Macska… Régen elmult örömök és boldogsár gok villantak eszébe. A kis
lányait látta, ahogy a fehécicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a
hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a kis macskát
cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszinü kis cica…
– Cic, cicic!… – hallotta jobbról is, balról is.
Felkönyökölt.
Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és
kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.
– Cic, – mondta mind, – cic!…
A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér folt
volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan
frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a
kényes emberek…
– Cici cicicic!…
S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul,
lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsipni.
– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a
macska kézben volt.
Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagy bajuszu öreg magyar és
ugy csuszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg,
amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre…
– Tudsz magyarul, cicu?… mondták az emberek és nevettek.
– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s büszkén
mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még leszedné róla a
bőrt!
– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.
– Nem kell ugy megszoritani!
– Nem való ilyennek a kezébe a macska!
– Ad csak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind
a macska után vágyott.
Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy
kis macska… a halál mezején.
– Cicuskám! – mondta egy ember. – kis cicuskám! hogy kerülsz te ide,
cicus? Gyere haza velem Magyarországra, Böskéhez… a bácsi Böskéjéhez…
– Ne csábitsd el! – mondta a honvéd, aki a markában ugy tartotta a
cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához
Nagyszemmre, a Patics-utcába…
Az arcához szoritotta a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi
irigyen és csorgó kivánsággal nézte.
– Teljes fedezés! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt
őrmester, mert valami gyanust vett észre.
Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behuzódott a fedezékébe.
Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok
közeledtek vágtatva.
– Itt a muszka! – kurjantott valaki.
– Nem muszka ez, te szamár, banem huszárok!
– Hászippa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak
visszafele!
Ahogy a háborura visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a
testüket, a fáradtságukat.
– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek éppen erre! – morogta a
macskás ember s a cicát beszoritotta a kebelébe.
A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc
mulva veszekedett gránát csapott le.
Lehuzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszu perceken át visszafojtott
lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mindig ilyen remek
megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt
lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára elevenitette meg őket
ujra a macskanyávogás.
Mire kinéztek a földszinére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt.
A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó
sugara.
[Illustration]
A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékéből a
cicát félkézzel s a másikkal simogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a
kis mélységü sirban.
– Megijedt!
– Cicukám, megijedtél?
– Nem szereted a gránátot cicuka?
– Hát a gombócot?
– Hát a friss tejecskét?… – mondták összevissza.
S ugy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben
tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját
és kinyujtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával
az égre nyivákolt.
– Milyen tiszta – szólt az őr.
– Mosdik.
– Többet mosdik, mint te.
A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és
tovább szaladt.
Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már megint fogva
volt.
Most uj embernek kezdődött uj öröme. Simogatta, szeretgette, olyan
gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke
hajával… s a többi nézte…
– Teljes fedezék! – hallatszott ujra a hadapródőrmester kiáltása.
Abban a pillanatban mindenki lebujt.