_Szurmay-csoport, (Muravica)_ dec. 2.
A muszkák kezdtek nagyon szemtelenek lenni. Igy, álló harc alatt az
ember nem haragszik, ha naphosszat bombáznak is, de a céllövés
kegyetlenül bosszant. A honvéd restell a lövészárokban végig-végig
tekeregni, ha mennie kell, hanem fölpattan a földszinre s a védő árkok
mentén, toronyiránt megy, abban bizva, hogy az ellenség ugyse vadászik
az egyesre s ha próbálja is, ugyse talál. A legszigorubb rendeletek
jöttek, de a honvéddal nem lehet birni. Annak nem lehet beszuggerálni az
állandó elővigyázatot, mindennap három-négy fejlövés.
Az ezredes végre egész bölcsen a muszkára haragudott meg s rátelefonált
a tüzérségre, hogy meg kell bombázni az orosz állásokat.
– Igenis, ezredes úr, – szólt a tüzérség s az összes telefon egyszerre
izgatottan adta hirül a friss hirt.
Az összes állás megtelt kiváncsiakkal, várták az első lövéseket, várták,
mit csinál az orosz a váratlan figyelemre. Mikor a tüzérség az első
lövést jelezte telefonon, csupa szem lett az egész rajvonal.
Bumm!… S halkan számolták, mig az ércmadár a levegőben végigsikoltott s
odatul ledobbant pont az orosz állás mögött!
– Háromszázzal rövidebbet!… – jelezték egyszerre tizen is.
– Majd nem fog most szemtelenkedni, – mondta egy altiszt s megpödörte
nyalka bajuszát.
– Má nagyon elhitte magát!
– Nagyon fejibe szállt a bátorság, – pötyögették.
Bumm, bumm, bumm… Egymás után leadta a tüzérség a többi három lövést is
és sikoltva, zengve repült az égben a tüzbögyü gránátmadár.
Odaát egyre-másra pukkantak fel a nagy fekete füstök, földet, fát,
dombot vetve az égre. Szemben csinos kis falu áll, a Muravica. Ennek is
kigyult egy háza, a honvédek kezüket dörzsölve gusztáltak. Brávó, a
tüzérek most jól csinálják. A disznók odaát tanulhatnak egy kis
emberséget.
Aztán odatúl is megszólalt a nehéz tüzérség s pár pillanat mulva
hallatszott a sikoltó surló érchang onnan idefelé.
– Huzza mán a muszi is a sátorponyvát, – szólt az öreg honvéd s
fölpislantott a levegőbe.
– Befult! – adta le a jelentést a megfigyelő.
– Hova?
– A temetőbe.
Nevettek. Mindig azt lövi. Ugy látszik, ezt az egy pontot birja
megfigyelni. Abba már sok gránát befult, a magános, régi orosz temetőbe,
amely a faluval szemben, az Ikva errülső partján legmagasabban áll.
Igy folyt az ágyuharc s az embereket már csak az az egy mellékgondolat
bosszantotta, hogy vajon a mi gránátjainkon is ugy mulatnak odaát, mint
mi az övéken?…
Egyszerre csak csirkecsipogást hall valaki. Csirke csipog a drótok közt
az ágyuharc alatt. Rögtön végigfut a hir a zászlóalj frontján s mindenki
a csirkét keresi. Abban a percben elfeledik az ágyudörgést s mind
meglepik az oldalozó állásokat s a csirke után vadásznak.
– Puff, – valaki már rá is lőtt.
– Piff-piff! – szól válaszul odaát az orosz lövés kettős hangja. Puff, –
mondja itt ujra egy manlicher s a csirke ellőtt fejjel csüng a dróton.
A honvédnak, aki félkézzel mindig főz, épen ez hiányzott, pár pillanat
mulva, mit sem törődve a veszett ágyuharccal és a közben még élesebben
folyó puskalövöldözéssel, egy magyar már kint mászik a drótok közt a
csibe után.
Piff, piff.
Fejlövés.
A honvéd elterült s vége.
A szakaszparancsnok, a fiatal zászlós rémülten futkároz az állásban,
magánkivül van az ijedtségtől s méregtől.
– Disznóság, – kiabálja, – mikor a legnagyobb tüz van, egy büdös
csirkéért fejlövést!… No most lesz a századparancsnoktól, de még az
ezredestől is… Igy leszidatni az embert egy rossz csirke miatt…
Szegény kis fiatal zászlós, az édesanyja csókjával a fényes homlokán,
egy ember halála már csak egy kis hivatali mulasztás neki, amely után
jön a dorgatórium… Az emberek megilletődve figyelnek ki, él-e még a
pajtásuk… Ki sem lehet most menni érte, estét kell várni, mig
behozhatják… Majd a sötétben szegényt…
Egyszerre csak, még meg sem csillapodik a beszéd az esetről, nagy
jajgatás odakint:
– Jaj a lábam, jaj a kutya meglőtt!
– Mi az, mi az?
A figyelők jelentik, hogy már mászik is befelé. Egy másik honvéd ment ki
a csirkéért.
– A disznó, – ordit a százados. – Nem volt elég egy fejlövés azért a
rongy csirkéért, még egy térdlövést is! De esküszöm, hogyha még
valamelyik kimegy, azt magam lövöm agyon!
A zászlós halkan pusmogott az embereknek: Lássa Szabó, ilyenek maguk,
egy csirke miatt képesek a legnagyobb kellemetlenséget zuditani az ember
fejére! Hát nézze csak, gondolják meg, hogy most minden emberre szükség
van s minden emberveszteség a hadsereg erejét fogyasztja!… Mit szól a
generális, ha megtudja, pedig már talán tudja is azóta!… Nem ugy van
most, mint mikor előrenyomulunk, akkor egy századot könnyebb eltussolni,
mint most egy embert…
– Igen, igen… ugy a… – dünnyögi a néven nevezett Szabó, – ilyen mulyák
ezek! Lássa, zászlós úr, az ilyen ember igazán nem is való honvédnak…
A zászlós megnyugodva bólint, mintha az egy Szabóval az egész szakaszát
meggyőzte volna, aztán a telefonfülke felé ballag, ahol a százados illő
mentegetőzéssel és kellő kárhoztatásokkal tesz jelentést az
ezredparancsnokságnak.
Szabó azonban, a megtanitott magyar, térül-fordul, egyszerre csak előáll
és sunyin kacsint a zászlós szemébe.
– Zászlós úr!
– No.
– Itt a csirke…
S bemutat a köpönyege belsejébe. A hóna alatt szorongatja a csirkét. És
nagyon büszke… Igy kell azt csinálni!