_Kalniatice_, nov.
Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat sehol
egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át
vissza, csak vissza.
Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte csak
hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4.
Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az urak
mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt,
hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit magára szánhasson.
Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete
volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról, fehérnemüt ugy egy-egy erdő
végiben, vagy valami félszerben váltott, mig a lovak egy kicsit
abrakoltak.
Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam van, haza
megyek.
Az ezredes megrémült.
– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod
bennünk.
Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép kétségbe
volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán nem birta
tovább.
– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba,
mi se tudunk menni.
Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. Apathikusan
nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert azonkivül, hogy
megvan mindenféle baj, még harcolni is az emberekkel… káromkodni
reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, viccelni, nem enni, sirót
vigasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 lázzal…
Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki,
megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották
maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy
ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s ugy végignyult
rajta, mint egy isten.
Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer főnyi
kiegészitést kaptak a mult napokban.
Az orvos vizet melegittetett s minden kimerültsége mellett is
megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes
fölszereléssel lefeküdt.
Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az egyik
ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.
Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül szól:
– Ezredes úr!
Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágitott kis villamos lámpájával.
– Ezredes úr!
– Mi az?
– Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy fölkoncoltassuk.
Az ezredes fölriadt.
– Miért?
– Itt vannak, bent az oroszok.
Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompitott lárma
hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna.
– Hol?
– Itt az utcán.
Az orvos felugrik és kisiet.
Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar szót hall.
– Testvér, gyere, segits, mert már megfujt. Má megfujt a kutya…
Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást
fojtogatják.
Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt véres
szemmel.
A főhadnagy lámpája hol meggyul, hol elalszik.
– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a szomszéd
udvarban egymást fojtogatják.
A tiszt is szól.
– Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.
Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a szoba
ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan.
A főhadnagy utána.
Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkésziti s kilép
szintén.
Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél bokáig
merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu távolabbi részein
fojtott dulakodás, kézitusa zaja.
Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen nagy dolog
az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla merre, hova lépjen,
hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt bedobná a lovak közé,
rábizza magát a bakkancsaira s már a következő percben a kerités tövén
guggol, a sárban, a sövény alatt s lopózik előre az árokban, a jó mély
és sáros árokban, amelyben olyan hűségesen eltünik s most haragszik a
szürke köpenyre, az opozam-prémre, amely kivilágit a sár kényelmes
sötétjéből. Nyitott szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a
mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve,
de csak egy pillanat s tovább, gyorsan tovább. Mintha mindig itt járt
volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz házak
közt, amelyek kerités nélkül, egymástól mind külön állanak s most oly
rettenetesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkük.
Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehuzódni egy lépcső mögé, amely,
orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára nyilik.
Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát? villan át
agyán. Nem, harc nélkül nem, sebesülés nélkül. Sebesülés! A kötőhelyek
rémségei villannak elé, a koponya, mell, hassérülések, a jodtinkturák
szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált
sinkötések, organtin-pólyák… Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a
szemére vér borult… vajjon mindez nem a láz?…
Magyar szó.
– Itt volt!… Délután még itt volt…
A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe köny
szivárog.
– Tóni…!
– Halt!
S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt, vad,
rémült felhorkanással.
Aztán megismerik egymást.
– Hol az ezredzászló?… Délután még itt volt…
Az orvos kábultnak érzi a fejét.
– Ja?… Az ezredes megmentette.
Miért mondta ezt, hogy „megmentette“? S mikor a lélekzetek nagy
fölsusogásából megérzi a nagyszerü megnyugvást, hogy az ezredzászló meg
van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol valami
biztos pont, van már valami bázis, amire számitani lehet… Mért nem vonja
vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?… Csak áll, a két kezét
lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz koponyája szédül a sapkában,
véreres nyilván a szeme és a láza túl van a 39 fokon… S hátha az ezredes
lemészárolva fekszik az utcán s a zászló a kozákok markában van…
De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes
megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.
S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, emberek
gyülnek, magyar fiuk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, száz, halk
kommandó, sorakozás ugy hevenyében; távolról egy-egy orditás, de közben
irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete csönd…
Hirtelen kigyul egy ház!
Ijedtség tör ki! Káromkodás! „No már világitanak, már meglátnak!“ S
végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szüzön, ha álmában takaróját
emelik. Azután fölkiált valaki.
A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.
– Éljen!
– Mi, mi az?
– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos adomán.
– Mi jel?
– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak gyujtani
egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…
Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden bajnak s
neki direkt az égő háznak.
Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, kétszer is
térdre esik, s sár hideg, tele vele a keze, marka, ruhája, didereg,
elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára. A revolvere egyszerre
csak nincs meg. Fogalma sincs róla, hova lett, beleharap az ajkába s
tovább rohan.
A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A tüz
lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés körül a
falusi gyerekek.
Egy főhadnagy rákiált:
– Szervusz, öregem! – s vigan fütyörész, mig fehér rongygyal igyekszik
bepólyálni a karját.
– Nini, – mondja aztán, – hisz ez a te mesterséged.
Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant lysoformos viz
után s kábult, szétpattanó aggyal a Jendrassik-klinikára gondol. Jó
volna már ott feküdni ágyban, a kis erkélyszobában, napsütésben,
tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor odahaza volt az ősszel…