élő legelemibb emberfajtáknál is kezdetlegesebb lény volt, mely más
fajokkal össze nem keveredve, minden egyes tagjában megtartotta jellemző
ősi tulajdonságait. A vitás kérdés az, hogy kihalt elemi rasszként még a
mai _Homo sapiens_ névvel jelölt fajhoz sorozzuk-e, vagy pedig
megkülönböztessük-e már külön faj alakjában, állattani értelemben véve,
a _Linné_-féle _Homo sapiens_-től? A külön fajelmélet főzászlóvivője
_Schwalbe_, aki, hogy ezt a felfogását jobban kidomborítsa, a
neandervölgyi ember megjelölésére felkarolta a már előbb _Wilser_től
forgalomba hozott _Homo primigenius_ nevet, amelyet az ő példájára most
széltében használnak is. A rassz-elmélet mellett főkép _Klaatsch_
kardoskodik, aki már ugyancsak 1901-ben, mikor _Schwalbe_ felfogását
közölte, állást foglalt ellene. _Klaatsch_ szerint «jogosulatlan dolog a
neandervölgyi embert _Homo primigenius_nak nevezni; felfogásom szerint
ez a legszerencsétlenebbül választott elnevezések egyike, mely reményem
szerint megint el fog tünni.»[90] Egyik és másik tudós táborában is
egész sorát találjuk a jeles szakembereknek; nálunk a _Schwalbe_
nézetének különösen lelkes híve: _Hillebrand Jenő dr._, barlangjaink
szorgalmas és szerencsés kutatója.[91] E mellett nyilatkozott újabban a
jeles francia anthropologus, _M. Boule_[92] is. A vita biztos megoldását
szinte lehetetlenné teszi az, hogy ennek az ősembernek csak a csontjait
ismerjük, a lágyrészeit nem, s különösen az a körülmény, hogy nem
tudjuk, tudott-e már a vele egyidőben élt «recens» emberfajtákkal
eredményesen kereszteződni oly értelemben, hogy a kereszteződésből
származott utódok még tovább tudtak szaporodni? Utóbbi kérdés eldöntése
az egy fajhoz való tartozás biológiai próbaköve! Ezért a kérdés nemcsak
most vitás, hanem alkalmasint vitás marad örökre.
De az ember fajfejlődése szempontjából ez a kérdés voltaképen nem is
olyan nagy fontosságú; megelégedhetünk annak a biztos ténynek
kijelentésével, hogy a diluvium második felében olyan fajta teremtés élt
e földön, még pedig itt Európában, mely ha embernek nevezhető is már,
alacsonyrendű, majomszerű bélyegeinek állandó és jellegzetes
kombinációjával a ma élő emberiségnél kezdetlegesebb típust képviselt. A
fejlődés bizonyítására már ez elég. Ezzel a kijelentéssel azonban nem
azt akarom mondani, hogy a mai európai ember a neandervölgyinek
közvetetlen ivadéka, hogy belőle fejlődött tökéletesedés útján a _Homo
europaeus hodiernus_.
A neandervölgyi ember eltünése.
A neandervölgyi ember végighúzódott a diluvium legnagyobb részén s csak
röviddel a vége előtt, az utolsó jegesedés vége felé, a felső
Moustérien-fokozaton tünt el. Legrégibb időből való a krapinai lelet,
utána következik a legújabban Charente-ban s a Le Moustier-ben talált
csontváz. Legfiatalabb rétegből nyilván a neandervölgyi és a gibraltári
koponyatöredék való. Az utolsó interglaciális időszaktól fogva a
neandervölgyi ember együtt élt az alább leírandó magasabbrendű diluviumi
fajokkal.
A kérdés most már az, hogy milyen módon tünt el ez az emberfajta? Az ez
idő szerint legelterjedtebb felfogás szerint, amelyhez hozzácsatlakozom
én is, kihalt, anélkül, hogy a többi emberfajtával összekeveredett
volna. Minden jel arra vall, hogy a neandervölgyi ember holt ága az
emberiség élő fájának, vakon végződő oldalhajtása a haladó emberi
nemnek. Ezt abból következtetem, hogy a többi kiásott diluviumi koponyák
egyike sem mutat közvetetlen átmenetet ehhez a koponyaalakhoz.
