_Volhynia, Ikvapart._
A kicsi svarom-kályha vörös volt.
– Ne fütsetek mán olyan veszettül, – szólt valaki a sötétből.
– Mir ne, ha van fa, – felelt valaki távolabbról.
A sötét és forró dekungban egy-egy kis nevetés hallatszott fel.
Mindez nem zavarta a mesélőt, tovább mondta:
– Na hát én olvasom a levelet, olvasom. Azt irja a feleségem, hogy ü má
nincs otthon, hanem hazament a szülejihe. Mi az istenharangja e, mikor
én nem ugy hattam ütet otthon, hogy ü haza menjen, hanem ugy, hogy
idesanyáméknál maradjon.
A fekvő emberek komolyan, hüségesen figyeltek. Kinn folytonosan ropogott
a fegyver, olykor egy-egy nagyobb pukkanás hallatszott, senki sem vetett
rá ügyet, komolyan hasaltak a szalmában, a köpönyegen, némelyik
pipázott, másik bagózott, egy fekete ember a kályha vörös kis világánál
varrt, a cigány, minduntalan a tüzet piszkálta s rakott rá, a zsidó
cigarettázva unatkozott.
– Hát mir ment haza?
– Összevesztek.
– Persze.
– Összevesztek idesanyámmal. Mer ugy vót, hogy van nekem egy hugom, még
csak tizenhat esztendős, de mán erős, testes lyány. Nagyon tud dógozni,
ugy szánt, mint egy férfi, minden munkát végez. De e miatt osztán
nagyonis szabad. A feleségem meg nem valami semmi asszony ugyan, de két
gyereke van és bizony nem szokta ü azt se otthon, se mellettem hogy a
mezőn szenveggyen. A hugom osztán azt vetette, hogy ü dolgozik, más meg
csak nézi. Ü csinálja a kenyeret, más meg szel belőle.
– Aha.
A hallgatók megmozdultak. A beszélő baka hangja lassan, szitálva
hulldogált, de szomju földre talált, itt mindenki vele érzett, mindenki
megértette és olyan meleg szivességgel hallották, ahogy ők mesélték már
el legkisebb dolgukat is ezeken a hosszu éjszakákon, mikor egy
pillanatra se szabad letenni a hadizsákot, a fölszerelést, még a
derékszijjat se szabad megoldani, vagy a spátnit letenni. Mikor teljes
készenlétben kell ülni s várni minden pillanatban a parancsot a
kirukkolásra, Angriffet várnak minden, de minden pillanatban.
– A feleségem a hugom sok beszédjire nem szólt semmit, hanem elment…
Igaz, akkor ugy volt, hogy épitkezés következett. Husvétkor akartak
hozzáfogni, mert már a régibe alig lehetett kitelelni. Van az udvaron
egy jó kis kamara, nyárára abba huzódtak meg, a házat meg édesapám hozzá
fogott husvét szombatján bontani. A feleségem meg elment a szülijihe,
hogy jőjjenek érte szekérrel; hát nem látszott abbul semmit, mit akar.
Még gondolták, félti a holmiját, édesanyám maga segitett neki
kiválogatni mindent, ami az övé vót, de a feleségem ugy csinálta ki,
hogy még csak gyerekruhát se vitt el olyat, egy pelenkát se, akit az
édesanyáméktul kapott. Csak azután vették ezt észre. Hazament
mindenestül a két gyerekivel.
Az emberek komoly, csöndes nevetéssel hallgatták. Tetszett nekik az
asszony ügyessége.
– Igy hazament szegény s többet felé se ment édesanyáméknak, csak nekem
megirta, hogy ü mán otthon van, de mig én haza nem megyek, addig nem
gondol rá, hogy visszamenjen.
– Hát te mit irtál rá?
– Azt irtam rá: Kedves feleségem, te nekem a templom főggyén megesküdtél
életre-halálodra, hogy hüséges feleségem leszel, de én neked
megparancsolom, hogy abba az órába, mikor ezen levelemet elolvasod,
mindakét gyerekeddel visszaeredj édesanyámékhoz, mert én nem azért
vettelek feleségül, hogy te a magad passziójára legyél, hanem, hogy
segits az én gyenge öreg szüleimnek, akik engem fölneveltek, emberré
tettek, életembe hét köblös fődet nevemre irattak, amit kevés szüle tesz
meg gyermekinek.
A hangja főtt, forrt a nagy indulattól, szinte sirósan remegett meg
benne a gyermeki szeretet, a hála, a hazafelé vágyakozás, a jóság. És
mindez nagy erős indulatba törve, kemény vasbilincset róva a gyönge
asszonyi akaratra.
– Abba az órába, ahogy ezt a levelet óvasod, kézen fogd a két
gyerekedet, visszaeridj az édesanyámékhoz Erzsi. Ezt parancsolom én
neked innen a távoli országbul, a golyók fütyülésébül, az édes haza
oltalmazója és ne legyen Isten az Istened, ha meg nem teszed s ne esmerj
engem többet uradnak, ha itt elesek, vagy golyó megy át testemen és a
gyerekeidnek azt se mondd soha, hogy apjuk is vót, ha ahogy a levelem
óvasod, abba az órába vissza nem viszed őket az édesanyám udvarába.
Mély csönd volt, senki sem merte a megilletődött érzést csak egy
köhintéssel is megtörni. Mint a templomban az urvacsora előtt nagy csönd
lesz, ugy szivta vissza a lélekzetét minden ember, az emberi indulat
ünnepélyes kitörése előtt.
Hosszabb csönd után megszólalt valaki.
– S visszament?
