_Przemysl_, nov. 21.
Szabó János komoly volt, hallgatott. Nagyon meg volt elégedve mindennel,
amit kapott, de Angyal András egyre csak nevetgélt és csóválta a fejét.
– Kicsi, – mondta s kinyujtotta a lábát az uj bakkancsban.
– Szorit? – kérdezte Szabó János.
– Szorit – mondta Angyal András.
– Akkor kicsi – állapitotta meg Szabó János.
Ő azonban meg volt elégedve minden holmijával, Egész büszke volt. Katona
lett ma! Kilenc hónapi arbájtermunkás élet után, már szinte katona lett
belőlük, ma, hogy négy órakor hazajöttek a munkából, ruhát faszoltak.
Uniformist. A svarmléniában dolgozó katona már csak annyival katonább
náluk, hogy sapkájuk is van, ami az arbájtereknek nem jár.
– Ebbe nem fázónk meg – mondta – tesvér.
Angyal András csak felnevetett s a bakkancsban mozgatta a lába ujjait.
– Kicsi – mondta s megmutatta egészséges fogait.
– Kicsi? – kérdezte Szabó János.
– Szorit – nevetett Angyal András.
– Mer kicsi – bólintott Szabó a legkomolyabban.
Angyal András is ugy gondolta, azért nevetett.
A teméntelen nagy kaszárnyában mozgás lett; a sok idegennyelvü katonaság
egyértelmüleg fogta a csajkáját; öt óra volt, mentek a vacsoráért, a
fekete kávéért. Szabó János is feleszmélt.
– Kávé – mondta ki és szétvetett lábain megállva, körülnézett azon a
furcsa, büdös, betyár embernyüzsgésen, amely csak kaszárnyában van.
Férfiak, nehéz lépésüek, mocskosképü, beretválatlan katonák, bagósok,
pipások, köpködők, kiméletlenek s mégis testvérek a munkában, a
nélkülözésben, a kaszárnyában: férfiak kondája nehézkesen, csámpásan,
fekete ujakkal vitte feketéért a surolt csajkát.
– Akárhogy nézem is, kicsi – mondta Angyal András és lassan tapogott a
bakkancsában.
És ugy nevetett hozzá, olyan vidáman és derülten, nem birt ellenállani a
furcsa helyzet furcsaságának.
A többi magyar is mozgott már, mert nyolcan kerültek ők ide, Semiszlibe,
Zubogyról, Gömörből, (három óra gyalog Putnokhoz)… vastag szemöldökü,
barátságos kis magyarok; mind nevetett, mind uj ruhában volt, mind
csóválta a fejét, hogy olyan ujjnak látják magukat.
– Bizom, hamarébb is adhatták vóna. Elég vót mán kilenc hónapja a magónk
gunyájába lenni.
– Bizom, rongyos is mán, mint a sátoros cigányé.
– Hát háboró van, tesvér.
– Háboró… – sóhajtottak egyet.
– Gyerünk a kávéér.
És elballagtak; csak Angyal András maradott el, mert ő a régi
bakkancsába kelletett, bujjon.
Hosszu sor állott a konyha előtt az udvaron, beállottak a katonák,
arbájterek, közéjük tüntek a magyarok; csak Szabó Jánost vót megismerni
arról, hogy a gombostüket ugy tudta a kalapja szallagjába szurni, mint a
csillag, ugy csillogott.
Topp, topp, toppantgattak előre, egy a más után a hosszu áncelmarsban;
ők csak ezt az egy svaromléniát tudják: ángriff a szakácsüst ellen. Sok
ezer ember halt meg Semisliben, nekik ez jutott. Mikor megkapták az
egy-egy kanál feketét, némelyik még bele is nézett az üstbe, mennyi van
még ott! juthatna abból még akár több is! De a szakács nem oszt, csak
egyféleképen.
– Nem is kell nekem esse – mondta Szabó János és feltette a csajkát a
nyugvóhelye fölött a kis polcra.
– Nem kell? – kérdezte Angyal András.
– Nem.
– Én bizom megeszem, meg biz a. Olyan ebéd után belémfér. Nevetett és
kenyeret keresett elő s kezdte beleapritani. Lassan csámcsogott,
eszegetett s egyre nézte a bakkancsot, amely az ágyra volt téve, mellé,
az ablak felől. Nézte, nézte s csóválta a fejét. Hogy kicsi.
Besötétült a nagy kaszárnya, a nagy ablakok csak épen maguk voltak
világosak, de már nem igen adtak befelé fényt öt óra volt s már kész
satét.
