_1915. Kriegsspital, Hinterland._
Alkonyodni kezdett, kinn borus, csatakos volt az idő. A magyarok az
ágyaik szélén üldögéltek s ugy szólogattak át egymásnak a többiféléken
keresztül, gubbaszkodva, mint esőben a kakas.
– Én megyek vissza a káderho, – szólt egy honvéd.
– Igazad van, – felelt rá a másik, – nem ér-e semmit, itt. Aspirin, meg
aspirin, már savanyu a hasam is tőle.
– Aspirin, meg kukoricakása.
– Hát. Eresszenek haza, otthun ha jóllakom töltött káposztával, biztosan
hamarább elmulik a sárgaság rólam.
Nevettek egyet, egyet. Az ember csak itt ül és heverész, egyebe sincs,
csak az a kis nevetés.
– Cukorral a kukoricakását!… Nem eszem meg többet, – mondta a tüzér
erélyesen, elszántan. – Azt nem eszem meg többet. Mióta harmadik diétán
vagyok, még több a kukoricakása, mint azelőtt. Inkább megdöglök, de azt
nem eszem meg többet. Bemegyek az öreghez és megmondom neki magának,
hogy azt nem eszem meg többet.
Tizenegyen voltak az ötven beteg közt magyarok mind helyeselve szólottak
rá. Mind el voltak keseredve a kukoricakása miatt; alföldi legények
voltak.
A barakk kedvence a vidám bécsi fickó, ahogy észrevette, hogy a magyarok
közt valami izgalom van, rögtön közéjük állott s ahogy szokta, veregetni
kezdte a mellét:
– Ich bin auch Mágyár!
Nevettek rajta.
– Megint azt mondja, hogy ű is magyar?
A bécsi gyerek sorra kezet fogott minden magyarral. Egyik honvéd a
vállára tette a kezét s megrázta.
– Jól nézünk ki testvér, ha mán te is magyar vagy.
Igy eltréfálkoztak vacsora idejéig, akkor jöttek az ápolónék s hozták a
vacsorát. A barakkon átfutott a kiváncsiság, s egyszerre
nemzetiségkülönbség nélkül lelógott valamennyinek az orra: kukoricakása.
– Nem eszem meg, – mondta a tüzér.
– Ilyen étel, – böcsmölték a többiek, – még ha friss tepertő volna
rajta, jobban meglehetne enni.
– Friss szalonnatepertő a tetejibe, alatta meg turós galuska.
Nevettek, csak a tüzér nézett komolyan, szurós szemeivel.
– Nem, nem, – mondta az ápolónőnek, – nem eszem meg, ik verde nikt
esszen, ik verde cájgen, ik zo svájneráj nikt fresszen verde…
A komoly renitencia egyszerre az egész társaságban a magyar ellenállás
mozgalmát inditotta meg. Az összes nemzetiségek kiváncsian, kissé
izgatottan és várakozva néztek, mi lesz a lázadásból. Csehek, németek,
románok, horvátok mind utálva nézték a kukoricakásájukat, amit azért
lassacskán beszopogattak… Volt köztük olyan is, akinek jól esett.
Az ápolónő gyöngéden beleakarta diktálni a tüzérbe a kását, de ez
keményen felállott s még egyszer kijelentette.
– Bitte sőn libe sveszter, zi verden zéhen, dasz ih verde nikt kukuruc
essen… Majd meglátja maga, hogy én nem eszem meg!
Rendbeszedte magát s elindult az orvoshoz.
Mély meghökkenéssel néztek utána. Az öreg civil orvos, aki a barakkra
felügyelt, mindnyájuk előtt tisztelt ember volt, mert jó ember volt,
öreg ember volt és mindenkit egyformán sajnált, senkit ki nem küldött
volna a kórházból; mig a Komissiók ki nem dobták az embereket, felőle
egészségesen hónapokig ellóghatott akárki, a minap egyet kiküldött,
mikor itt volt a bizottság, hogy észre ne vegyék, csak ugy
elsikkasztotta szem elől… Kissé haragudtak is a magyarokra, akiknek
ugyis az a mániája, hogy csak ki, ki innen, mindjárt visszakészülnek a
csapathoz, ahelyett, hogy itt eléldegélnének, amig lehet s ijedtükben,
hogy az öreg meg fog haragudni, olyan buzgón neki állottak a
kukoricakásájuknak, hogy egy-két perc mulva már csak a magyarok csajkája
volt tele, a többi mind tisztára törülte a magáét, kivéve a bécsi fiut,
aki csatlakozott a magyar társasághoz s az ajtóig kisérte a tüzért s ott
is a fülébe sugta, hogy: „Ich bin auch Mágyár!“
A tüzér nehány perc mulva ragyogó arccal jött vissza.
– No, no, – vallatták a nemzeti hőst, – mi ujság? Mit mondott az öreg?
– Hát nagyon be vót gyulladva az öreg!… Még ő csittitott és aszonta,
hogy mondjam meg az óbersveszternek, hogy az ő rendeletére adjon mást!
– Éjjen, – szóltak a magyarok.
Az ápolónők mind összeállottak, s a tüzér keservesen, de annál
erélyesebben fejezte ki nekik, hogy igenis, ő nem fog kukoricakását
enni! pláne cukorral!… A doktor ur parancsára ő ezt nem veszi be…
slussz!… Kukoricakását! Cukorral!… Nem kell kukoricakása cukorral. –
visszaadta a csajkát s az ápolónő elment vele.
Az egész magyar haza, már mint a többi tiz magyar, aki a hont
képviselte, büszkén nézett utána a csajkának, amit az ápolónő pár perc
mulva visszahozott.
Kiváncsian várták, mi van benne.
A tüzér belenéz s ijedt haraggal kiált fel!
– Mi ez, mi ez kérem? Vasz iszt dasz, bitte sőn? Ich esse nicht kukuruc,
se mit cukker, sem óne cukker!
A sveszter tudniillik odakint leszedte a kukoricakásáról a cukrot, ha
igy nem szereti a magyar, s visszahozta a kását.
De ebben a pillanatban nem azzal a magyarral állott szembe, aki békén
nyelte le századok óta az efféle engedményeket: hogy a sérelemről
lekaparják azt a kis cukrot is, ami rajta volt s marad pusztán az
ősinjuria. Nem; a tüzér fogta a csajkát s a nővér orra alá emelve,
szólt:
– Ik hábe gezákt libe sveszter, dasz zi verden zéhen dasz ih verde nikt
kukuruc eszen.
Azzal püff, bevágta a csajkát az ágy alá.
Általános zavar, aminek a vége az lett, hogy az ápolónőknek meg kellett
érteni, miről van szó. Tiz percnyi forrongás, suttogás és mozgolódásnak
az vetett véget, hogy két tojásból rántottát hoztak a tüzérnek.
– Ach, dosz isz gut, – kiáltotta a bécsi gyerek, aki még most is
őrizgette a maga kukoricakásáját, – ich bin auch Mágyár!… s azzal fogta
és zsupsz, ő is be az ágy alá a maga csajkáját.
Ugy tudtak nevetni a magyarok a vidám eseten.