_Szurmay-csoport_, nov. 28.
Krumplit küldtek be Brodyba. Valami tiz vaggonnal. A volhyniai fekete
földben annyi volt a krumpli, hogy mig le nem esett a hó, a legények
egyebet se csináltak, krumplit ástak. Valami furcsa, óriás krumplit, két
ökölnyi nagyságu, gömbölyü, dimb-dombos, göröngyös krumplit, parázs és
omló, igen finom fajtát, s olyan bőséggel, hogy arról fogalma sincs még
az áldott Kánaán, Magyarország fiainak sem. Egy holdról negyven mázsát,
meg még többet szedtek ki, egy-egy fészekből egy kosárral.
Ugy is vitték a legények, dalolva, mint otthon, a vásárra. Mikor már
megtelt pince, padlás, a generális a fölöst mind behordatta a kincstár
számára. Szekerek hosszu sora vitte a krumplit, a buzát a távoli
állomásra, átkozott utakon, gyalázatos sárban, amelyben alig fordul a
kerék, ezekkel a szivós kis muszka lovakkal, amelyek aprók, töppedtek,
hosszuszőrüek, hasonlitanak az erdélyi mokány lovakhoz és rettentő sokat
birnak.
János bácsi, mikor dolgukat végezték s a nagyvásárból üresen fordultak
vissza a szekerek, gyengének találta a mulatságot és leugrott az utolsó
pillanatban, hogy valami jó harapni valót vegyen az útra. Egy kis
lacipecsenyét, vagy mit; ahogy otthon szokás.
Soká tévelygett a piacon, a rettenetes zsidóvásárban, ahol ugyan semmit
se árultak az ő fogára valót, hogy aztán mégis legyen valami értelme a
vásárjának, egy zsebbevaló tükrön alkudni kezdett.
– Hogy adi mama?
Az öreg zsidóasszony ránevetett a pipás magyarra s mondott valamit.
– Drága, – mondta János bácsi, anélkül, hogy fogalma lett volna arról,
mit kér a vén csutora.
Az megint felelt, kézzel-lábbal; kinálta.
– Nagyon sok vón érte, – bólogatott János bácsi és kihuzta a bajszát a
tükörbe pislogva. – Ócsón aggya, megveszem.
A zsidóasszony csak beszélt.
– Meg, meg! Vevő szándékkal vagyok! De emberséges árat mongyék.
Igy ment az alku egy darabig. A magyar ember a legáldottabb nyugalommal
mer magyarul beszélni. Tudja, hogy egy dógot megértenek nála, a pénzét!
A végin ugyis az övé, amit akar. Osztán ha annyian nem tudnak magyarul,
hát ő már tudjon mindenkinek a nyelvén, ahova csak kerül!
– No mama, – szólt János bácsi – hát nekem nem kell. Öreg legény vagyok
én mán, engem csak magamér szeressenek a polyák menyecskék… A többiek
mondták, hogy vegyek, de azok meg nem adnak ennyit érte… Isten áldja.
S elment a lógó pipával.
De mire visszaért a tett-helyre, már ott nem volt szekér. Egy se.
A staffli-kommendáns annyit konstatált, hogy egy ember hiányzik:
megszökött… S meginditotta a menetet. Otthon első dolga volt jelentést
tenni, hogy egy kisérő megszökött, tessék jegyzőkönyvbe venni, osztán
kurrentálni.
János bácsi azonban ménkü módon meg volt rőkönyödve. Hát mámmost ő hogy
marad itt? Hun van ide Szurmay! Hány napja gyüttek ők ide! Most hogy
tanál vissza.
– Szomszéd! – kiáltott a legelső darócosra, – mongya mán barátom, hova
lettek innen a szekerek.
– Nye, nye.
Adta aztán alább is. Mondta ugyis hogy kérem alásson, ugyis hogy
tekintetes úr, nagyságos úr, megadott minden becsületet, mégse kapott
más feleletet, csak hogy Nyeznyam, vagy Iváznit.
– Teremtő Isten, – szólt János bácsi – hát itt mán senki se érti a
becsületes emberi szót? – felemelte az öklét és mint Jónás Ninivét,
megátkozta Brodyt: – No kár vót értetek ontani a magyar vért!… hogy a
muszka égetett vóna fel mindnyájatokat…
Fekete estéig kereste a szekereket.
Mikor már nagyon rájött az éccaka, szállást keresett valahol. Valami
elhagyott házra lelt, oda huzódott a szél elől és nagy tünődésében
töltötte az éjszakát, az üres házban. Reggelre kisütött valamit s másnap
a komendot kereste…
Azt is hiába.
No mán itt veszett az isten sarka alatt, mit gondolnak róla otthon. De a
még semmi, hogy mit gondolnak, de egyáltaljába, hogy kerül haza!
Haza!