_Szurmay-sereg_, dec. 3.
Kint kegyetlen hideg, az orosz tél csodálatos nagy nyugalma, bent a kis
fehérfalu ház pokoli módon befütve.
– Ezt nem értem, mért fütenek annyira a katonák, – szólt az ezredorvos.
– Hát, fiam, annyit kell az embernek odakint fázni, még ne is fütsünk
idebenn?
– Az már igaz, azt régen megfigyeltem, hogy a katona ugy eszik, ha
hozzájut, minden mérték nélkül, mintha no! no! még egyszer! csak még
egyszer zabálhassuk agyon magunkat!
– Hát persze, az ember kimegy ebből az árnyékvilágból és még az orvos
azt kivánja, hogy még akkor is azzal törődjön, hogy a másvilágra
egészséges gyomorral rukkoljon be?
– Minden ruhát magára szed, amije van, minden italt megiszik, amit
lehet, mindig alszik, ha csak hozzájut, még állva is alszik, meg
járásközben is… ezt mind értem, de hogy mér fűt ilyen őrülten?…
– Nincs is meleg, – mondta Sznistyák százados, a házigazda, és szépen
fésült fiatal fejét körülhordozta a vállai fölött. – Tudnék neked,
öregem, mondani időt, mikor melegebb volt, pedig nem is fűtöttünk.
Vidáman nevettek, egészséges emberek könnyen kivillanó vidámságával.
Csupa szép fiatal legény. Zsifkovics, a százados hadbiró és Ajkay
ezredorvos. Lomhán, fáradtan néztem őket, azzal a belső érzéssel, ahogy
diák-koromban, szótlan kisöreg, néztem évődő s mulató diákpajtásaimat…
– A Dnyeszternél, az komisz volt…
– Kivált két rettenetes hét…
– A ládák állandóan szekéren… borzalmas veszteségek… piszok, sár, az
ember a csizmáját le nem huzhatta…
– Csunya volt…
Egy pillanatig hallgattak, átsuhant a kis, alacsony parasztszobán,
valamikor a kastély vincellérjének lakása, most Platzkommando, a kemény
napok emléke.
– Hanem olyan jó esetet régen láttam, mint akkor, éppen a legcsufosabb
dnyeszteri napokban, – szólt az ezredorvos s kedélyes, sötét szemei
csillogni kezdtek.
– Á, nekem is volt ott egy jó esetem, – szólt a százados, s mivel
frissebb volt, meg házigazda is volt, mindjárt el is kezdte (mert az
urak kitüntettek azzal, hogy ürügynek elfogadtak, hogy a kedvemért
minden kedves vagy nagyszerü emléküket ujra átélvezzék): – Hát, kérlek,
borzasztó rekvirálások voltak ott, a legénység folyton rekvirált, a
cimbora fog egy botot s utánavág a szaladó csirkének, kérdem, mit
csinálsz te? Azt mondja, rekvirálok!… Hát ki volt adva a parancs, hogy
tilos és magam mentem lóháton ellenőrizni, hogy ne is legyen baj…
megyek, és kérlek, látom, jön egy öreg kefe, totyakos vén honvéd és hajt
három malacot; jóképü malacok voltak: rákiáltok: Hol vette ezeket?
Felnéz rám, a lovon, azt mondja: Százados urnak alássan jelentem, ezt az
egyet vettük, a másik kettő meg _krigszfrájvilliger_…
Jóizü nevetés tört ki, az az istenigazából való ártatlan nevetés, ahogy
csak a harctériek tudnak nevetni, meg a gyerekek, szóval olyan lelkek,
akiknek a világon semmi gondjuk nincs.
– De, remélem nem büntetted meg az ipsét, – szólt a hadbiró.
– Ment a nagy sárba, a pipa ott lógott a szájába… Azt kérdem tőle,
hányas honvéd maga? Azt mondja rá: _fuccs honvéd_… (Huszonkettes vót.)
A nevetés után az ezredorvos, aki kényelmesebb úr, egész deliciával
gyujtott rá a saját anekdotájára:
– Mondom; nekem volt egy elsőrangu esetem… Régen nevettem olyan jót,
mint akkor reggel… Megyek… lóháton egy erdő mellett; kijön az erdőből
egy irtóztató nagy muszka… Kláner, aki melletted ül az asztalnál, elég
nagy ember, de a mellett a muszka mellett gyerek… és jön a nagy muszka
után egy parányi kis zsidó honvéd.