– Testvér, micsinálónk feküvésig? – kérdezte Szabó János.
– Vóna dolog tesvér – nevetett Angyal András.
– Igaz – mondta komolyan Szabó.
De Angyal András már is megbánta, hogy kedves falubélijének ellenére
szólt; ugyis ritka dolog, hogy az öreg célozzon valami kimozdulást.
– Bemenyönk? – mondta hát.
– Ha dolog nem vóna – szólt csendesen Szabó.
– A megvár.
– Hát akkor gyerőnk; nem bánom…
Angyal András betette az üres csajkát a helyére, majd kimossa este s
aztán elballagtak.
Az udvar népes volt; a nagy hókupacok közt katonák ácsorogtak,
mindenféle szerzet a világon s diskuráltak.
Ők ki a kapun, bámészan, csendesen, elől, az ölük előtt összefogott
kézzel ballagdogálva; nézelődtek a kegyetlen erős téli világban.
November 21. osztán mán ilyen öreg tél. Félméteres hó boritja a semiszli
utcákat, a járókról, kocsiutról rendesen félre takaritva a hó és sirokba
rakva; látszik, van itt elég orosz fogoly, azoknak a munkája ez.
– Hatvan krajcár? – mondja Szabó János.
– Hatvan bizom – feleli Angyal András.
Ugy értik egymást. Egy kiló kenyér ára az a hatvan krajcár. Holnap
fognak lenungot kapni. Tiz napra négy korona 14 fillért.
Soká szótalan mennek.
– Dehát, nem is vót itt vetés, – mondta Szabó János.
– Nem, nem. Dudva! Egy szál árpa, a többi dudva.
Meg volt magyarázva a dolog; ballagtak csendesen, mintha Rudabánya felé
mennének. Csak hát flaszterköveken.
Ahogy a San hidjához értek, éppen orosz fogolytranszport jön föl a folyó
partjáról. Sokan, irgalmatlan sokan, kettősen sorba – sorba. Sárgán,
mint akik a vasbányákból jönnek, arra a jólsvai tájon, a tótok,
vörössárgán, barnapiszok szinben. A két magyar áll, áll a csukaszürke
vadonatujban és elnézi őket. Hogy mennek, mint a svájcer tinók, néha
egy-egy kékbeli öreg baka mellettük, szegény, alig bir lépést tartani
velük… Hogy elmennek, a két magyar még utánuk is néz.
[Illustration]
– Harmickét pár – mondja Angyal András.
– Egy bakára?
– Igen.
Megolvasták, hány orosz után van egy őr.
– Nagyon laputövü fajta ez – szól Szabó János – Egyszóval bambák…
– Az ásást is mink csináljuk utánuk, ük csak kinagyolják.
Tovább indulnak aztán. Végig ballagnak a hidon. Rettentő vasgerendák
beleszakadva a San folyóba, Uristen, hogy fogja ezt ember szétszedni.
– Fel dinamentolták.
– Fel, mikor gyüttek…
Tudnillik az oroszok.
Szabó János megcsóválta a fejét.
– Milyen ereje van!
– Bizony! – bólint Angyal.
Tudnillik a dinamentnak s nem az orosznak.
Az ideiglenes fahid boritva hóval, azzal a száraz, széttaposott, sárgára
tiport hóhomokkal, amely ép olyan száraz, mint a homok, nem olvad és
rugni lehet, mint a parti fövenyt. Erős klima ez. S mennyi nép jár
benne. S hogy sietnek, urak, kisasszonyok, bundák, piros arcuak,
husosak, sok, sok. Van itt mit bámulni.
– A hó! – szól Szabó.
– Beeste – neveti el magát Angyal András és még hozzáteszi: – Nem fázik.
Tudnillik a Jan III. kral szobra. A dicső Szobieszky János kurucos
legényesen áll nagy hóturbánjával és hóprémjében.
Tovább ballagnak. Csendesen. Alig haladva előre. Egyre sürübb a nép a
téren, tul, ebbe is, abba is beleütődnek a szoros járdán.
– Akar Miskóc – szól Szabó.
– Az a. Miskóc.
– Hónap lesz mónka – folytattja Szabó. – Mindenféle ruhónk rongyos, meg
kell varrni. Ingecskét is kén mán mosni magónkra, rávisz a nyomor, – s
elmosolyog.
– Az isten akárhová tegye, – nevette el Angyal András, – én nem bánnám,
ha az asszony mosná, de nem jutok hozzá.