_Adloff_[93] (1907) a krapinai koponyák fogainak összehasonlítása
alapján is tagadja, hogy ez a neandervölgyi ősember közvetetlenül átment
volna a többi diluviumi emberfajtába. Lehet, hogy a hiányzó átmeneti
alakokat napfényre fogják még hozni a további ásatások, de amíg
ilyeneket nem ismerünk, addig véleményem szerint azt kell feltennünk,
hogy a neandervölgyi emberfajta teljesen kipusztult s nem folytatódott a
többi rasszba, mint azt például _Walkhoff_ (1903), _Schlitz_ (1908),
_Gorjanovic-Kramberger_ (1909), _Leche_ (1911) és mások hiszik.[94]
A jégkorszak végének «recens» emberfajtái.
A diluvium utolsó harmadában a neandervölgyi ember mellett más
emberfajták is megjelentek Európában, melyek sokkal közelebb állnak a
mai ember típusához. Ezeket a fajtákat a _Homo neandertalensis_-szal
szemben _Homo diluvialis recens_ néven foglaljuk össze.
Az eddigi csontleletek azt tanusítják, hogy a diluvium végső szakában
máris több ilyenféle emberfajta élt földrészünkön. Valószínűleg
mindannyian kívülről vándoroltak be, keletről és délről.
Legalább három ilyen diluviumi «recens» emberfajtát kell
megkülönböztetnünk: az Aurignac-fajtát, a Crô-Magnon-fajtát és a
Grimaldi-fajtát. Mind a három hosszúfejű, épen úgy, mint a neandervölgyi
ember. A hosszúfejűség az emberi koponyának kezdetlegesebb, ősibb
alakja. Csak az újkor küszöbén, a palaeolithicum és neolithicum
átmenetét jelző azilienben (Ofnet-leletek) tűnik fel Európában a széles
koponyájú, ú. n. brachykephal ember.
Az emberi nem törzsfejlődése szempontjából ezek a recensfajok már nem
szolgáltatnak adatokat; tanulmányozásuk inkább embertani szempontból,
nevezetesen a mai európai rasszok kialakulása kérdésében fontos.
Homo Aurignacensis.
Megjelenésének idejét tekintve, a recens fajták közt legrégibb, s
koponyájának alkotása szerint is legközelebb áll a neandervölgyi
emberhez a _Homo Aurignacensis_. Ezt a nevet _Klaatsch_[95] adta neki az
egyik legújabb idetartozó lelettel talált kőszerszámok típusa szerint.
Eddig öt ilyen koponyát, illetőleg koponyatetőt ismerünk;[96]
valamennyin fölismerhető ennek a fajtának jellegzetes tulajdonsága: a
nagyfokú hoszszúfejűség. Keskeny, hosszúra nyúlt koponyájú ember volt
ez. Testmagassága körülbelül akkora volt, mint a neandervölgyié (160
cm). Csontvázának sokkal karcsúbb volta azt tanúsítja, hogy durva
fizikai erő dolgában nem vetekedhetett a neandervölgyi ősemberrel, de
koponyájának előkelőbb alkotásából, magasabb homlokából viszont azt
következtethetjük, hogy amannál élelmesebb, ügyesebb, fortélyosabb volt
és e tulajdonságainak segítségével bizonyára könnyű szerrel
győzedelmeskedett is rajta.
A legtökéletesebb e fajtához tartozó leletet 1909 augusztus 26.-án ásta
ki _Hauser O._ a Couze völgyének (départ. Dordogne) egy kis
sziklamenedékéből (abri sous roche), azon a hegyoldalon, melyet az
odavaló lakosság Combe-Capellenek nevez. A csontokat _Klaatsch_ írta le
tüzetesen.[97] A csontváz 40–45 éves férfié lehetett. Itt is megtaláljuk
az Aurignac-fajtára jellemző rendkívül hosszú koponyatetőt. A homlok már
meredekebben áll, de még alacsony; a szemgödrök fölött nincs már olyan
erősen kiemelkedő eresz, mint a neandervölgyi emberen, csak mérsékelt
kiemelkedés. Az arc keskeny, hosszú, a szemgödrök már nem kerekek, hanem
inkább négyszögletesek. A fogak és a száj tájéka mérsékelt prognathiát
mutat. A fej legalacsonyabbrendű típusú része az állkapocs, mely zömök,
durva alakjával még a neandervölgyi fajta állkapcsára emlékeztet, de az
állcsúcs már nem húzódik visszafelé, mint azon. Igaz, hogy nem is ugrik
előre, mint a mai emberen, hanem függőlegesen esik le, vagyis _Klaatsch_
elnevezése szerint közömbös. E szerző szerint e koponya típusa a mai
ausztráliai őslakóéhoz hasonlít.
