_Lemberg_.
Kint a nagy város gyönyörü hó alatt volt, pompás prémekbe öltözött nők
járkáltak az utcán. Fényes villanyvilágitás, a kedves, nagy terekbe
szakgatott uton, talpig hóba öltözött elegáns fák állottak.
Fess katonatisztek, rövid huszárbekecsek s magyar szó mindenfelé, minden
kávéház és minden étterem magyar tisztekkel tele s a pincérek minden
magyar parancsot megértenek.
Ebben a sarokban is, abban is csupa magyar társaság. Egy-egy civil öreg
ur, s öt-hat fiatal tiszt. Apák, akik eljöttek a fiaikat hazavinni,
ólomkoporsóban, s fiak, akik a harctérről beszabadultak a pókhálós
palackok eldorádójába…
– Magyar az a jóképü német, akivel ülsz?
Egy pillanat alatt testvérré s jóbaráttá válik minden két magyar s
kiválnak és összecsapnak, mint idegenben a darvak.
– De még mennyire, – szói a másik öreg legény – gyere hozzánk. Székely
is, unitárius is, postás is.
Összeülnek s a világ legtermészetesebb hangján fognak kezet, mintha egy
órája váltak volna el, bemutatkozás sem kell, elég a magyar szó,
mindenki egy társaság, egy barát, egy vér.
A postás halk, kissé szórakozott, kissé odaátról való erdélyi hangján
tovább mesél; a postásnak mindig csodálatos történetei vannak.
– Felhivom Stryt, – folytatja emlékeit tovább s ködösen néz a szivarja
füstjébe – mondom, már akkor hat hete nem kaptam a családomtól semmi
értesitést. Mi Drohobicon tul voltunk, akkor létesitettük az
összeköttetést Stryjjel, hát felhivom Stryjt; azt mondja, ja ő nem veszi
fel magyarul a táviratot. Mondom, németül pedig nem adhatom fel, a
feleségem nem tud németül, csak félreértés lesz. Ha pedig betűzöm, abból
még több zavar lesz. Nem ér semmit… S akkor már hat hete nem kaptam a
feleségemről semmi hirt, azt mondja, bekapcsolja Budapestet, adjam le
ott.
A postás főhadnagy megállott, az egész arca ellágyult s körülnézett a
társaságon, értik-e, tudják-e, mit jelent ez!
– Bekapcsolja Budapestet!… Én, kérlek, nem is tudtam, mit mondjak! Itt
voltam Drohobicon tul s már hetek óta nem volt annyi összeköttetésünk,
hogy magyar távirdával érintkezni tudtunk volna. És már hat hét óta nem
volt hir a családomról! s akkor volt az a menekülés Besztercéről!… Halló
Budapest! Halló, halló. Reszkettem, minden tagom reszketett. Halló
Budapest, felvesz egy magyar táviratot?… Ja, ő magántáviratot nem vehet
fel… No, teringette, ki beszél ott?… Katonai parancsnokság… Most mit
csináljak? Kérlek, Budapesttel beszélek, Budapesttel s nem tudok feladni
egy táviratot a feleségemnek, azt hittem, sirni fogok… Azt mondja
Budapest: nem tudná ezt elintézni telefonon?… Kérlek, elszédültem! Mi
ehhez a szomjuságtól haldoklónak a megkinált italviz. Mondom, itt voltam
Drohobicon tul… bekapcsolja Besztercét, belead egy jó áramerősitőt!
Halló Beszterce! Katonai ügyben sürgős!…
Az urak, mind meglett emberek, mind család után sirók, mind ebben a
betegségben szenvedők, hogy sok-sok hete nem kapnak hirt az otthonról,
irigy várakozással lesik ki egyenkint a szót.
A postás főhadnagy kis kevélységgel, tagolva adja le tovább, egyenkint
percegtetve a betüket, mint a Morse-jeleket.
– Halló, Beszterce?… Éppen egy ismerős postáskisasszony volt a
telefonnál, de én reszkettem az idegességtől! Hol van ide Beszterce,
uristen! És háboru és hat hete nem kaptam hirt róluk… Lediktálok egy
jegyzetet s azt mondja a kisasszony, mondja, nem hivhatna fel nyolc
órakor? A feleségét áthivatnám… Beleszól Budapest, ne nyolc órakor, mert
nekik akkor van a legtöbb dolguk, hanem kilenckor… Jójó… Mondhatom,
folyton a forró hideg rázott kilencig. Egyre vertem a fejemet, hogy én
itt Drohobicon, egy hirtelen bekapcsolt vezetéken, Stryj, Budapest,
Beszterce… és hat hete nem tudtam semmit róluk s öt apró gyerek és orosz
betöréstől való félelem s ismerve a feleségem gyámoltalanságát,… Bizony,
még most is reszketek, hogy én! este kilenckor! a feleségemmel
beszélek!… Folyvást azon törtem a fejem, hogy mit ne felejtsek el
megmondani… persze mindent elfeledtem, csak: szervusz fiam, édes fiam,
hogy vagytok, jól?…
A társaság irigyen sóhajtott.
– Jó ezeknek a postásoknak.
A postás fölényesen s kicsit szerényen mosolygott, mint aki nem akar
hencegni a szerencséjével.
– Ezek mind ugy össze vannak szövetkezve, ezek a postások.
– Segitenek egymáson.
– Együtt élnek.
– Ismerik egymást.
Nevetve, egészen harctéri állapotok hangulatával koccintottak.
