_Volhynia_.
Az alkonyat az orosz sikon épp olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az
égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy
seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve
egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a
fűszálak közt hadat.
Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt
őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500
lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja
magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.
Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy
bogarat. Távolról ágyudörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős
csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy
golyó.
Csatatéri esti csönd.
– No hálaistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült a maga
ásta fedezékben.
Mozdulni sem birt már, egyetlen tagját nem birta tovább mozgatni. Oda
volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes csontjai és kötései,
de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a sulyos
szerelvény cipelés, az utolsó héten valami százhusz kilométert
meneteltek.
Hirtelen valami csodálatos édes kis hang csapta meg a fülét. Megint
felnyitotta a szemét, mert az hitte, megőrült. A nyitott sir-forma
fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta,
hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanigy fekszik a meleg
homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök
figyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz
támadás jönne, sem.
Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, siró
és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica nyivákolása…