_Lemberg_, nov. 22.
Az étterem minden sarkában magyar szó, magyar nevetés, magyar tisztek.
Mintha Hódmezővásárhelyen volnánk. Amott a fiatal zászlósok azzal
mulatnak, hogy a főpincérrel azt a szót mondatják ki, hogy
_Nagybecskerek_.
A szomszéd asztalnál egy kedves, kopasz kis öreg ur, mikor a Pesti
Hirlapot meglátja nálam, figyelmesen odaszól:
– Pardon, nagyon bocsánatot kérek, nem Magyarországból tetszik jönni?
– De igen.
– Exhumáltatási ügyben?
– Nem.
Kis idő mulva ujra szól, szeliden, igazolva magát:
– Csak azért bátorkodtam, mert tetszik tudni, _civilis emberek most
leginkább csak exhumáltatásért_… Én is.
– Igen? – s meghatottan nézek a kis öregre.
– Csak nagyon nehéz. Nyolc napja vagyok itt, még holnapig várok, ha nem
jön meg Kuba, akkor elmegyek. Kérem, már három hete nem láttam a
családomat, sem értesitést nem kaptam tőlük. Itt ugyan azt mondja a
százados ur, az Isten áldja meg (mindenkit, aki rajtam segitett – olyan
jók az emberek!). hogy már holnap kell válasznak jönni a táviratra. De
Sátoraljaujhelyben is ugy voltam, hogy három napot késtem, mert civil
táviratot felvesznek ugyan, de nem továbbitanak, csak mikor az ezredes
ur táviratozott, hivatalosan, akkor kaptam választ, ugy látszik, itt is
ugy lesz. Már nem tudom.
– Talán valakije elesett?
– A fiam, az ártatlan, itt Zoltánce mellett. Kérem alássan, elesett
augusztus 28-án és eltemették szeptember 1-én és ott van egy nagy
faraktár, hát dughattak volna a sirhoz egy darab fát!… Hogy a kardját
odatették meg a sapkáját… Istenem, azt kihuzzák!… Hogy az orosz vallásos
nép. Nem kell ahhoz orosz, a gyerekek is.
– Már ásattak is?
– Óh Istenem, már annyit!
– És miről tudná megállapitani az azonosságát. Egy éve már…
– Hát a tiszti ruha! Ő volt az első tiszt, aki itt elesett, hadnagyi
csillaga és a fogazat, itt a negyedik foga arany volt, a többi foga mind
megvolt. Közember volt, akit eddig felástak mind.
Oly szeliden, olyan természetesen beszél, kopasz, kerek homlokán
átsimitva egy réteg hossszu haj s ahogy beleélte magát bánatába és nagy
ügyébe, van valami csodálatos egyszerüség a tónusában. Azzal, hogy semmi
magyarázattal nem fáraszt, mindjárt közvetlen részesévé tesz dolgainak
és kicsinyes, finom és pipeskedő mozdulataiban mégis egy nagy és elszánt
akarat, amely minden akadályon keresztül halad.
– Holnap megérkezik Kuba! Mutassa meg!… – mondja sugva, ahogy az öreg
parasztasszonyok szoktak szájuk elé tett kézzel suttogni, – ő csinálta a
helyszinrajzot, mutassa meg… Jaj de nagyon jó ember a százados ur, az
Isten áldja meg (azt a lengyel családot is, akinél lakom, azok is olyan
igen-igen jó lelkek, megfizetem ugyan nekik, de az mindegy, az Isten
áldása legyen rajtuk, hogy hozzám…) kérem szépen, hogy én német tudás
nélkül vagyok, mindenki annyi jóval van… Németül mutatkoztam be a
százados urnak is az etápkommandón és ő mindjárt magyarul szólt és pedig
olyan gyönyörü magyarsággal, még szebben, mint én, amennyiben őt
bizonyára nem nyomja oly sok gond. Tanár ur, mondta, legyen csak
nyugodtan, a fiát meg fogja találni. Azért rendelte ide Kuba főhadnagyot
is, hogy mivel a helyszinrajza alapján nem lehet, mutassa meg ő maga…
Természetesen és okosan nézett rám, a magyar embereknek azzal a nyugodt
lelki elrendezettségével, hogy mindenkiről a világ legteljesebb
barátságával teszik fel, hogy abban a pillanatban, ahogy szóba állottak,
édes, szerető testvérekké váltak: bemutatkozás sem kell, még név sem
kell, elég a testvérség az édes egyetlen anyanyelvben. Hát van-e valami
lehetetlenebb dolog, mint hogy mi ketten, magyarok, itt az idegenben,
_Vuv_ban, a világ legvégén, ne boruljunk össze melegen és gyöngéd, féltő
szeretettel, mi magyarok, a magyarok Istenének kedves fiai.
– Sok baja volt, kedves tanár ur.
– Kérem alássan, hetven koronát kért az orvos, amiért kijött az
exhumáláshoz, maga az igazgató ur mondta, hogy jelentsem fel és ne adjak
neki csak harmincat. Nem is adtam többet, de föl minek jelentsem; még
megbüntetnék. És negyven koronát kellett előre fizetnem a vállalkozónak,
negyvenötöt a vasutnak s megvették a koporsót és őt meg nem találjuk;
igen sokra menne fölszámolni amennyibe került eddig. Nagyon nehéz munka
ez, kérem szépen.
– Hol lakik, tanár ur?
– Hódmezővásárhelyen. Vizitkártyám nincs, de azonban örömest fölirom.