– Én se – mosolyodott el Szabó is, – pedig bizony olyan hideg a viz, az
ujjom majd elfagyott ma reggel is.
– Lesz mónka! A cipőt is beadni, amit nagyot attak vagy kicsit.
– Van itt az embernek dóga magával elég – fejezte be Szabó János és ujra
megállott valami nagy lámpák alatt, mert orosz csoport jött ismét
szembe.
De ez kurtább sereg az előbbinél, fiatal legények; a fényes utcán
szomoruan jönnek, a hosszu, bokáig érő barátköpenyegben; soknak kötél a
derekán, magas fehér süveg a fejükön, némelynek bekötve szennyes
kendővel a feje, másnak a keze bebugyolálva.
S valamennyi megfordul és odanéz, ahol a két magyar áll. Egy-kettő, tiz…
husz… de mind odanéz.
A két kis magyar azonban visszanézte őket. Angyal András hetykén, félre
toszitott kalappal. Szabó János mereven, szeme hunyoritása nélkül.
Angyal aztán nem állotta, elkapta a fejét, félrenézett s azonnal nyitva
maradt a szája: meglátta azt, amit az oroszok: a kirakatot, az
ennivalókkal teletömött kirakatot.
– Né csak, – bökte oldalba könyökkel Szabó Jánost.
S ez is odanézett és azonnal elfelejtette a muszkákat, a gyülekező
mérgét és ott ragadt a szeme az óriási kétharmadába vágott sajtkeréken,
a rengeteg szalámirudakon, a sonkákon, vajakon s a temérdek
konzervadobozon.
Nem szóltak egy szót se, csak nézték, nézték, szemlélték, beszedték a
szemükbe a csodát.
Soká, soká ott álltak az üveg előtt, a fényes kirakat előtt, odaragadva,
odatapadva, nyugodtan, birálva gondolattalanul. A sajt sárgás nagy
lyukacsai, a kenyér fehér bele, a sonkák rózsaszinü szelete, meg az
cafatos, lecsüngő kövére, a szalonna füstölt barna háta.
– Ük mán hun vannak! – nevette el magát hirtelen Angyal András.
Szabó is elpillantott az oroszok után. Azok már régen eltüntek a téren
tul, az éjszakában, a sárgán csillogó lámpák szitájában. Ez a különbség.
Ez a szabadság!… Hogy ők meg itt állanak s nézik a sonkát.
– No, gyerőnk! – mondta Szabó János, – Avval ugyse lakónk jól, hogy
nézzük.
– Nem bizony, – nevetett rá Angyal András és még egy pillantást vetett a
kirakatra.
S tovább ballagtanak.
Egy órás holmijait, aranyát, ezüstjét soká bámulva, szólt Szabó.
– Azt irták, olyan malacot vett édesanyám, ötvenöt forintér, hogy a
hátára venné, osztán elvinné Rudabányára, ha sár nem vóna.
Angyal András soká elnevetgélt ezen.
– Pedig 80 éves a mama, – mondta rá, – ugy-e.
– 82, – felelt komolyan Szabó.
Egy drága prémes kirakat előtt igy szólt:
– Ugy beszélik mán, a muszkák öt napra kapnak két kenyeret.
– Mink meg nyócra, – mondta Angyal.
– Lehet, hogy csak beszélik.
– Lehet.
Egy könyvkereskedés kirakatánál is soká szemlélődtek. Az uralkodóház
csoportképén kivált.
– Az a trónörökös, e.
– Melyik?
– Amelyik mosolyog.
– Az?
– Az. Annak lehet mosolyogni: a nagyot nyert.
Figyelmesen nézték, soká, akkor Szabó János igy szólt:
– No nem baj, csak az a jóisten ránk tekéntene mán.
– Hiszen csak eccer hazajussunk!
– Bizom hallod, én 12 éves koromtul dógozok, töröm a követ, de nem ettem
soha kávét: Hanem kenyeret, szalonnát… Itt meg kávé… Szalonna, csak ha
küdenek. Otthonrul… No, de hát háboró van… Majd lesz.
– Majd lesz! Most háboró van. Lesz még!
– Lesz, ha a jóisten haza segit!…
A vállukra tettem a kezemet s megszólitottam végre az én kedves két
arbájter magyaromat. Magyarok, okosak, nemesek, jók, erősek. Türelmesek,
belátók: meleg, gazdag, áldott televényei a magyar világnak, ott, tul a
Kárpátokon.