csontmaradványok között, de a megmaradt koponyatöredékekből mégis meg
leletett állapítani, hogy a legtöbb, ha ugyan nem mindegyik csontváz
neandervölgyi típusú emberé volt. A homlokcsont maradványain megvan a
jellemző szemüregfeletti eresz; a koponyatető lapos, a nyakszirttájékon
fölismerhető a jellemző harántléc s a nyakszirt szögletszerű megtörése.
Igen jellemzők az állkapcsok, melyekből kilenc maradt meg, egy részük
elég jó állapotban. Valamennyi világosan mutatja a neandervölgyi rassz
bélyegeit.
A krapinai ősember leginkább szintén hosszúfejű (dolichocephal) volt, de
már nem valamennyi; egyesek közelednek a szélesebb koponyaidomhoz. A
fogakon jellemző a zománc erős redőzöttsége, amely az emberszabású
majmok (orang, csimpánz), fogaira emlékeztet, jellemző továbbá a
zápfogak gyökereinek gyakori (50 %) egybeolvadása egy hengeres
oszlopszerű gyökérré, ami olyan feltünő jelenség, hogy _Adloff_ ezen az
alapon a krapinai embert a neandertali rassz egy külön varietásának vagy
külön diluviumi rassznak akarja minősíteni. Ezt azonban a legtöbb szerző
nem fogadja el s a foggyökerek sajátszerű alakulását nem
rassz-bélyegnek, hanem szükebb körre szorítkozó rendellenességnek fogja
fel. _Klaatsch_ a csontok megvizsgálása alapján azt állítja,[74] hogy
nem valamennyi tartozik neandervölgyi típusú emberhez, hanem hogy van
közöttük Aurignac-típusú is, amit azonban _Gorjanović-Kramberger_ tagad.
A gibraltári koponya.
A _Gibraltár-szikla_ északi oldalán, kőbánya készítésekor akadtak még
1866-ban[75] arra az érdekes koponyára, melyet 1900ban _Macnamara_ és
1907-ben sokkal pontosabban az oxfordi egyetem geológustanára, _Sollas
W. J._[76] írt le. Jellemzően neandervölgyi koponya, amit csak későn
ismertek el, bár már 1882-ben reámutatott erre két francia szerző,
_Quatrefages_ és _Hamy_. Itt is megvan a jellemző szemüreg feletti
eresz, habár kissé gyengébben fejlődve, mint a neandervölgyi koponyán,
amit talán az magyaráz meg, hogy ez a koponya nőé lehetett. A
koponyaüreg belső térfogata 1260 cm3. Az állkapocs hiányzik, de viszont
az arc többi része majdnem egészen megvan; nagyfontosságú ez a koponya,
minthogy teljességében mutatja a neandervölgyi emberarcnak típusát s
ezzel kiegészíti a többi leletet. E típus meglepően állatias; ilyenné
teszik az óriási, kerek szemgödrök, amelyek aránylag távol állanak
egymástól, a rendkívül széles orrnyílás, a keskeny, hosszú, majomszerű
arc. A felső állcsontnak az orrnyílástól kifelé eső bemélyedése (fossa
canina) teljesen hiányzik; e helyen a csont inkább kiemelkedik. A
koponya talán a legfiatalabb a neandervölgyi leletek között, vagyis a
diluviumnak aránylag legkésőbbi szakából való. _Sera_[77] és _Keith_[78]
véleménye szerint a gibraltari koponya arci része oly alacsonyrendű
idomú, hogy a koponya nem sorozható a neandervölgyi fajtához, hanem egy
azt megelőző præneandertaloid tipushoz.
Homo Mousteriensis.
1908-ban nevezetes csontlelettel gazdagodott a történelemelőtti ember
anthropológiája. _Hauser Ottó_ svájci régiségkereskedő, aki azonban
emellett maga is tudós a praehistoria terén, saját költségén ásatásokat
végzett Franciaországnak a praehistoria tekintetében legklasszikusabb
vidékén, a Vezère völgyében, Dordogne départementban. Ez a vidék a
leggazdagabb lelőhelye a diluviumi embernek. Az ősember itt, ebben a
barlangokban bővelkedő völgyben valóságos koloniában tömörült össze s a
sok barlang mindegyike nagy számban tárja elénk az ő kulturájának s
részben csontvázának is a maradványait. A barlangok egy része még
kiaknázatlan, minthogy a lakosság most is lakásul használja fel őket,
egyszerűen falat építve a barlang nyílása elé.