Barcza Ambrus ugy tett, mintha a kérdést, amely méltatlan, nem venné
hallóra. Lefojtott, rendületlen hangon mondta tovább.
– Abba az órába kézen fogta kedves feleségem a két gyerekét s ment
vissza. Irta édesanyám, szegény, „a feleséged visszajött. Mink mán a
házhoz hordtuk a téglát, mikor jött, fogta a saroglyát s hugoddal rögtön
hordani kezdte a téglát a házho.“
Ujra elhallgatott, valami könnyes meghatottság volt a hangjában s ez
átragad minden hallgatójára. Nem való pedig, hogy férfiember a gyenge
érzéseinek igy engedjen, azért tovább szólott közönséges dolgokról.
– Mert még én vettem a téglát, akkor még huszonegy forint vót ezre, de
mán most irják, hogy tégla nincs, a zsidónál van csak, amék
háromszázezret vett, mer gőzmalmot akart épiteni, de mán nem épit, hanem
eladogatja a téglát, csakhogy nem huszonegy forintér, hanem az
elsőosztályu tégláér kilencven koronát kér, a másodosztályuér meg
hatvanötöt.
Akkor beleszólt a zsidókatona, aki a többi közt cigarettázott.
– Annak igaza van, annyit kérhet, amennyit adnak érte, de lássa magának
nem vót igaza, mikor a feleségét arra kényszeritette, hogy visszamenjen
a maga szüleihez.
A baka a sötétben nem felelt. Annyira meg volt bántva, hogy erre nem
tudott mit felelni.
– Ha ő ott nem jól érzi magát, minek kinlódjon, – szólt még a zsidó
katona nevetve. – No, nem igaz?
[Illustration]
– Nem! – mordult meg egy erős hang, a kályha tulsó oldaláról, Sámuelnek
a hangja. A két testvér közül, akik a svarmban voltak, az idősebbé.
– S miért?
– Azért, mert nem igaz. Az embernek nem az a kötelessége, hogy ugy
éljen, ahogy jól esik, hanem az, hogy ugy éljen, ahogy a tisztesség
parancsolja.
– És mit parancsol a tisztesség? Azt, hogy ő hagyja magát szekirozni.
– A tisztesség azt parancsolja, hogy a fiatalasszony gyermeke legyen az
ura anyjának. Az anyának mindenkor jussa van a gyerekét megdorgálni és
megfeddni és meg is büntetni, ha nem helyesen viseli magát. Mármost egy
fiatalasszony, kell, hogy ezt a feddést jó szivvel elviselje: igy tanul.
Ha ő öreg lesz, igy tudja ő is tovább nevelni gyermekeit s a fiatal
cselédeket. Jó egyességnek kell lenni a családban, mert ha szabadjára
van eresztve a gyeplő, hamar felborul a szekér.
Mély csönd volt és a néma magyarok helyeselték az öreg Sámuel szavait.
De a zsidó katona tovább kötekedett.
– Nem is az anyósával volt baja. A sógornéja huzta fel.
– Mit csinált?
– Heccelte.
– Mi az a heccölés? Hát egy fiatalasszony még annyi tisztességgel se
bir, hogy egy éredetlen cselédnek a szavát se tudja visszázni? Még pedig
patvarkodás nélkül!… Egy fiatal asszonynak, améknek mán két gyereke van,
mindig kell lenni annyi tekintélyének, hogy a szeme járásával eligazitsa
az ilyest.
Sámuel méltóságosan nézett a zsidóra, aki a szeme közé nevetett.
– No, Sámuel bácsi – mondta bizalmas kacsintással, – nem minden asszony
olyan szent, ahogy maga képzeli… Nem tudom, mit fog szólani, ha
hazamegy, osztán ugy veszi észre, hogy az asszony egy muszka fogolylyal…
Felkacagott, a cigány vele nevetett, még egy-két kis vihogás volt a
sötétben. Sámuel kivárta mig egészen csönd lett, akkor szólt:
– Hát uram! Ami pedig a muszka fogolyt illeti, én a magam feleségeér
tüzbe teszem a kezem.
Szent meggyőződés és ünnepélyes fogadalom volt a hangjában.
– Ugyan mit, – szólt az ellenfele, – a felesége nem teszi magáért a
tüzbe.
– Én értem… Hát uram teheti! És teszi is!
– Ájáj, ne affektáljon. Tán magának nem esik jól az orosz menyecske?
– Nekem?!… Nekem tisztelt ur, nem!… Jól esik, igen, a cigánynak, még
jobban a rácnak, legjobban a zsidónak: de azt nem hiszem, hogy meglett,
házas, gyerekes magyar ember legyen, aki ne szánja a fajtáját, a kedves
édes magyar magvát, hogy ilyen piszok, ronda rusnyákba ótsa…
A hangja mennydörgött és a szeme villámlott. És mindenki hallgatott
körülötte, egy-két fiatal legényke lesütötte a szemét s röstelkedve bujt
el a sötétbe.
De a kötekedő nem akart elhallgatni.
– No, – mondta cinikusan, – és hogy hijják maguknál az ilyenféle
gondolkodásuakat?
Sámuel felállott, odalegyintett s egyszerüen szólt.
– Tisztességes embereknek, uram, – no menyetek mán a fekete kávéért, –
tette hozzá, mert nincs ugyan sarzsija, de ő a svarom örege, aki itt-ott
rendelkezik.
Egyszerre megmozdult mindenki, a fekvők felültek, az állók letelepedtek,
zsibongva másról kezdtek beszélni a kivülről hirtelen nagy erősen
behangzó fegyverropogás és ágyudörgés közben az idegen orosz földön a
derék, tisztességes magyarok.