetés, amit az
embernek adhat az Élet: az élet…
– Mi csinálsz öregem?
– Ezekkel a _csujesokkal_ kinlódom.
– Micsinálnak?
– Hazudnak… Most már harmadszor hallgatom ki őket, de a három vallomás
teljesen és merőben különbözik egymástól…
– Legalább nem unalmas!
A gyengén megvilágitott tágas szoba mélyében pár rosszarcu fiatal legény
állott. Valami bicskázás, vagy késelés vagy lopás lehet szóban, valami
efféle, ahogy az arckifejezésből itélni lehetett.
– Miféle nemzet ez a csujes itt? – kérdem.
Mindnyájan nevetni kezdtek… A csujes eredetileg a délszláv kocsis, akit
hadi munkára, a lovak mellé befogtak és igy kiáltottak át egymásnak az
uton, hogy _csujes?!_… (Hallode! Hé!) De ma már csujes ez az egész
világ. Csujes a rác, az orosz, a lengyel, mind csujes, akár férfi, akár
asszony, akár biró, akár kódus, csujes a ló, a tehén, csujes még az ágyu
is, ha ugy beleragadt a sárba, hogy nem lehet belőle kihuzni!… No!
Csujes!…
Nyilik az ajtó s betorzsad rajta egy asszony. Alacsony kis töpörödött
asszony, nagy orosz bundában, amely a derékon át van kötve, amolyan
karcsu dereku juhászbunda, s csak fölemeli a kezét és mint a jégeső el
kezdi önteni a jajgatást, rimánkodást és vonitást.
– Nocsujes, – szól a hadbiró, – itt a csujes?
Mintha megindul az égi zivatar és minden ok nélkül csak dörög és csattog
és árad belőle a kénköves, sistergős, tüzes, jeges ár, ugy dőlt az
asszonyból a sikongató, összehabrált orosz szó.
Tolmácsot állitottunk aztán neki, s kijöttek a következő értelmek:
– Jaj atyuskám, jőjjetek rögtön, mentsetek meg… jaj bátyuskám, megöl az
uram… hamar vegyetek magatokhoz sok-sok katonát és fogjátok meg,
kössétek meg mindakét kezét, mert rám gyujtja a házamat… jaj atyuskám a
házamat rámgyujtja… Ezt a másik házamat is, mert már az egyiket
rámgyujtotta… A fejem felett meggyujtotta bátyuskám, mikor a moszkálik
innen visszafelé szaladtak és mind felégették a sok házat és falukat…
Akkor az én uram bátyuskám fogott egy csóvát és a fejem felett
meggyujtotta a házamat… De megigérte, hogy most ujra rám fogja gyujtani…
Még ma éjszaka… még ezen az éccakán… még mire megvirradna, rámgyujtja a
másik házat is, amibe most lakom… Jaj bátyuskám hamar sok-sok katonával
gyertek, hogy az uram féljen a házat a fejemre gyujtani…
De hol van a drága jó bölcs magyar nyelvben az a sok fölösleges szó,
amely mind kellett ahoz, hogy ez kijőjjön az asszonyból…
– Mért haragszik ugy rád az urad, nyanya?
– Jaj bátyuskám, csak haragszik; mert hát rossz ember.
– Mióta haragszik?
– Jaj már tizenöt esztendeje.
Nagy hatása volt e kijelentésnek.
– Mért lakik vele? – mondtam a tolmácsnak, hogy tolmácsolja csak neki
ezt a jó tanácsot.
Az asszony rám vetette apró sötét egérszemeit és sárga kis összeszáradt
arcán valami kis szégyenlős mosoly volt.
– Nem lakok vele, bátyuskám, – mondta, – már tizenöt esztendeje nem
lakok vele…
– Hát talán az a baj!… Mért nem megy hozzá?
– Jaj hisz mennék én, bátyuskám, el is megyek tizenöt esztendeje
mindennap! de nem jön vissza hozzám, mert más asszonnyal él!…
– Hű!… az baj… Fiatalabb az az asszony?
– Bizony fiatalabb, bátyuskám, tiz esztendővel!
– Jézus Mária! – kiáltott fel a hadbiró, – hát azért jöttem én ide, hogy
tizenöt esztendős szerelmi pörpatvarokat intézzek el!
Az asszony ujra rákezdte rettenetes bőbeszédüséggel, amit nem lehetett
megállitani közbevetett kérdésekkel, mint a viz zuhogását alig állitja
meg a zsilip…
[Illustration]
– Nyanyám! – izentem aztán át neki a tolmács száján keresztül, mintha
valami furcsa tölcséren kiált be az ember a tenger zugásába: – itt
vannak most ezek a szép, derék magyar honvédek!… Mért nem keres magának
egyet közülök?
Az asszony, aki negyvenötesztendős bájainak szomoruan elmult foszlányait
sem tudta volna már nagykendőiből kitakarni, ám erre kacéran csak
elmosolyodott, meg-megvonta a két vállát; szája, fogatlan öreg szája elé
emelte a kezét s igy szólt:
– Á, bátyuskám… nem érdemes ezekkel kezdeni, mert a _honvedu_ elmegy…
A vén szipirtyó, nem azt mondta, hogy nem kell ő már az ördögnek sem:
nem! neki nem kell a honvedu!… De mért?… Csak azért: mert _nem
érdemes!_… Hisz az elmegy!…
Mindegy az, akár csujes, akár nem, az asszony mind asszony.