_Hauser_ itt végezte ásatásait, a _Le Moustier_ plateau alatt, még pedig
nem is a barlangok egyikében, hanem egy még kiaknázatlan «abri sous
roche» helyén, vagyis egy előugró szikla alatti védett helyen. 1908
március 7-én már 40 cm-nyire a felszín alatt számos kőszerszám között
embercsontokra akadt. _Hauser_ erre azonnal beszüntette az ásatásokat, a
helyüket ismét beföldeltette s gondoskodott arról, hogy az ásatás helyét
senki se zavarja meg. Öt hónappal később a német anthropológusok
Frankfurtban üléseztek s _Hauser_ meghívást intézett a kongresszuson
résztvevő tudósokhoz, hogy keressék őt fel Le Moustierban s legyenek
mint szakemberek tanúi a csontváz teljes kiásásának. A kongresszuson
résztvevők közül nyolcan engedtek e meghivásnak, köztük _Klaatsch_, az
ismert boroszlói anthropológus is. Augusztus 10.-e és 12.-e között nagy
gonddal kiemelték a csontvázat a földből s elvitték Németországba, ahol
_Klaatsch_ ragasztotta össze a csonttörmelékeket.[79] A francia
tudós-világ az ő földjükön talált őskori csontváznak Németországba való
exportálását nagyon zokon vette; _Hauser_ azonban jól járt, mert a
csontvázat a combe-capelle-i «Aurignac-típus»-belivel együtt 180,000
márkáért adta el a berlini Museum für Völkerkunde-nak, ahol a két
koponyát a nyilvános gyüjteményben helyezték el.[80]
A csontváz körülbelül 16 éves fiúé,[81] aki 1·45–1·50 méter magas, tehát
a mai középtermetnél valamivel alacsonyabb lehetett. Az egész csontváz
megvolt, de a kiásás közben a csontok egy része porrá mállott s így a
koponyán kívül csak a két combcsontot, az egyik sípcsontot, az egyik
felkarcsontot s az egyik orsócsontot tudták összeállítani. E lelet abban
a tekintetben nagy feltünést keltett, hogy a holttest helyzete s egyéb
körülmények, különösen a körülötte gondosan elhelyezett kőeszközök azt
mutatják, hogy ez az ősember, aki típusos képviselője volt a
neandervölgyi fajnak, temetésben részesült.
A csontváz oldalt feküdt, az alvó ember helyzetében, jobb karja fel volt
húzva s könyökben behajlítva, úgy, hogy a könyöke az arca alatt foglalt
helyet, jobb keze pedig a nyakszirtjén feküdt; bal keze ki volt nyujtva,
lába felhúzva. Feje és jobb könyöke kőeszközökből összerakott
vánkosszerű emelvényen nyugodott. A holttest kőeszközökkel volt
körülrakva; összesen 70 darabot találtak a környezetében. Különösen szép
példány az a 17 cm hosszú szakóca, mely egy kisebb kaparószerszám
kíséretében a bal kéz közelében hevert. Az eszközök _Obermaier_ szerint
nem chelles-i vagy acheul-i típusúak, mint eleinte hitték, hanem már a
korai Moustérien-fokozathoz tartoznak. A csontváz mellett sok
állatcsontot találtak, de csak egyfélét: őstulok _(Bos primigenius)_
csontjait, összetört és részben pörkölt állapotban (halotti tor
nyomai?). Kétségtelen tehát, hogy ezt a fiatalembert hozzátartozói
eltemették, melléje rakva a legértékesebb holmit, ami birtokukban volt:
durva kőeszközeiket. Ez arra utal, hogy a neandervölgyi emberben megvolt
már a szeretetnek és kegyeletnek bizonyos foka, s talán igaza van
_Klaatsch_nak (1908), aki ebből az eltemetésből s különösen a
kőeszközöknek a holttest mellé való helyezéséből azt következteti, hogy
az ősember hitt már a túlvilági életben, a lélek halhatatlanságában.
