– Nikita! – rikoltja el magát.
Mintha nyakörvénél fogva rántották volna meg, Nikita megfordul s zsupsz,
egy adag leves megint a hóba.
A vasutasok kitárják a kezüket, hogy tovább hessegessék s Nikita szegény
szájatátva áll és néz a káplárjára, aki semmit sem ért s maga is
elbámul. Nikita megérzi, hogy megszakadt valahogy a káplári hatalom s
alázatosan megfordul s elkezd lefelé kocogni az alagut lépcsőjén,
slissz-slassz egy-egy locscsanás leves minden lépcsőfokon.
Káplár Morzsa látja, hogy a föld nyelte el az ő Nikitáját s egyszerre
elrikoltja magát:
– Hé, Nikita!
Hát lent, a pokol keritésénél nem hallaná meg ezt Nikita? Ott, lent,
azonnal megfordul s vissza, fölmászik! Usgyé a sinekre! Elibe az érkező
vonatnak.
Tizen rohantak rá, hogy visszacibálják, hogy visszatuszkolják, le vissza
a fekete tunnelbe.
Nincs mentség többé s különösen nincs leves, litty-lotty, annak vége.
Morzsa káplár pedig fogja, s öklét kivágja s szól ekkép:
– Azt a bubánatos csillagzatát ennek a Galiciának! Hát itt ez a háboru?
Hát én azér járok, mint a bolond, nekik, egyik csatatérről a másikra?
Elhult a lovam, ugy fekszik a mezőn mint a zabkéve… itt meg ilyen drágán
mérik a zablevest?… Azt a keserves boldogtalanságát; az ember tizenhét
hónapig nem öleli meg a feleségét, oszt az ebédjére is várni kell,
ahelyett, hogy forsponton küldetnék elébe!…
S dühösen bevágta a vaggon ajtaját.
[Illustration]