_Galicia_, nov. 20.
Ezeken az ostoba gácsországi állomásokon vassövénynyel vannak
elválasztva a beérkező s a kimenő vonatok sinjei. Alaguton kell átmenni
egyiktől a másikhoz, nem ugy, mint Mátészalkán, ahol az ember ugy sétál
a sineken, mint egy szolgabiró.
Átfut a katonák vonatja, hosszu trén, egy-két vaggon ló, kocsisok; tul a
korláton. De a menázsi konyha itt van; erről. Egyetlen magyar huszár
nincs, aki lemászna az alagutba, hopp, átvetik magukat a korláton s neki
a legrövidebb utnak a tábori konyhák eránt.
Káplár Morzsa, a kis öreg ruthénjét, Nikitát inditotta el az ebédért;
Nikitát, a tofla, civilruhás kis lóápolót; ez tud az itteni nyelven,
ennyi haszna legyen.
Nikita szintén csak átkapaszkodik a korláton, mit tegyen, megy a
többivel és törtet előre.
A konyhánál már szerencsésen utolsó lesz, mert ezek a betyár magyar
fattyuk mind félrelökik. Viszont a polyák szakács atyafiságból szinig
rakja a csajkáját hussal, levessel.
Az ám, de mikor visszaér a vaggonához, már az utolsó magyar is átvetette
magát, mit sem törődve a polyák vasutasokkal, akik beérkező vonat elé
készülnek.
Próbálná Nikita is, de nagyon tele a csajka, nem megy az átmászás,
ellenben zsupsz, ide is löttyent, meg oda is a jámbor.
Közben galléron fogják, hogy kivezetik a sinek közül. Nikita csak
megáll, ijedten pislog, mint egy kis szolgáló eb, s két első lábában
tartja a csajkát, ide is néz, oda is néz, mig csak meg nem taszitják.
Akkor zsupsz; ujra egy porció leves a sinek közé; igy aztán megindul a
tunnel felé.