Az Aurignac-fajtához kell soroznunk azt a gyermeket is, amelynek
csontjait 1909 nyarán hozta felszínre _Hillebrand Jenő_[98] a
borsodmegyei répáshutai Balla-barlangból.
Grimaldi-rassz.
A csak két példányból ismert _Grimaldi-rassz_ közel áll Afrika északi
részének mai negroid lakosságához. Nem lehetetlen, hogy onnan vándorolt
be az a férfi s az a nő, akinek a csontvázát a Menton melletti barlangok
egyikének (Grotte des enfants) fenékrétegéből ásták ki.
Crô-magnoni ember.
Még kevésbé rí ki a mai emberiség formaköréből a diluvium utolsó
szakaszának ú. n. _cromagnoni embere_, ez a hatalmas termetű, zord
rénszarvasvadász, aki nemcsak kőből, de már állatcsontból és agancsokból
is nagyon formás eszközöket tudott faragni s aki Dél-Franciaországban és
Észak-Spanyolországban már mint festő- és képfaragóművész is tanújelét
adta kulturára való rátermettségének.[99] Ennek a Magdalénien-korbeli
embernek barlangi festményeit és a sziklákra vésett domborműveit ma is
csodálattal szemléljük.[100]
A crô-magnoni ember egységes, jól jellegzett rassz, minden sarjában
egyforma tulajdonságokkal, úgy a koponya, mint a testalkat tekintetében.
Leginkább Nyugat-Európában volt elterjedve. Középmagas vagy magas ember
volt, rövid, széles arccal, erős állkapoccsal, jól fejlődött szemgödör
feletti kiemelkedésekkel, melyek arcának talán némi vad kifejezést
adtak, de emellett szép, magas homloka volt. Prognathia itt már nincs
jelen, ami nagy különbség az Aurignac-emberhez képest. Az állcsúcs is
már a mai típushoz hasonló. A koponyája ennek is hosszú volt.
_Keith_[101] szerint ez a durva arcvonású ősi népfaj olyanféle lehetett,
mint azok a népek, amelyek mai nap a Himalaya északi és déli lejtőit
lakják. Mások inkább a mai eszkimókban találják meg a crô-magnoni ember
mását. Bár _Ranke_[102] szerint elvétve akad Közép-Európa mai lakossága
közt is ilyenforma koponyaalakú egyén, mégis mondhatjuk, hogy Európában
ilyen durva típusú nép ma már egy sincs többé. De igenis él Európán
kívüli földrészeken s így a crômagnoni ember mint az emberiség egy ősi
fejlődési alakja nem vehető számba.
Furfooz-rassz.
A jégkorszak legvégső szakaszában, helyesebben már az átmeneti
időszakban az utána következő holocénhoz (a «geologiai jelenkor»-hoz)
találkozunk első képviselőivel az Európa mostani lakosságában oly nagy
szerepet vivő rövidfejű, brachykephal emberfajtának. Az első lelet helye
után (E. Dupont találta az első ilyen koponyát 1867-ben Belgiumban, a
Lesse völgyében) Furfooz-rasznak nevezik ezt az emberfajt, mások
Grenelle-rasznak, egy Párizs melletti lelet után. Igen érdekesek R. R.
Schmidt újabb leletei (1908) a bajor-württembergi határ közelében, bajor
területen fekvő Ofnet-barlangból. 33 koponyát talált itt a fáradhatatlan
barlangbuvár 0,85 m. mélyen a felszín alatt, a palaeolith- és
neolith-kor, vagyis a pleisztocén és holocén határát jelző
Azilien-kulturafok kőeszközeivel. Valamennyi koponya arccal nyugat felé
fordult helyzetben feküdt; itt sajátszerű temetési kultusz, ú. n.
részleges temetés esete forog fenn. A koponyák egy része még a régibb,
dolichokephal alakot mutatja, nagyobb része azonban már az újabb, e
korban felmerülő brachykephal idomot. A Furfooz-fajtához tartozik az a
híres koponya is, melyet Hantken Miksa ásott ki a löszből 1872-ben
Nagysápon, Győrmegyében s mely a budapesti egyetem anthropologiai
intézetében van.