A koponya és a csontváz jellemvonásai teljesen megegyeznek a többi
neandervölgyi csontlelet tulajdonságaival, s csak ismétlésekbe kellene
bocsátkoznom, ha e tulajdonságokat részletezni akarnám. Megvan a fiatal
kor ellenére is a jellemző szemgödörfeletti taréj s a homlok és fejtető
alacsonysága, habár nem olyan fokban, mint e fajta teljesen kifejlődött
példányain. Feltünő az igen nagyfokú prognathia s az állkapocsnak durva,
a maueri állcsontéhoz közeledő alakja.
Homo Chapellensis.
1908 augusztus 3-ikán a _La Chapelle-aux-Saints_ falu területén (Corrèze
département) levő «La Bouffiâ» barlangban három francia abbé,
_Bouyssonie J._ és _A._ és _Bardon L._ ásatásaik közben egy őskori
csontvázra akadtak. A csontokat kiemelték a földből, ládába csomagolták
s elküldték _Boule M._ tanárnak Párizsba, aki rögtön fölismerte, hogy
egy újabb neandervölgyi lelettel gazdagodott a tudomány. Boule az
érdekes leletről részletes munkában[82] számolt be.
A lelet közelében körülbelül 1000 darab fiatalabb Moustérien-tipusú
kőeszközt, továbbá bolyhos rinocerosz, rénszarvas, ősbölény és barlangi
hiéna csontjait találták. Ez tehát valamivel későbbi lelet, mint a le
moustier-i; _Boule_ szerint a harmadik interglaciális időszak végéről,
vagy az utolsó jegesedés idejéről való.
A csontváz körülbelül 50–55 éves, alacsony (160 cm magas) férfi
csontvázának bizonyult. A koponya feltünően nagy; csontjai felette
vastagok. A koponyatető teljesen megvan, az arc csontjai részben
hiányosak. A koponyatető varratai már részben elcsontosodtak; ebből
lehetett a koponya egykori tulajdonosának korát hozzávetőleg
megállapítani. A koponya űrtartalma nagy, valamivel meghaladja a mostani
átlagos értéket: 1626 cm3. A koponya dolichokephal, 208 mm hosszú, 156
mm széles, hossz-szélességi indexe 75 (a mesokephalia határán van).
Típusos neandervölgyi, sőt talán a legkezdetlegesebb típusú valamennyi
eddig kiásott neandervölgyi koponya között. A szemgödrök felett hatalmas
taréj emelkedik ki, a homlok s a koponyatető lapos, alacsony. A
szemgödrök tágak s hasonlóan nagyon széles az orrüreg nyílása is;
feltünő az orr hátának magassága; ennek az ősembernek hatalmas sasorra
lehetett, ami jellemző emberi vonás. Megtaláljuk az állkapocsnak
jellemző alakját is: az állcsúcs hiányát, az állkapocs durva, vaskos
idomát, a fogsorok prognath helyzetét. Kiemelendő még az is, hogy a
fogsorok íve a zápfogak felé nem tér annyira széjjel, mint a mai
emberen, hanem az ív két szára csaknem párvonalasan halad hátra, ami
kétségtelenül korlátozhatta a la chapelle-i ősember nyelvének a
mozgását. Alkalmasint ezt az embert is eltemették; a csontváz ugyanis a
csak 1–1·5 m. magas, 2·5 széles, 6 m. mély, lakásra nem alkalmas barlang
fenekének egy 1·45 m hosszú, 1 m széles sírgödörszerü mélyedésében
feküdt s a feje alá is kő volt helyezve.
La Ferrassie-i csontlelet.
Le Bugue helység közelében 1909 őszén _Peyrony J._ tanító a Vezère
völgyében (Dordogne) egy a néptől La Ferrassienak nevezett barlangban
találta e csontvázat, 3·5 m. mély rétegben. A csontváz első nyomaira
akadva, az ásatásokat nem folytatta, hanem értesítette a leletről a
szakférfiakat, akik közül többen a lelet színhelyére siettek s így egész
szakbizottság jelenlétében folytathatta és fejezhette be a csontváz
kiemelését. Jelen voltak _Boule, Breuil, Capitan, Cartailhac, Bouyssonie
J._ A csontváz mellett Moustérien-típusú köveket találtak. Eltemetés
nyomai nem voltak biztosan megállapíthatók. _Boule_ rövid ismertetést
közölt róla a _L’Anthropologie_ című szakfolyóirat 1909.-i évfolyamában,
amelyben kiemeli, hogy ez is valódi neandervölgyi koponya, de
részletesebb leírást még nem közölt róla. A koponya neandervölgyi típusú
voltát erősíti egy a kiásásnál jelen volt másik szakember, _Breuil_
abbé[83] is. A csontváz közelében, egy méterre tőle, 1910 októberben egy
másik, idősebb nőtől való csontvázat találtak, mely azonban úgy látszik
nem neandervölgyi-típusú.
