_Szurmay-csoport, (Kalniatice)_ nov. 27.
A szekerek lehetőleg gyorsan mentek egymás után visszafelé. De volt
lárma, kiabálás, gyühézés és a hó förtelmesen fujt az ember szemébe.
József a sötét éjszakában üresen igyekezett előre. Hátul volt a
dandárnál és leadott egy szekér karácsonyi ajándékot, amit otthonról
kapott a sereg.
Örült, hogy rendesen elvégezte a dolgát és igyekezett, ahol csak
lehetett, előzni. De nem volt könnyü dolog a rossz, uttalan uton partok
között, a lejtős hegyoldalon, ahol olyanokat zökkent a szekér, hogy majd
szétment az ember lelke is.
A lába már meg is volt dermedve, ugy érezte, egész csonttá fagyott a
csizmával együtt.
– No, majd kienged tavaszra – mondta magában egy kis humorral és
ártatlan buzgósággal mozditotta beljebb a kevés szalmába, ami még a
talpa alatt megmaradt. Szegény lovacskák megették. Nem volt a dandárnál
semmi, a rossz buzaszalmát kellett elébük adni. Ugy megzabálták az
ártatlanok, hogy otthon a legjobb szénában is jobban turkáltak valaha.
Végre egy nagy szakadás volt a trénben s egész a vasutvonalig szabad
volt az út.
Közé is csörditett a lovaknak.
– Sárga, ne!
Azok meg is indultak és jó kis trappban vitték az üres szekeret.
Balról a vonat dübörgése hallatszott. Józsefnek odavillant a szeme a
sorompóra, de persze, szinte röstellte, hogy nézi. Hol van most sorompó!
Háboru van most, még annak is a legigazibbja: visszacsoportositás. Még
tetszett is neki, hogy a komisz vasuti bakterek nem piszkálnak most az
ember orra alá, s mind az a méreg, amit valaha el kellett viselnie a
leeresztett sorompók előtt fagyoskodva, ácsorogva, mig valahonnan az
Isten csudájából előjött a vonat, – az mind örömre vált most benne. Á,
most nem sorompózunk! Most áthajtunk a vonat orra előtt! Most
megmutatjuk a vonatnak, mi a magyar kocsis!
S gyü neki! Neki a vasuti sineknek.
Át is repült volna.
De az egyik ló patkója beleszorult a két sin közé.
Mire József csak körülnézett volna, a vonat már ott volt. Sötéten, vörös
lámpái nélkül, feketén, fene dühösen a borzasztó, menekülő vonat.
József rávetette a szemét s a másik percben egy borzasztó lökést kapott,
fölrepült s öt méternyire zuhant a sinek közé.
Ugy ott maradt hason fekve, elnyulva, mint egy béka és már csak azt
hallotta, hogy a feje fölött dübörög a mozdony.
Tüz hullott a nyakára, valami meleg hamu, aztán zörögve, dübörögve,
csattogva rohantak tovább a kerekek.
1, 2, 3, 4, 5… olvasta a vasuti kocsikat. Egy percre sem vesztette el az
eszméletét, tudott magáról, csak gyenge volt, mint az erőtlen halott,
annyit tett, hogy önkéntelen összehuzta magát kisebbre.
A kocsik alól lógó láncok surolták a hátát, meg-megütötték a
vállapockáját, mire még jobban össze-össze esett; az arcát kinosan
szoritotta a hóba a kavicsok közé s gépiesen olvasta a kocsikat…
– 30, 31, 32, 33, 34, 35… Vége.
A vonat ment tovább.
Ő pedig ott maradt s a szél süvöltött felette.
Sokáig feküdt ott, semmit se ügyelve az időre: se a szélre, amely
meztelen és véres hátát élesen vágta.
Egyszer csak lépések vannak felette. Már akkor a zivatar hóval lepte be,
ahogy ott feküdt a sinek között, elnyulva és mozdulatlanul.
– Hej, – kiáltott egy honvéd és lehajolt rá, – ezt elütötte a vonat.
József az emberi hangra felemelte a fejét.
– Testvér – mondta és a szóhoz emberi szokás szerint mindjárt mozdulni
is próbált, – nézze meg a lovaimat!
– Elütötte a vonat?
– El.
– Hát maga?
– Semmi bajom, csak a lovaimat nézze meg.
A honvéd nagyokat lépve ment tovább.
Mire visszakiáltott volna: József félkönyökre támaszkodott.
Várt. Nem tetszett neki, hogy a honvéd hallgat, gyenge hangon kiáltott.
– Ugye?
A honvéd visszajött.
– Barátom, a maga lovát elütötte a vonat.
József felült. Keservesen.
– El-é?
– A derekán ment keresztül a vonat.
József megvakarta a fejét.
Az egyiknek a fejét vágta el.
József kinyujtotta a kezét, a honvéd megfogta és segitett neki
felállani.
Odamentek a lóhoz.
– Kesely, – mondta József.
A ló ott feküdt a töltésen, a feje fent volt a sinek mellett.
Még élt. Felemelte a fejét és ránézett, nyihogott, de rögtön leejtette a
fejét. Ugy letette, mint a beteg ember.
József csak nézte.
– Üres vót a szekér, barátom? – kérdezte a katona.
– Üres, – mondta József. – A karácsonyi ajándékokat vittem a dandárhoz.
– Beadta?
– Be.
– Messze vannak?
– Valami három kilométer.
Hallgattak. József lehajlott a lóhoz.
– Kesely.
A ló nem mozdult.
– Kesely!
A ló megrándult, hördült, aztán egyet vonaglott, már nem birta a fejét
emelni. Vége volt.
József nézte, megcsóválta a fejét.
Szekerek jöttek, szekerek mentek át a vasuti sineken.
– A maga háta pucér, – mondta a honvéd.
– Mer levert a vonat, – szólt József.
A honvéd lement a szekérhez és a pokrócot megkeresete.
– Igy legalább e, – s ráburkolta Józsefra. – Most hova? – kérdezte
aztán.
– Hát visszamék a dandárhoz.
– Akkor isten álgya.
– Isten áldgya.
József még visszanézett a lovaira. A sárga volt az oka. Az vót az
ügyetlen.
Sose is tudott egy trappban menni a másikkal. Mindig össze-vissza!
Csak ugy ugrált. Mégümaga is restellte.
No osztán kész.
Vánszorogva ballagott visszafelé. Soká, soká ért be a dandárhoz.
Mikor a főhadnagy elé került, az rákiáltott.
– Veled mi történt?
– Alázatosan jelentem a főhadnagy urnak, elütött a vonat.
– A fenét.
– A két lovamat elgázolta, én rajtam átment harmincöt kocsi.
A főhadnagy nagy szemet meresztett.
– Hát mi volt ez? – kérdte, hogy ép mondjon valamit.
– Katonadolog, főhadnagy urnak alássan jelentem.
– Hát bizony fiam, erről nem tehetünk. Háboru van… Hogy hivnak?
– Alássan jelentem főhadnagy urnak, Boldog József.
– Nahát megszabadultál; boldog is lehetsz!
– Alássan jelentem főhadnagy urnak, nem vagyok.
– Miért?
– Jobb lett vón ugy… Akkor már vége vón a háborunak.
A főhadnagy ránézett.
– Eredj feküdj le ebbe a házba és három napig fel ne kelj.
– Igenis.
József elment és szószerint megtette. Harmadnap éjjel jelentkezett
szolgálatra.