Az emberi fejlődés eredménye.
S ezzel végigtekintettünk az ember eredésére vonatkozó legfontosabb
palaeontologiai leleteken. Azt kell mondanunk, hogy bármily érdekesek is
az edigi leletek, távolról sem elegendők még arra, hogy ezeknek alapján
megrajzolhatnók az ember igazi törzsfáját, sőt hogy megmondhatnók:
milyenek voltak a mai emberi fajt közvetlenül megelőző alakok. De a
viszonyok tárgyilagos és higgadt megítélése mellett mégis egy dolog
szükségkép megragadja figyelmünket, nevezetesen, hogy _a harmadkor végén
s a pleisztocén elején és közepén a mainál sokkalta kezdetlegesebb
emberiség élt e földön, olyan emberfajta, mely különösen a gondolkodás
szervét magába rejtő koponya alakulásában jóval közelebb állt az állati
formához, különösen pedig az emberszabású majmok típusához, mint a mai
ember._ Nevezzük ezeket az ősalakokat külön emberszerű (hominid-) fajnak
vagy a mai _Homo sapiens_ kissé durvább válfajának, egyre megy; fődolog
maga az a tény, hogy visszalapozva a Föld történetének korábbi
fejezeteire, egy kezdetlegesebb emberalak maradványai kerülnek szemünk
elé. S ez mégis csak nagyon meggyőzően szól amellett, hogy _az ember is
alá van rendelve a fajfejlődés törvényszerűségének_, hogy az ő
szervezete is egy az idők végtelenségébe visszanyúló evoluciós láncolat
végső szeme.
Az emberiség jövője.
De valóban végpontja-e e fejlődésnek az ember mai állapota olyan
értelemben, hogy ezen a fokon túl már fejlődés nem képzelhető, nem
várható? Ime szinte észrevétlenül eljutottunk az emberiség jövőjének
nagy kérdéséhez. Fog-e még szervezetében változni, agyvelejében
gyarapodni, értelmi tehetségeinek mélységében és határaiban
tökéletesedni az ember? Már a diluvium végső szakasza óta, legalább
valami 50,000 éve, nevezetesebb, törzsfejlődéstanilag számbavehető
változást rajta, legalább is a csontvázán, nem észlelünk. Már _Huxley_
during type-nak, azaz változhatatlan alaknak nevezte az embert s
különösen _Darwin_ vetélytársa, _Wallace_ volt az, aki 1864-ben
kifejtette, hogy az emberi nem szervezetbeli fejlődésében már holt
pontra érkezett, mert szellemi tulajdonságai arra képesítik őt, hogy
szervezetének további változásai nélkül is harmóniában tudjon maradni a
külvilággal s annak változó körülményeivel. Mintha csakugyan zsákutcába
került volna ez a fajta: immár csak a kultura változik és fejlődik ő
mellette, mint valami önálló lény, a fejlődésnek önálló törvényeivel. Az
ember mindig egyformán megismétlődő tudatlanságban, ősi, elemi
állapotban születik bele ebbe a bonyolult kulturába, évezredek
munkájának ebbe a felhalmozott és örökösen gyarapodó eredményébe.
Rövidke életében – ki kisebb, ki nagyobb mértékben – részesévé lesz
ennek a kulturának s talán maga is hozzájárul valamivel a
gyarapításához.
De véleményem szerint elhamarkodott dolog volna az embernek ebből a sok
évezred óta fennálló látszólagos fizikai változatlanságából arra
következtetnünk, hogy ez a lény csakugyan mindörökre képtelenné lett a
továbbfejlődésre. Lehet, hogy ez a fejlődés végtelenül lassú, szinte
észrevehetetlen, még legcsekélyebb mozzanataiban is a diluvium vége óta
elteltnél hosszabb időt igénylő. S ha a diluvium óta az ember nem
változott, ez még mindig nem zárja ki azt, hogy a hosszú tespedés után
ismét fejlődésnek indulhat.
Automatikus fejlődés.