Charente-i lelet.
A legújabb hírek szerint Franciaországban megint találtak, 1911 szept.
18-án egy neandervölgyi csontvázat, még pedig ezúttal _La Quiná_ban,
Charente département-ban. A csontváz a szerencsés találó, _Henry Martin_
szerint négy és fél méter mélyen feküdt, a Voulton-folyócska régi
medrének homokos-agyagos rétegében, még pedig a legrégibb
Moustérien-típusú kőeszközök kíséretében.[84] Hogy eltemették volna,
arra semmi nyom sem utal. A koponyán a neander-típus jellemző sajátságai
valamennyien megvannak: a szemgödörfeletti eresz, a lapos fejtető és
nyakszirt, a gyenge csecsnyulvány, a hatalmas prognath állású fogzat, a
jellemző pithekoid állkapocs. Martin szerint ez a legalacsonyabb típusú
valamennyi neander-rasszbeli koponya közt. A koponya aránylag kicsiny,
csontjai inkább vékonyak, amiből női nemre lehet következtetni. Idoma
dolichokephal.
Neandervölgyi típusú állkapcsok.
Az eddig említett emberi koponya- és csontvázleleteken kívül több olyan
neandervölgyinek minősíthető leletet ismerünk, amely csak állkapocsból
áll. Annak, hogy miért találták ezeket egyedül, a többi csont nélkül,
több oka lehet. Elsősorban az, hogy a koponya s a csontváz többi része a
mérhetetlen hosszú idők során elmállott, míg az állkapocs, mely a
fogakkal együtt a koponya legkeményebb, legellentállóbb része, ami a
rágásnál való nagy mechanikai szerepéből érthető, épen maradt. Másfelől
pedig úgy is magyarázhatók az ilyen esetek, hogy az állkapocs egykori
tulajdonosát vadállatok tépték szét, akár élő állapotban, akár már csak
a holttestét, s így jutott az alsó állkapocs mint különálló, elhurcolt
darab az utókor birtokába.
Legalább öt olyan állkapcsot ismerünk, amelyről határozottan
állíthatjuk, hogy neandervölgyi típusú emberé volt. Ilyen először is a
_la naulette_-i állkapocs, melyet már 1866-ban talált _Dupont E._
Belgiumban, a Lesse balpartján, Dinant helység közelében, 4·2 méter
mélyen, egy barlang fenéklerakodásában, mammut, rinocerosz, rénszarvas
stb. csontjaival együtt. Az állkapocs igen alacsonyrendű típusú s ezért
már annak idején nagy feltünést keltett. _Pruner-Bey_ (1866), a híres
anthropológus, kijelentette, hogy ez az első láncszem az embert a
majommal összekötő sorozatban, de _Topinard_,[85] szintén kiváló francia
tudós, pontosabban megvizsgálva az állkapcsot, úgy nyilatkozott, hogy
még sem annyira állatias, mint _Pruner Bey_ hitte. A la naulette-i
állkapocs egészen olyan, mint az eddig ismert neandervölgyi koponyák
állkapcsa: vaskos, állcsúcs nélküli.
1882-ben _Maška_ Morvaországban, Stramberg mellett, a
_Sipka-barlangban_, határozott diluviumi rétegben, tűzhely nyomainak
közelében, 1·4 méter mélyen állkapocstöredéket fedezett fel. Az
állkapocsnak csak a középső része van meg a hozzátartozó fogakkal
együtt, de szerencsére épen ez az a tájéka az állkapocsnak, amely a
neandervölgyi típusra oly nagyon jellemző. E töredéken a többi
neandervölgyi koponya állcsontjának sajátságai láthatók; különösen
feltünő az állcsúcs hiánya.
