_Orosz harctér_, december.
Pár napja nyugalom volt, az emberek csoportokban hevertek az apró tüzek
körül és krumplit sütöttek. Rezervában volt a század, pihent.
A kapitány frissen borotvált piros arccal járkált s nézte az embereit.
Köhögött. A fiatal feleségére gondolt, akitől már három hónapja nem
kapott levelet s nagyon morózus volt. Vajjon hol él? Aggódva gondolt rá,
hogy jól érzi-e magát az ő szüleinél, mert azt kivánta, hogy most
félévet ezeknél töltsön… A tüdeje is folyvást bosszantotta, régi
csúcshurutját érezte, este már jöttek az erős izzadások s állandóan láz…
De hol van most Meran, hol van most Arco… Az ezredes is oly ideges vele
szemben, mindég őt állitja a legveszélyeztettebb pontra… ez az egész
élet nem ér egy fabatkát. Az ember csak kerülgeti a végzetét…
Egyszerre csak feltünt neki egy ember, aki a puskájára támaszkodva
álldogált, ahogy a juhász szokott a pusztán a nyáj mögött.
– Hát magának mi baja? – szólott hozzá.
A baka szórakozottan felnézett. Hogy a kapitányát látta, kissé
összeszedte magát.
– Hát kapitány urnak alássan jelentem, van nekem bajom elég.
[Illustration]
A kapitány pár pillanatig nézte, nézte az arcát, akkor elnevette magát.
– Maga szerencsétlen, maga panaszkodik… Nem örül neki, hogy itt van,
ennyi sturm után, amit megcsináltunk! Hiszen a századtörzsöt már elvitte
az ördög, csak a maga szomoru pofájára mindig emlékszem, hát mit mesél
itt nekem, hogy van elég baja…
A kapitány magyar ember volt, de gyerek korában katonai iskolába került
s ma már kicsit furcsán beszél magyarul.
Az ember lehajtotta a fejét, aztán igy dünnyögött:
– Kapitány uram, mit bánom én azt, mikor azt irják hazulrul, hogy a
feleségem ott hagyta az az anyámékat.
A kapitány szinte ijedten nézett rá, aztán idegesen fölnevetett.
– Örüljön neki, hogy azt _irják_, mert legalább tudja! Nézze csak, én
már három hónap óta egy betü hirt se kaptam a feleségemről.
– Hát igen, – mondta az ember, – jobb is vóna inkább nem kapni, de nekem
kapitány uram nem szógál a szerencse, engem megkeres a rossz hir, ha az
ürgelyukba buvok is.
– Na, hát aztán mért hagyta ott az asszony az anyóst?
– Hát, – szólt vontatva a baka – mert megverte az apám.
– Micsoda!… Hát mért verte meg?
A legény megállt, nem akarta megmondani, de hazudni sem tudott.
– Mer kiöntötte a dézsát, – mondta minden szót elnyujtva.
– Ezér verte meg?
– Ezér.
– Hát mi vót abba a dézsába, hogy ugy sajnálták.
– Moslék.
– Moslék?… Mit, malacnak való moslék?
– Az.
– És ezért megverte?
– Ezért.
– Mivel?
– Bottal, de ugy, hogy két hétig nyomta utána az ágyat.
– Hát az gazember, az a maga apja!
– Nem.
– Nem?… Hát akkor maga is gazember, ha az apja pártján van a feleségével
szembe!
– Neem.
A kapitány bámulva nézte az embert, ahogy ott állott két-három hete
borotválatlan maszatos képpel, szomoruan, lógva, a szeme meredt s a
sapkája ellenzője hétfelé volt már kunkorodva, mint a régi harcosoknak,
szokott, akik egyik csatából a másikba mennek, sárba hálnak és vizben
ébrednek.
– Hát mi volt avval a moslékkal!… – kezdte ujra a kapitány. – Biztosan
nem a malac elébe öntötte.
– Nem.
– Aha, már kezdem érteni. Csak ugy kiöntötte.
– Igen.
– Mit nem, mit igen! Hát azt a betyár krucifikszumát magának, hát hova
öntötte?
– Hát… az anyám fejére… – mondta csendesen az ember.
A kapitány elmeresztette a szemét, aztán elfeledkezett háboruról,
mindenről s elkezdett hangosan kacagni.
– Ja, azt már értem.
Annyira nevetett, hogy el kellett fordulnia, annyira groteszk volt a
legény a bánatos esetével, ahogy harminc csata után itt áll sértetlenül
s azon bánkódik, hogy otthon az asszonyok egymás fejére öntik a dézsát…
– Osztán mér öntötte rá, mongya?
– A csizmáért.
– Egy csizmáért?
– Igen.
– Beszéljen, az isten áldja meg, harapófogóval kell magából kiszedni
minden szót? Miféle csizmáért?
– Az én csizmámért.
A kapitány szigoru akart lenni, de mindjárt nevetett, ha ránézett a
szerencsétlen flótásra.
– Hogy hijják magát?
– Ik melde gehorcamm, Busa János.
– Hát nézze Busa János, én magát úgy kiköttetem, ha mindent el nem mond,
hogy maga még olyat nem látott!
