_Galicia_, nov. 20.
A főhadnagy ur irdatlan soká nézegette a Pesten frissen vásárolt
térképet; elővette a finom kis távolságmérő műszerét is, ezt is most
vette s lemérte a térképről, ahogy a szakácsnő a derelyemetszővel vágja
a tésztát, – az összes megtett s megteendő utakat.
Mivel azonban, sajnos, az étkező-kocsit a magyar határon hagyták, s most
dél van és a kupéban már mindenki elvégezte az ebédet, a tenyerén, ő is
fanyar és fess arcot vág s kiszól az ajtón.
– Cserepes.
– Tessék, főhadnagy ur.
– Van kenyere?
– Igenis, főhadnagy ur.
– Tiszta?
Cserepes erre már nem tud válaszolni. Még az ő egyszerü elméjében
olyatén gondolat nem fordult meg, hogy a kenyér tiszta vagy nem tiszta
is tud lenni.
A főhadnagy ur kegyesen int, hogy csak hozza s ő maga nagy,
szarvasbőrkeztyüs kezeivel belenyul a zsufolásig tömött utazó-böröndbe
és kivesz egy dobozka szardiniát.
Bontja, bontja, bontogatja lassan, finoman, teljes megvetéssel, mint egy
ur, aki soha még maga nem bontott fel konzervet. Jóisten, két heti
szabadságon volt; egészen idegennek érzi magát e barbár munkában.
Micsoda ebédeket evett ő otthon.!…
Cserepes ott áll a nyitott ajtóban egy rengeteg, egy csodálatos nagy
„édesanyám sütötte“ kenyér utolsó harmadával. Fehér az a kenyér és
lyukacsos és ruganyos, kivánatos és akkora, hogy a kis lengyel
gyorsvonat fülkéjének az ajtaja eltátja rá a száját, amekkora. S
Cserepes, a szép, barna magyar fiu hűségesen, szótlanul áll, vár, vár s
a főhadnagy ur végkép nem tudja felbontani azt a ronda konzervet.
– Késsel is fel lehet nyesni, főhadnagy ur!
A főhadnagy szép fiatal homlokán megmozdul két ránc. Nem szereti, ha
köhög a bolha.
S annál jobban boszantja, mert ő is arra gondolt már. De most ugy fog
feltünni, hogy egy kutyamosó okosabb nála…
Mikor felfaragta a cudar konzerv fedelét, igy szólt:
– Na!
Cserepes odatartja a kenyeret.
– Mi ez?
Lefaragja. Aztán leszeli a felső réteget. Aztán ezt odaadja Cserepes
kezébe. Aztán szel magának egy karéjt, kicsit, vékonyat, finomat. A nagy
kenyér szinte megcsóválja a fejét.
Cserepes állva marad, áll, áll, vár. A nagy pilist átveszi a másik
kezébe, mert ez elfáradt.
A főhadnagy ur nagyjából lefogyasztja a szardiniát Rengeteg morzsát
hullat szét. Csakugy pereg a fehér kenyérmorzsa. Kinn madarak dideregnek
a kegyetlen gácsországi télben.
– Még eszik, főhadnagy ur?
– Előbb még mást eszek!
S viharállott nagy fekete táskájából egy kis doboz huskonzervet vesz.
Ujabb negyedóra, mig a késének konzervnyitó ágával felvágja.
Frissen borotvált, finom, fiatal arca mintha festett volna s fent piros,
a lágyhajlásu pofacsontokon, ahogy az operett-kórusban festik az arcot.
Már nem boldogul, kibontja a keztyüből a kezét. Nagy, puha, fehér kezei,
kövér szép kezei vannak, jól manikürözve, hegyesre nyesve. Cserepes,
mint egy agár nézi a szája mozgását s abban a pillanatban már mozdul a
kenyérrel, még a gazdája csak negyedpillanat mulva nyul érte.
Ujabb pici karéj és sok morzsa.
A téltul kikapart dobozt odaveti, hogy meg ne érintse a szolgája kezét.
– Van dió?
– Igen. Vegyek ki?
– Na. Ha könnyen hozzájutsz.
– Igen.
Cserepes szédületes buzgósággal és páratlan ügyesen bont; csörög a dió s
jó két marékkal nyujt bé az ajtón.
– Nem kell olyan sok!
S kettesével válogat, kettő, négy, hat, nyolcat.
– Nem kell több főhadnagy urnak?
– Nem.
– Ideteszem mind.
S ő hagyja, mint egy igen elkényeztetett urnő.
– Csak hagyd, Cserepes, – szól véknyan és hagyja, hogy lerakja.
– Na… ne oda, kérlek!