– Azt a kettőt együtt! – és most is nevetve fakadt, csendes, jóizü
nevetésbe, ahogy eszébe jutott.
– A muszka elő baktat, s utána a kis zsidó honvéd… Épen olyan volt,
ahogy a vicclapok rajzolják a zsidó honvédet, nagy bakkancs, fenenagy
bakkancs, kék, a régi kék ruha, bő, totyakos nadrág, a sapka az orráig
lóg, szóval gyönyörü pár volt a muszkával.
Azt mondom neki:
– Hé, honvéd! Hova viszi ezt a muszkát?
Azt mondja, bekiséri a dandárhoz.
Azt mondom neki:
– Mongya fiam, hogy merték magára bizni ezt?
Azt mondja:
– Pardon kérem, – (de ilyen elegánciával), – pardon, ezt nem: rám
bizták! eztet én fogtam!
– A fenét, – mondom, – hogy esett az?
Hát a honvéd átteszi a puskát az egyik válláról a másikra, hogy a
jobbkeze feszabaduljon s el kezdi magyarázni:
– Hát kérem alássan, az ugy volt. Kinn voltam járőrön két honvéddel.
Hanem engedelmet, százados úr, az nem tartozik ide, valami dolgom volt s
elmaradtam tőlük. S kérem, igy időm lévén, el kezdtem körül szemlélni a
terepet. Szemlélem, szemlélem, hát egyszer szemlélem, hogy egy ház van
jelen. Hát a ház jelen van s a kéményéből valami kilebeg… Valami fehér
kilebeg… Hát kérem mi lebeg ki? egy kendő lebeg ki. Áh, mondom és el
kezdek gondolkodni!… Itt valami lebeg!… Ha valami lebeg? azt valaki
lebegteti! Ha valami a kéményből lebeg, azt valaki kérem a kéményből
lebegteti!… És ha valaki a kéményben van belebujva: azt én meg tudom
fogni!
A társaság hangosan kacagott minden szóra. Az orvos oly hűen
hangsulyozta a dolgot, hogy kezdett csakugyan elsőranguvá fejlődni.
– S tényleg, őkelme felállott, (hogy hol volt, az nem tartozik ide), oda
lopózott a házhoz, ott ült a ház előtt egy öreg asszony, arra ráfogta a
puskát, az ijedtében megnémult, kinn odavolt támasztva az orosz fegyvere
a falhoz, egy gondolat és el volt dobva jó messzire! Azzal be a házba…
Ott aztán rácéloz a muszira… Hát a jámbor muszka medve, mit volt mit
tenni, lejött a kéményből és szépen megadta magát… Az is valami járőr
volt s igy adott jelt…
Hát most már tiszteltem az okosságáért a honvéd urat, de csak nézem,
nézem, ahogy ott áll begyesen, előkelően a nagy fene saját külön
muszkája mögött s megint el kezdek nevetni:
– Mondja kérem, minden hősiessége mellett nem fél attól, hogy itt az
erdőben ez a muszka magát puskástul, mindenestől bekapja?…
– Pardon kérem, – szól a honvéd, (s milyen gesztussal!) – ez egy kezes
bárány!…
Azzal elorditja magát:
– Viii-gyázz!
A muszka azonnal szalutál! Aztán:
– Tééérd-dre!
Igy, magyarul!… S a muszka óriás abban a percben letérdel.
Az ezredorvos mint egy nagyszerü szinész fordul a képzeletben jelenlevő
zsidóhonvéd felé:
– Hát ezt hogy az istencsudájába tudja megcsinálni vele?… Nem valami
felöltöztetett alak ez?
Azt mondja rá a honvéd:
– Pardon kérem, ez egy echt, hamisitatlan orosz állat, direkt
Archangelszkből, vagy ahonnan parancsolja százados úr… De akármilyen
állat is, ennyit már tudhat: _egész uton gyakorlatozok vele_!…
Kint éles, kellemes csengőhang verte fel az esti csendet. A vacsorához
csengettek a kastélyban. Egy pompás Szurmay-féle vacsorához.
Nagy vidámsággal és derültséggel szedelőzködtünk fel. Teringettét mégis
szép élet ez a katonaélet…