– Igen.
– Nahát hogy vót.
– Ugy.
– Hogy?
– Ahogy mondom.
– Hát maga, maga jóember, hát hisz nem mondja sehogyse!
– Nem.
– Miért nem?
– Hát az a jó isten, de tudja, kapitány uram, hogy vót, mint vót, én
ugyan nem tudom.
– Dehát azt mondja, hogy a csizmáért vót!
– Igen.
– Hát hogy vót az a csizma?
– Tizenhat pengő.
– Nem azt kérdem, maga dummer… de hogy került bele a históriába az a
csizma. Hogy vesztek össze rajta?
– Ahogy az asszonyok szoktak… Csak összekaptak… Mer alássan jelentem,
azt irtam haza, hogy küggyék el a csizmámat, mer a bokkancsból ki van a
lábom. Hát osztán az anyám el is akarta, de a feleségem azt gondolta,
hogy hátha nem kapom meg! Mer igazis, hogy vagy kapja meg az ember, vagy
se… Osztán igaz, csak tizenhat pengő vót a csizma, de Nyiridházán most
vót bent a feleségem, látta a hetivásáron, hogy egy pár csizmának hatvan
pengő az ára! De még felé se jár az olyannak, mint az én csizmám. Hát
bizony, vagy kapnám meg, vagy se, pedig kár vóna… De az anyám azt
tanálta vetni, hogy mi közöd a csizmáho, az a Busa vagyonbul való. Ez
meg az asszonynak esett terhére, mert neki is vót hozománya rendesen,
megkapta a vászonnémüt, ágyat, mindent, ahogy nálunk szokás, meg még két
vékás hasznavehetetlent, egyszóval igen fenn horgya az orrát… Ha nem
kapja meg, akkor se te sirasd, jólélek, mondta neki az anyám, kitelik a
Busa vagyonból, nem kell siratni, mer azt tudom, hogy a Hideg István
jánya a magáéból még (követem alássan) tetüt se adna az én fiamnak…
– Aha, hát erre öntötte rá a moslékot az öreg asszonyra…
– Nem, csak akkor, mikor az édes anyám a szemébe pökött.
– Azt is?
– Igen, mert az asszony is odavetette neki a csizmát a lába elibe és
aszonta, hogy… Hát erre gyütt ki az anyámból a leköpés.
– Arra meg az asszony fogta a dézsát és…
– Igenis.
A kapitány nevetett és csóválta a fejét.
– Hát maga aztán melyiknek ad igazat, János?
– Hát kérem alássan, én igazat adok a kedves feleségemnek, mer vagy
kapja meg az ember, vagy se, de hát az anyámnak se mondhatom, hogy nem
vót vóna igaza a csizma dógába, mert hát igy vagyunk e!…
S megemelte a lábát.
A kapitány elszörnyedt. A legénynek egész le volt vásva a lábáról a
bakkancs, a lábujjaihoz madzaggal volt hozzá kötözve.
– Hát maga mért nem kér más lábbelit! Maga szerencsétlen.
– Nem tudok én kérni.
– Tönkre teszi magát! Nekem kell a maga lábáról gondoskodni? Agyon hül,
elviszi az ördög.
– Mindegy a nékem, ugyse vagyok én ember. Tudja azt a feleségem, azér is
vót neki igaza. Nekem má mindegy… Bajom van nekem a tüdőmmel, két
esztendeig csak ugy kornyadoztam, egy villa ganét nem birtam kivetni az
ólból.
– Hát akkor hogy hozták el katonának?
– Jaj itt muszály…
A kapitány meghatódott.
– Na jőjjön, maga kap bakkancsot… Osztán, hogy segitsek magán? hogy egy
kicsit kiméljem!… Tud maga főzni?
Az ember megrántotta a vállát s nevetett.
– Mán azt igen, aztat jól tudok, mer én mindig olyan katuska vótam az
anyám mellett… azért is sajnál az engem!
– Na látja és ezt se mondja! Olyan embereket kell a konyha mellé
állitani, akiknek fogalmuk sincs a főzésről…
– Hát kapitány úr, én olyan ember vagyok, akinek nem szógáll a
szerencse… A sógorom mind olyan mint egy marha, mind otthun van vagy a
hirsplaccon, egynek se kell gyalogolni, se sturmolni: én meg mán idáig,
ahogy számitom, huszonkilenc csatába vótam.
– No, ne busuljon, ezután a konyha mellett lesz. Most legalább jól fog
lakni, János…
– Igenis.
Ahogy másnap uj bakkancsban, uj hivatalában a konyha mellett áll s épen
osztani akarja az első gulyást, amit főzött: fejük fölött csattan egy
shrapnell és pont belever a tábori konyhába.
Senkinek se lett baja, csak János maradt ott; egy marék golyó futott át
rajta.
– No, fene vigye el, – mondta a kapitány, – ennek már szolgált a
szerencse. Jobb is igy a boldogtalannak… Most rajtam a sor…
Köhögni kezdett s vér jött a száján.
– Á, – mondta örömmel, – megjött a tüdővérzés, most haza küldenek!…