– Tessék csak, óh tessék hagyni…
– Olyan nevem van, nem lehet elfeledni, Bencze tanár, még egy évet
kihuzok és nyugalomba megyek Szászvárosra, szegény feleségemet, mióta
meghalt a kislányunk és ott van eltemetve, nem lehet onnan elmozditani.
Kissé bólogatva nézett maga elé, szürke, kedves szemei elmeredtek, kissé
vörösek lettek a szempillái.
– Itt van nálam a levelük, csodálatos a sors intézkedése, hogy az ember
annyi levelet eldob és épen ezeket megőrzi. Itt a fiam utolsó levele és
a kis lányomé. Itt a kis lányom kezecskéje, valamikép lerajzolta hatéves
korában és ollóval kivágta s az Isten különös intézkedése folytán
megvan. A másik fiam, az öregebb, óh nagyon sulyosan megsebesült, ő nem
aktiv tiszt, mint Rezső volt, csak tartalékos (ez mindig nagy magyar
volt és kérem, – s egészen sugva mondta – most ilyen osztrák lett!…
Mikor én keserüségemben aféléket ejtettem ki, hogy történtek hibák a
hadvezetésben, hogy rám szólt! De apám, ilyeneket nem szabad mondani!!).
S a szemembe függesztette lágy és öreg pillantását, megdöbbenve és
csodálkozva; a hódmezővásárhelyi régi negyvennyolcas ideologia
haldoklása lebegett a szeme sugaraiban, tétova nézésében, e pillanatban,
megvénhedett agya már uj csapásra indulni nem fog, csak emberi tanuság,
amit levon s nem politikai.
– Igy meg tudta változtatni az embereket a háboru… Ez az én ártatlanom
utolsó arcképe…
Szép, sugárzó, pompás fiu. Duzzadt, kissé ferdén, csókosan összecsukott
szája, csillogó szemei, egy parányit öntelt mozdulata a fejnek, mint
azok a drága gyerekek, akiknek gyors sikert, büszke kilátásokat hozott a
hadi élet.
– Roppant apás, anyás volt, roppant apás, anyás. El merem mondani, hogy
jobb gyereket nem adott az ég senkinek, tiszta, józan, takarékos,
szüleszerető… Előbb három napig gyalogolt és éhezett és ugy kellett
meghalnia…
A szempillája ujra megvörösödött.
– Holnap megérkezik Kuba… jóképü ember, jó magyar gyerek (bizalmasan
mondva mért nem jelöltette meg?… Kihuzzák!… A fegyvert, meg a kardot
kihuzzák! – még jobban sugva.) Ezek az igazoló irásaim, ezt kaptam
Sátoraljaujhelyben az ezredes urtól, tessék csak elolvasni, ezt pedig
itt a százados urtól… Jó itt mindenki, ugy segitik az embert… az isten
áldja meg őket.
Kissé hallgatott.
– Én megnéztem… Nagyon borzasztó, de én ott állottam és megnéztem.
Mutattak egy koponyát, annak arany foga volt, de elől, itt, ez a
szemfog; Rezsőnek a negyedik foga volt arany… Olyan hidegvérrel néztem,
mint egy fa, kináltak, igyak pálinkát. Nem bánom én, ha be is szivom
magamba a halált, ha már igy van. Jaj istenem, milyen dolgok, térdig érő
sárba mentünk, orosz fogoly vezetett, igy, fogta a karomat. Azok ássák
is a sirt…
Ujra elhallgatott.
– Itt jó sör van, bár nem szoktam; de igy ebédhez és vacsorához egy kis
pohárral megiszom, viz helyett.
Aztán.
– Mennyit éjszakáztunk mellette, kérem; erős volt, de keresztül ment
vörhenyen, kanyarón, difteritiszen, mindenen. A feleségem egyik
szobában, én a másikban éjszakáztunk, az borzasztó volt. És óriási nagy
gond van a neveltetéssel és látom a végén mi van. Feláldozza a szülő a
nyugalmát és megsemmisül. (Azt mondtam, mikor itt a hóból kivett az
orosz, mert belesülyedtem, hogy mért nem vette el az isten kicsi
korába!…)
Rám néz s szinte megborzong rákheli átkától. Drága tanár ur; milyen mély
az a valláserkölcsi alap, az a régi kálvinista hit átitatottsága, amely
egész lelkét betölti s amely még most, még a szóban való lázadozásig sem
jutott el.
Soká elméláz.
– Már én is fogok tanulni vénségemre németül, azt elhatároztam – szól
egyszerüen, természetesen. – Van nálunk egy zsidótanitó, az tud tanitani
németül. Meg a gyermekeimet szoritani fogom! bizony, mert félszeg ám az
ember német nyelv tudása nélkül külföldön.
Vajjon! Hát megmozdul egyszer a magyar Hódmezővásárhelyen? Az extra
Hungáriám, veszit valaha örökkévalóságából?
Az öreg ur odasug:
– Jó vendéglő, igen jó tápláló ételeket adnak, (de igen sok könnyelmü
hölgyek… istenem, mit nem tesz a létért való küzdelem!)…
S felhuzta a szemöldökét magas, kerek, kopasz homlokára s egy prédikátor
csodálkozásával ingatta a fejét.
– Még választottja nem volt – füződik tovább; tudja isten, hogy
gondolta. Bár lett volna! Bár vette volna el, bár kiugrott volna.
– Akkor is beviszik!
– Semmi! Lett volna utódja!
Lett volna utódja: ime, minden magyar politika végső gondolata:
fenntartani a fajt!… Ennyi elég… Már ez elég… Csak éljen a faj s nem
kell egyéb…
Az öreg ur földuzzta ajkait s maga elé bámult, magában merült.