Ide sorolandó a _malarnaud_-i állkapocs is, melyet Montseron mellett,
Franciaország Ariège département-jában, barlangi medve csontjaival
együtt találtak 1888-ban egy barlangban, öt méter mélyen, sztalagmitek
alatt; leírta _Filhol H._ 1889-ben. Ide tartozik az az állkapocs is,
melyet _Petit-Puymoyen_ben (Charente) ásott ki 1906-ban _Favraud A._
diluviumi brecciából, palaeolithokkal és rénszarvas-csontokkal együtt;
leírta _Gaudry A._ 1907-ben. S végül ide sorolandó az _Ochosnál_,
Morvaországban talált és _Rzehak A._-tól 1906-ban leírt[86]
állkapocstöredék is, mely _Kramberger_ szerint a legkezdetlegesebb
valamennyi neandervölgyi típusú állkapocs között, nem számítva
természetesen a heidelbergi ősember állkapcsát.
A neandervölgyi ember jellemzése.
Megismertük a neandervölgyi emberre vonatkoztatható eddigi leleteket.
Igyekezzünk ezek alapján összefüggő képét adni.
Középnél valamivel alacsonyabb, körülbelül 155–160 cm magas, aránylag
rövid lábú és karú, vaskosfejű, rendkívül izmos, zömök egyén lehetett ez
az ősember: a nyers erő képe. Arcát és fejét mai fogalmaink szerint igen
durvának, állatiasnak, csúnyának kell képzelnünk. A szeme felett
hatalmas taréjként emelkedett ki a két torus supraorbitalis, amelyek a
középen összefüggtek egymással s amelyeknek hatását talán még növelte a
rajtuk levő bozontos szemöldök. E taréj elég élesen határolódott el a
nagyon rézsutosan hátraeső homlok felé, mely alacsony fejtetőbe
folytatódott. A mai ember értelmes arckifejezését első sorban a szép,
domború, egyenesen felemelkedő homlok adja meg; ezzel szemben a
neandervölgyi ősemberen a homlokból lapossága s az előtte levő taréj
miatt előlről alig lehetett valamit látni. Maga a koponya határozottan
hosszú (dolichokephal) volt. A koponyatető profilja nanyon laposan ment
át a nyakszirttájékba, melyet éles harántléc (torus occipitalis)
választott el a vele szögletben találkozó alsó nyakszirtrésztől.
Az arc a fej agyvelői részéhez képest hatalmasan fejlődött s keskeny,
hosszukás volt; a nagy, kerek szemgödrök feltünően nagy, előálló
szemekre, s a koponyának széles, majdnem kerek orrnyílása és kiálló
orrcsontja széles és erősen kiszögellő orra enged következtetni. A két
szem közötti távolság is nagyobb volt a mainál. A szájnak és környékének
megfelelő koponyarész a hatalmas fogakkal együtt erősen előreállott
(prognathia), az orr és száj közti távolság feltünően nagy volt. Egyik
igen jellemző része a neandervölgyi koponyának az állkapcsa. Ez durva
idomú, zömök volt, különösen oldalsó részében, melynek szélességéből a
rágóizmoknak igen erős fejlettségére következtethetünk. Az állcsúcs
legömbölyödöttsége, rézsutos hátrahajlása növelte az arcnak majomszerű
kifejezését. A fül mögött levő kiemelkedő csontrész (processus
mastoideus), melyen a fej egyenes tartását biztosító izom (musculus
sternocleidomastoideus) tapad, a mostani emberéhez képest gyengén volt
kifejlődve, akár csak a majmon.
Végtagcsontjai durvák, vaskosak s megvastagodott végrészükben feltünően
zömökek voltak. A karoknak kissé más lehetett a tartásuk, mint ma, amit
a felkarcsont felső részének erősebb csavarodása (torsio) bizonyít,
vagyis azon körülmény, hogy a felkarcsont feje hátrább fordult, mint a
mai emberen. Jellemző az orsócsont erős görbültsége, mely viselkedésével
az emberszabású majmok hasonló csontjára emlékeztet. Medencéje magas és
keskeny volt. A combcsonton az előre domború görbület érdemel különösen
említést, továbbá a rendkívül vastag alsó vég, mely nem fokozatos
megvastagodással, hanem hirtelen képződik ki a combcsont hengeralakú
középdarabjából. A sípcsontra vonatkozólag kiemeljük, hogy felső
felszíne nem állott vízszintesen, mint a mai emberen, hanem kissé
hátrafelé fordult (retroversio). Ebből _Fraipont_, a spy-i koponyák
leírója, nézetem szerint nem alaptalanul azt következtette, hogy a
neandervölgyi ősember térde sohasem volt egészen kinyujtva, s ha ez
igaz, akkor azt kell fölvennünk, hogy a gerincoszlopa se lehetett olyan
egyenes, mint a mai emberé, mert behajlított térdek mellett a törzsök
egyensúlya csak kissé előrehajlított gerincoszloppal tartható fenn.
