_Galicia, (Brody)_ nov. 24.
Az arbájterek csóválták a fejüket, de parancs, hát parancs, hasmánt
kicsusztak a fedezékek közül és odább, jó távol, a bokrok táján
hozzáfogtak lövészárkot ásni. Mig a gyalogság fentartotta a régi
poziciót s várta a parancsot a támadásra, ők buzgón kaparták, vájták a
földet, nem mélyre és cikk-cakkosra, hogy a végén ugy látszott, mintha
valami csunya féreg turta volna össze a szivós, köves, vékonyan füves és
mohás domboldalt, amely csöndesen, fensikszerüen lejtősödött.
Szuszogva dolgoztak, kigombolták a kabátjukat s csurgott róluk az
izzadtság.
– Aj, komisz mónka ez! – szólalt meg Keresztes, mert a magyarban nem áll
a szó, ha dolgozik. Nem beszél sokat, de ha egy szót sem vetegethet, azt
hiszi, megful.
– Jobb vót a várba.
– Várakba vótunk mink mindig.
– Várakat csinálgattunk egész nyáron.
Igy bökögették, ha már füstölni sem szabad, legalább egy-egy szót.
A munkavezető altiszt távolabb feküdt s mindig dühösen nézett oda, ha
valahol szót hallott.
– Nicht sprechen! – suttogta s ijedten nézegetett az ellenség felé.
Aztán csak az ásók szisszenései, a föld dörmögése hallatszott, mintha az
öreg föld hörögne, sóhajtozna, tünődve, hogy a fiai ilyen gonosz játékot
művelnek. Gyilkoló árkokat, öléshez vakondturást hasitanak a hátába,
ahelyett, hogy felásnák, megforgatnák, magot vetnének belé, életet…
– De sokat fecseg, – sugta Barát Jóska – s egy pillantást vetett a
káplár után, aki a sor tulsó végére csuszott.
– Németül!
– Érted-e?
– A fene.
– Van, aki érti.
– Persze, hogy van.
– No csak dolgozzatok.
Elhallgattak, magukra ügyelve és csak olyan szorgalmasan, mintha ott
volna az őr. De hát nem ördög az ember, egyszer csak megint megszólal
Komáromi.
– Lehet azér, van olyan fiatal eszü nép, aki megtanulja.
– Érteni?
– Igen. A német szót.
– Fiatal ész könnyen fog.
– Azt már tudjuk, hogy ha azt kiáltják, forverc, hogy igyekezni kell!
Olyat épen.
– No csak dógozzatok.
Ujra elmunkálnak egy jó negyedórát, akkor megtörüli a homlokát egyik.
– Bion, megéhezik itt az ember.
– Hát megéhezhet, mikor ideje van.
– Osztán nem hozzák az ebédet.
– Egy kis turós galuskát?
Ezen el kezdenek nevetni. Istenem, de jó is az az aratás. Mán csak azér
is jó a nyári munka, hogy déli harangszóra hozzák az ebédet. A gyerek,
vagy a menyecske.
– Konzerva nem is kék, mi?
Nevetnek.
– Odafel azok most esznek.
– Konzervát?
– Aha.
– Bion, a is elég sajnos, a bornyót emelgetni!
– Dógozni, dógozni.
Az árok szépen halad előre s jól el dolgoznakr ajta.
Akkor ujra szó jön.
– Van itt egy katona, a most jött hosszu szabadságrul.
– Mit mond?
– Aszondi, hogy nálunk a faluba nyócvan asszonynak van má gyereke.
– Hogy?
– Orosz gyerek.
A fiatalok nevetnek, az öregek elhallgatnak.
– Hát… ott van a portáján, – szól egy nagybajuszu magyar. –
Összeesmerkednek. Portáján való, odavaló… De én, ha városba vótunk,
oztán elmentem, egy porció pájinkát kértem, asse tuttam, hogy mondjam a
kisasszonkának.
– Adnak ceruzát, leirják, hogy mi az ára, ha nem tudnánk épen.
– Aztat nem irja le, hogy tetszek neki.
Hosszu, kuncogó nevetés.
Egész elfelejtik a veszélyt.
– Hát tesvér, ha hazamennél, osztán ugy lelnéd az asszony, micsinálnál?
– Én egy szót se szólanék, – szólt Komáromi, s a szemében valami
villámlás.
– Ugyi – vágott bele a másik s ugy fekve rátámaszkodott az ásójára.
– Egy szót se szólanék. Nem én. Csak egy pörcöt se élnék vele tovább. Ha
nyócvannégy éves édesapám van, meg nyocvankét éves édesanyám, meg öt
gyereke. Osztán ű meg olyat tud tenni.
Elhallgattak, a csendes, komoly hangban valami menydörgés.
– Tudja isten, – szólt aztán a másik, – Meggondolnám a dolgot. Okosan, –
s nevetett, csóválta a fejét. – Nem szaladnék neki mindjárt.