Ha azt a fentebb kifejtett nézetet valljuk, hogy a szerves lények
fajfejlődését elsősorban magához az élő anyaghoz fűződő automatikus erők
szabják meg, hogy az élőlények önmagukban rejlő fejlődéstörvények
alapján önként és szükségszerűen haladnak előre a tökéletesbülés útján,
ép olyan módon, mint ahogy az embrió halad előre a maga kialakulásában:
akkor nincs okunk arra a föltevésre, hogy az emberi szervezet immár
végleg megállapodott, hogy nem haladhat többé tovább a fejlődésében. Az
emelkedés eddigi irányából arra kell következtetnünk, hogy a még
bekövetkezendő haladás az emberi nemet az értelemnek az eddiginél
magasabb színvonala felé vezeti, egyes csökevényes szervek végleges
eltünése mellett.
A természetes szelekció többé nem szerepelhet.
Azok a tényezők, amelyek _Lamarck_ és _Darwin_ rendszerében mint a fajok
formálódásának egyedüli okai és irányító erői szerepelnek, most már nem
fejthetnek ki lényegesebb hatást az emberre. A létért való küzdésnek
alig lehet ma már az emberi szervezetre átalakító hatást tulajdonítani.
Közbejött valami, ami a természet vak erőinek az embert átformáló
hatalmát megtörte, hatását ellensúlyozza, jelesen az emberi kultura, s
mennél haladottabb a kultura, annál inkább szorul háttérbe a természetes
kiválogatódás szerepe az ember fizikai átalakításában. Valaha az izmos,
erős ember nagy előnyben volt a gyönge, a vézna fölött: legyőzte,
megölte, kipusztította őt. Ma a nagy testi erőnek sem a békés munka
versengésében, sem a háború küzdelmeiben döntő fontossága nincs: a
produktiv munkában a gépek, a háborúban az öldöklő géppuskák és ágyúk
vetettek véget a jelentőségének. Találó példát hoz fel _Weismann_
ugyanennek a bizonyítására. A közellátó vagy messzelátó ember azelőtt ki
volt szolgáltatva élesszemű ellenfeleinek s a vadászatban is
gyámoltalanabb volt, mint jól látó társai, miért is hamarább pusztult
el, könnyebben halt meg éhen, mint amazok. Ma a szem fénytörésbeli
rendellenességeit teljesen kijavíthatjuk szemüvegeinkkel s az élet
küzdelmeiben már szinte teljesen közömbös, hogy valaki rendes szemű,
közellátó vagy messzelátó-e. S áll ez többé-kevésbé az embernek
valamennyi fizikai tulajdonságára nézve.
A _Darwin_-féle ivari kiválás szintén kezdi mindinkább elveszteni
tenyésztő szereplését az emberi nem körében, mert azt látjuk, hogy a
házasulandó férfiak és nők már nem annyira a szépségre és más fizikai
tulajdonságokra néznek, mint inkább a lelki tulajdonságokra, de
leginkább az anyagiakat szemmel tartva választják meg élettársukat.
Általában véve a testi és szellemi tulajdonságok tekintetében kevésbé
kiváló férfi is talál feleséget s nem a legszebb és legtökéletesebb
emberek a legszaporábbak.
S végül a _Lamarck_-féle elv, vagyis a környezet és az életmód hatása
sem vehető ma olyan fokban számba az emberi nem átalakítása
tekintetében, mint annakelőtte, mert az ember ma már nagyon tökéletes
eszközökkel védekezhetik a külső hatások ellen, s bármennyire változnak
is a külső tényezők, egyforma életmódot folytathat. A hidegtől ma már
nem félünk annyira, mint ahogy félhetett tőle a szabadban tanyázó vagy
barlanglakó ősember, mert tüzelőszereinkkel, kályháinkkal, meleg
lakásainkkal, ruházatunkkal bátran szembeszállunk vele s még attól se
kellene nagyon tartanunk, ha csakugyan egy újabb jégkorszak következnék
be, mint azt azok hiszik, akiknek nézete szerint még mindig a
jégkorszakban élünk, még pedig annak egy interglaciális szakaszában.
A tapasztalás azt látszik mutatni, hogy manapság a létért való
küzdelemben a legjobb fegyver az eszélyesség, a vállalkozó és üzleti
szellem, a szorgalom, szívós kitartás, takarékosság és hasonló lelki
tulajdonságok.