A magyar postának, a hires, pontos, csodás magyar postának egy másik
oldala tünt föl hirtelen. Valami kedvesség, valami báj van abban, ahogy
közvetlenül, póztalanul, emberi természetességgel élik a maguk közös
életét a postások. Kasztélet, de valami ősi, patriarkhális vonása van. A
ketrecen belől a magyar postások olyan fesztelenül élnek, ahogy a magyar
ember mindig meg tudja teremteni magának a kedélybeli lehetőségeket a
legterhesebb munka elviselésére is. Valóban alighanem egyike a
postásélet a legterhesebbnek mindenféle hivatal között, csak tán még a
vasut versenyezhet velük, de a hivatal keretein belől való
szivélyességben egymás iránt, a megértő póztalanságban egymás között,
semmiféle hivatali testület nem veheti föl a versenyt a postásokkal.
Milyen kár, hogy a legfrissebb generáció, s nemcsak a háboru alatt, de a
legutolsó évek uj emberanyaga itt is kezd türhetetlenül packázó, a
közönséget semmibe vevő modorra szokni. Holott az volna a régi magyar
postás-szellem, hogy a rácson kihajol a postás és megcimezi a levelet a
parasztnak…
– Kérlek szépen, – szól a postás főhadnagy, szinte ezt az érzést érezve
át, – nemcsak egymással vagyunk mi igy.
– Nana.
– Ha tehet az ember valamit, megteszi.
– Például?
– Például volt velünk egy lengyel kapitány, valami Jaroslav. S kérlek,
már félesztendeje nem tudott semmit a családjáról. Az az ember nem
aludt, nem evett, nem beszélt; ha valaki levelet kapott, dühös volt! Nem
birta ki, hogy más levelet olvasson. Sirt… Megszántam ezt az embert.
Mondom neki, hogy te, én kikutatom a családodat. Egész megsápadt. Azt
mondja: kapsz érte tőlem ötven üveg pezsgőt. Azt már nem, szó sincs
róla… megsajnáltalak… én is voltam igy, barátom…
Az étterem fényes, meleg zsibongását a tulsó oldalon egy magyar
kurjantás szakitotta meg. Mindenki odanézett. Huszárok ültek egy
asztalnál s valamin igen vidáman nevettek. Pár percig őket nézték
csillogó, megértő szemmel, beleegyező szivvel, aztán a postás főhadnagy
tovább duruzsolt.
– Hát még aznap beszélnem kellett Ungvárral s mindjárt mondtam: „nézze,
kollega, nekem volna egy pár jegyzetem, ha felvenné. Nem baj, ha egy hét
alatt adja is le, csak végezze el“. „Jó, azt mondja, ha lesz időm,
lassan elvégzem“. Igy aztán elárasztottam jegyzetekkel az egész
felvidéket… Hát egyszer csak megjön az első hir. Kolomea körül
rátaláltak. Orosz területen volt az asszony. Volt egy kémünk, azzal
izentek neki. S az asszony rutén parasztasszonynyal levelet küldött egy
állomásunkra s ott ajánlva feladatta nekem.
Megjön a levél.
Azt mondom a kapitánynak:
– A feleségedet nem Máriának hivják?
Hát az elkezd sápadni.
– Te tudsz valamit!
– Annyit tudok, ha igaz, ha a tieidre vonatkozik, hogy négy gyereke van.
Hát az én lengyelem kitátja a száját és fakó lesz és elkezd reszketni.
– Ne idegeskedj, – mondom neki, mert épen ettől féltem, azért is nem
mertem neki csak ugy odaadni a levelet, mert féltem, hogy végzetes lesz
rá, hát előbb szoktattam szegényt, – ne idegeskedj, hátha még egy
levelet adnék neked tőle!
– Van valami talán – mondja rekedten.
– Nincs semmim mondom, csak mondom neked, hogy hátha még egy levelet is
adnék neked, akkor mit csinálnál, ha már ennyi hirtől is ideges lettél.
De aztán végre odaadom a levelet.
El kezdi nézni, olvassa, látom, már nem is olvassa, csak nézi.
Az egy rémes jelenet lett. El kezdett sápadni, megáll. No, ezt megüti a
guta. Sápad, hamuszinü lesz, széket teszek alá, ugy esik a karom közt
le, mint a hulla, aztán elkezd izzadni s megered az orra… Na, ez készen
van…
Mondhatom, borzasztó volt.
Aztán kiad egy hangot, egy nem emberi hangot, egy állati orditást.
No mán jó, mondom, most már tul van a veszélyen.
Szegény. Azt látni, azt nem szeretném még egyszer. Azt nem kivánom
senkinek.
Mikor aztán kijózanodik, hát nekem jön s elkezd csókolni és össze,
vissza, agyon csókol…
Mindenki fellélekszik s hosszu csönd lett. Fölfakad a kis társaságban a
legerősebb érzés, amit ez a háboru kiváltott: a család után való
könnyes, rivó epekedés… Hiszen volt már háboru máskor is, eleget, de még
soha férfiaknak ekkora tömege nem volt fegyverben, szivében asszonyának,
gyermekeinek képével, hű és az egész életet betöltő szeretetével. Kik
együtt ültek e percben, mind családos emberek, kik az élet első egész
hosszabb felét a bizalmas kis meleg otthon varázsában élték át,
családosak, gazdag lelküek…
E pillanatban a bejárat felől két fiatal tiszt jött egy igen kecses,
igen diszkrét, igen finom fiatal hölggyel.
– Melyiknek a felesége ez? – kérdezte valaki a postást, aki már egész
őslakónak számit Lembergben, hónapok óta itt van s kell, hogy mindenkit
ismerjen.
Ez sóhajtott. Tudja isten, hol volt a gondolata, otthon Besztercén.
– Mindegyiké, – mondta legyintve. – Ezeknek való a háboru, kis aktiv
tisztek… Nem nekünk, öreg postásoknak…