– Mert te is megtennéd egy nővel, – szólt egy harmadik házasember.
– Nem. Nem én! Nem tenném meg!
– Nem-é?
– Nem. Az embernek is meg kell gondolni. Mert ugyi annak az asszonynak
vannak gyerekei és van ura. És az mit szólna! Meg én mit szólnék, ugye?
– Ki tudja, az asszony igy vélekszik-é? – rihegett egy idegenből való.
– Az asszony? Kifórrázná az én feleségem a szemét! ha olyat akarna!
Bumm!
Egyszerre ágyulövés dördült el.
A magyarok felügyelnek s elhallgat valahány. Egy pár pillanat mulva
éles, zugó, zengő fütyölés a levegőben, mintha ércmadár közelednék.
– Errül gyün, – sugja valaki.
– Muszka!
– Gránát lesz-e!
– Még erre gyün!
Igy vesztegetnek egy-egy szót.
Mire gyorsan tizet-huszat olvas az ember, egyszerre csak nagy fekete
füst lobban fel, arra jobbra a bokrok közt. Kavics, kő, föld, faág
repül, magasan repül a levegőbe s ijedt némán merednek oda a kis
arbájterek.
– Szemen vágott, – kiált Komáromi s az arcához kap, amelyről vér kezd
ömleni.
Ujabb süvöltő, ércpengésü fütty, hosszan, forogva, sisteregve s mély
rémület a magyarok szivében.
Ez is ott robbant fel, velük egy vonalban.
Egyszerre megértették. Nekik szól.
– A keserüségit, – orditja el magát egy arbájter s hátra néz a katonák
rajvonalára, mintha azt mondaná: A tiétek ez, a ti porciótok, a ti
számotokra való! Mit akarnak itt velünk a gránátok, mi közük hozzánk!
Hiszen mi nem vagyunk katonák, nálunk nincs fegyver, mi csak arbájterek
vagyunk a magunk ruhájába, a magunk ásójával, mit lőnek ezek ránk,
lőjjenek rátok, ti főztétek, egyétek is meg…
Ez mind benne van valamennyiük ijedten keserves pillantásában, de még
idejük sincs végig gondolni, vagy csak egyet szólani is, már jön az
ujabb fütyölés, jönnek a füttyszók.
Eldobják az ásót és futna ki merre lát.
[Illustration]
De merre?
Egy kiugrik. Veres István nevezetü torpácsi ember, nagy vörös bajuszu,
alig szalad tiz lépést, felbukik. Puskagolyót kapott, még szinte később
hallották a ropogást.
Lekapják valamennyien a fejüket és feküsznek most a maguk ásta árokba
bele. De még a göröngyök közé is bujnának; lennének most örömest kisebb
az egérnél.
Csak ketten állottak már felállva, szinte megdermedve; néhányan amott
futnak a bokrok felé, egyik hasra esik, annak is vége, a másik másfelé,
gránát vág le rá s a füstben eltünik.
A két legény összenéz s ahogy szemük csillanása összeér, mint két
fényszóró sugara az éjszakában, kinjukban, keservükben elmosolyodják
magukat s azt mondja az egyik:
– Gyere kedves komám, fogjuk össze magunkat, ne haljunk meg külön.
S kinyujtják egymás felé a kezüket.
Valahogy valami drága világosság, glória sugárzik le az égről a két
magyarra s a Himnusz nagy költőjének nagy szivdobbanása riad át a légen.
A két drága kis magyar lélek, ahogy a sir nyiltán, a nagyszerü halál
földobbanásán egymás felé nyujtja a kezét…
Jó volt a maguk ásta árok.
Estig benne feküdtek. Az alkonyatban jöttek a katonák s óf, kiverték
őket.
Már akkor rég elmult az első ijedtség, az ágyuk is elhallgattak s az
arbájter magyarok ujra beszélgettek.
– Meleg vót? – kérdezték nevetve a bakák.
– Meleg! Meleg az ántiját.
– Nagyon eregette az orosz a slapnert.
– Utánunk! – szólt büszkén az egyik s lerázta magárul a földet.
– Oszt mink csak néztük.
– Féltetek? – kérdezték nevetve a katonák.
– Hát mink csak tréfára vettük!
De nagyon sok szó esett a tréfa felől.
Mikor éjfél tájon lefekvésre került valahol a sor. A szalmában még
megszólalt Szabó János.
– Testvér?
– He?
– Veszekedtél-é már, mióta meg van a háboru?
– Még azelőtt se, testvér.
– Sose bicskáztál?
– Nem létezik. Az nálónk nem fordul elő. Bicska disznóba való.
– Hát, – mondta komolyan Szabó, – ne bánts senkit, nem bánt senki!
És békésen elaludtak. Arbájterek alhatnak, őrködjenek a katonák!