De a dolog még sem olyan egyszerű, hogy épen csak ezek a tulajdonságok
szabnák meg a természetes kiválogatódás eszközével a faj
továbbfejlődésének irányát. Csak egy dolgot említek: közismert tény,
hogy épen a legintelligensebb körök s a legokosabb, legszámítóbb,
leggazdaságosabb emberek óvakodnak leginkább fajuk korlátlan
szaporításától, náluk van leginkább elterjedve az «egyke» és «semmike»
rendszer, s épen a naiv, kevésbé okos és művelt házaspárok járulnak
hozzá minden megszorítás nélkül az emberi nem számának növeléséhez. S e
«szaporodási kiválás»-nak (_Schallmayer_[103]) hasonló szereplését
látjuk a kulturában előhaladott és kevésbé művelt népek
összehasonlításakor: a haladott francia nép már szinte kihalófélben van
a születések folytonos csökkenése miatt: 1910-ben 1000 emberre
Oroszországban 43·9, Magyarországon 35·7. Németországban 29·8 gyermek
született, de Franciaországban már csak 19·6. A születések számának e
folytonos csökkenése úgy látszik a kultura haladásától elválaszthatatlan
tünemény. Az agyvelő a maga óriási fejlődésével és ravaszságával mintha
úgy viselkednék, mint az állatországban egyes differenciálódásoknak
mértéken túl való kifejlődése: gátat vet a fajta további fejlődésének s
kipusztulásának lesz szülő okává.
Eugénika.
De az emberi nem fejlődésének egy új irányító tényezője jelenik meg
felkelő napként a jövő szemhatárán: a _mesterséges szelekció_ eszméje.
Egy nagy gondolat, egy hatalmas szellemi mozgalom indult Angliából
diadalútjára s máris bűvös körébe vonta az egész világ gondolkozó főit,
a közjóért lelkesülők sziveit: az eugenika eszméje. Ami _Darwin_ neve az
emberi nem multjának kérdésében, az _Francis Galtoné_, az eugenika apjáé
az emberiség jövő fejlődésének gondolatában. Míg eddig az ember
haladását csak a természet vak erői: szervezetének veleszületett
fejlődési törvényei és külső véletlen hatások irányították, most egy más
tényező kezdi kifejteni erre hatását: az emberi értelem, az emberi
tudás, az emberi akarat. A létének tudatára ébredt ember a tudomány
módszereivel kutatja s állapítja meg az emberi nem boldogulásának és
további fajbeli haladásának feltételeit s kezébe vette saját fajtája
testi és lelki tökéletesítésének és nemesítésének ügyét.[104] Ennek a
mozgalomnak alapja az emberi szolidaritás érzése s az emberiség távoleső
jövőjére, későbbi nemzedékek jólétére kiterjedő gondoskodás. Az
ösztönszerű állati életből emberi méltóságának tudatára eszmélt ember
érzi, hogy tagja egy nagy társadalmi közösségnek s hogy e közösséggel
szemben kötelezettségei vannak nemcsak a jelenre, de a jövőre kihatólag
is. Mint ahogy a művelődés növekedésével az egyén cselekvése indító okai
közé mindinkább fölveszi a pillanat szükségletein túl, a jövőre irányuló
gondoskodást, ép úgy az egész emberiség is a kultura haladásával
feladatává teszi a távoli időkbe nyúló, az emberiség jövőjét szolgáló
eszmények megvalósítását. Mert nagy célokat rövidesen elérni, hamarosan
tető alá hozni nem lehet, arra idő kell, sok nemzedéknek folytatólagos,
serény munkája. A vad ősember néhány óra alatt összetákolta nyomorúságos
kunyhóját; a középkorban már óriási dómok emelkedtek évszázadok
váltakozó nemzedékeinek verejtékes munkájával. Az emberiség jövő
fejlődése már nem is annyira a természettudomány, mint inkább a
szociológia dolga. Az emberi kultura története a győzelmek sorából áll,
amiket az emberi értelem a természeten s annak vak erőin aratott.
Legfényesebb győzelme lesz, ha majdan sikerül az emberi nemet
céltudatosan a fejlődés egy magasabb foka, s ezzel egy szebb jövő felé
irányítani a selejtes, degenerált elemek visszaszorítása s a faj
szaporításából való kizárása, a magasabbrendű, értékesebb emberi
egyéniségek tenyésztő pártolása, s az egészséges továbbfejlődés minden
feltételének célirányos előmozdítása által. Ez lesz az emberi értelem
legnagyobb győzelme a természet fölött, a tudománynak legfényesebb
gyakorlati eredménye s legnagyszerűbb bizonysága annak, hogy _a tudomány
hatalom_.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: _Huxley, Th. H._, Evidence as to man’s place in nature.
London, 1863.]
[Footnote 2: _Darwin, Ch._, On the origin of species by means of natural
selection, 1859. Magyarul: A fajok eredete a természeti kiválás útján. A
3. kiadás után fordította _Dapsy L._, Budapest, 1873.]
[Footnote 3: Az ember eredéséről szólóéban. Hasonlóképen nyilatkozik
Darwin már első nagy műve megjelenése előtt, 1857 december 22-én
Wallace-hoz írt levelében. «You ask wether I shall discuss «man». I
think I shall avoid the whole subject, as so surrounded with prejudices;
though I fully admit that it is the highest and most interesting problem
for the naturalist». Lásd Fr. Darwin, Life and letters of Ch. Darwin.
London, 1887., II. k. 109. lap.]
[Footnote 4: _Darwin, Ch._, The descent of man, 1871. Magyarul: Az ember
származása és az ivari kiválás. A 2. kiadásból fordították _Török Aurél_
és _Entz Géza_, Budapest, 1884.]
[Footnote 5: «The question of questions, the problem which underlies all
others.»]
[Footnote 6: _Dubois-Reymond E._, Ueber die Grenzen des Naturerkennens
und die sieben Welträtsel. Leipzig, 1891.]
[Footnote 7: _Weismann A._, Vorträge über Deszendenztheorie. 2. kiad.,
II. köt., Jena, 1904, 331. lap.]
[Footnote 8: _Selenka E._, Die Gleichartigkeit der Embryonalformen bei
Primaten. Biolog. Centralblatt, XXI., 1901, 484. lap.]
[Footnote 9: Már _Ennius, Cicero_ kedves költője, énekelte, hogy: Simia
quam similis turpissima bestia nobis. (Mennyire hasonlít hozzánk a
majom, ez a förtelmes állat.)]
[Footnote 10: _Bolk L._, Beiträge zur Affenanatomie; Zeitschrift für
Morphologie, 1910, 242. lap.]
[Footnote 11: _Friedenthal H._, Über einen experimentellen Nachweis von
Blutsverwandtschaft; Archiv f. Anat. u. Physiol., 1900 és 1905.]
[Footnote 12: _Uhlenhuth P._, Ein neuer biologischer Beweis für die
Blutsverwandtschaft zwischen Menschen- und Affengeschlecht; Archiv f.
Rassen- und Gesellschaftsbiologie, 1904.]
[Footnote 13: _Nuttall G. H. F._, Blood immunity and blood relationship.
Cambridge University Press 1904.]
[Footnote 14: _Retzius G._ legújabb vizsgálatai szerint (Anat. Anzeiger,
1913, 577. lap) az ember és a gorilla hímcsirasejtjei között úgyszólván
nincs különbség; a csimpánzéi már valamennyire eltérnek az emberéitől s
még inkább az orangutánéi és a gibbonéi.]
[Footnote 15: _Friedenthal H._, Die Stellung des Menschen im
zoologischen System; Zeitschrift f. Ethnologie, 42. évf., 1910., 989.
lap.]
[Footnote 16: Már _Buffon_ mondja az orangról: «Il diffère moins de
l’homme pour le corps qu’il ne diffère des autres animaux auxquels on a
donné le nom des singes.»]
[Footnote 17: _Kiefl F. X._, Charles Darwin und die Theologie.
Rektoratsrede. Würzburg, 1909.]
[Footnote 18: _Méhely Lajos_, Megdőlt-e a származástan?
Természettudományi Közlöny, Pótfüzetek, 1912.]
[Footnote 19: _Obermeier H._, Der Mensch aller Zeiten, I. köt., 1912,
366. lap.]
[Footnote 20: Regressivnek egy szervet vagy testrészt akkor nevezünk, ha
már satnya ugyan, de még némi működés füződik hozzá, csenevésznek
(rudimentariusnak), ha már semmi működése sincs.]