_Manouvrier_ [1893] és _Michel R._ [1904] tagadja a térd behajlított
helyzetét). _Fraipont_ e felfogásával megegyezik az, hogy a
neandervölgyi ember combcsontjának hátulsó felszínén gyengén van
kifejlődve az a léc (linea aspera), melyhez a térdet kiegyenesítő izmok
tapadnak. _Fraipont_ nézetéhez hozzácsatlakozott _Boule_ is (1909) a la
chapelle-aux-saints-i ember sípcsontjának vizsgálata alapján. Hogy a
neandervölgyi ősember az ő vaskos, zömök, aránylag rövid lábakon nyugvó
törzsökét állandóan kissé előre hajlítva tartotta, azt _Boule_ szerint a
csigolyák viselkedéséből s a koponya «öreglik»-jánek a helyzetéből is
lehet következtetni.
A neandervölgyi ember agyveleje a mostani átlaggal kb. egyenlő súlyú, de
alkotásában a mostani típusnál alacsonyabbrendü volt. Primitiv vonás az
agyvelején a homlokkarélynak taréjszarü megkeskenyedése elől («rostrum
frontale»), a homlokkarélynak kisebb aránya a féltekék egész tömegéhez
képest (mai ember 43·3%, neandervölgyi ember 37·75%, emberszabású majmok
átlag 32·2%), az agytekervények egyszerűbb elrendeződése és lefutása, a
kisagyvelő «féreg»-ének szabadon fekvése a két oldalkarély közt, stb. Az
agyvelő alkotásának e viszonyait a koponyaüreg öntvényén lehetett
megállapítani; a legpontosabb ezirányú vizsgálatot a la
chapelle-aux-saints-i koponyán végezték Boule és Anthony.
Egyebet a testi tulajdonságairól nem mondhatunk; azt, hogy a bőre
világos volt-e, vagy sötét, mint _Luschan_ hiszi,[87] hogy szőrös
volt-e, vagy csupasz, nem tudjuk.
Az eddig talált csontmaradványok lelőhelyéből azt következtethetjük,
hogy a neandervölgyi ember csaknem egész Európában el volt terjedve.
Eddig Spanyolországban, Franciaországban, Belgiumban, Morvaországban és
Horvátországban állapították meg biztosan a jelenlétét. Ha Morvaországot
összekötjük Horvátországgal, a vonal Magyarországot is érinti; e szerint
valószínűnek mondhatjuk, hogy a neandervölgyi ősember a mi hazánkban is
élt, s így azt a reményt táplálhatjuk, hogy valaha talán nálunk is a
nyomára akadnak. Európán kívül a neandervölgyi embernek eddig sehol sem
találták csontmaradványait; az igaz, hogy földrészünkön, Észak- és
Délamerikán meg Egyiptomon kívül eddig még nagyon keveset kutatták az
ősember nyomait. Azok a koponyák, amiket eddig Észak- és Dél-Amerikában
ástak ki a régibb geológiai rétegekből (calaveras-i, trenton-i,
larsing-i és florida-i csontleletek), mind többé-kevésbé a mostani
típust mutatják s leginkább a mai észak-amerikai indiánus koponyájához
hasonlítanak.
A neandertali emberre jellemző tulajdonságok, a mai emberi típust véve
az összehasonlítás mértékéül, nemcsak alacsonyrendű, állatias vonások,
hanem speciálisan a majom típusához közeledő bélyegek. Még közelebbről
vizsgálva a dolgot, ezek a jellemvonások az emberszabású majmok közül
leginkább az afrikaiak: a gorilla és csimpánz típusához mutatnak némi
közeledést. Igaz ugyan, hogy egyikük-másikuk előfordul néha varietásként
a mai emberen is, de ebben az _állandó, jellemző kombinációban_ egy
egyénen sohasem, s ezen fordul meg a dolog. _Branca_nak (1901),
_Rauber_nak (1906), _Kollmann_nak (1906), _Stolyhwo_nak (1908),
_Wasmann_nak (1910) és még több más szerzőnek az a nézete, hogy ma is
találkozhatunk hébe-korba még Európában is «neandervölgyi ember»-rel,
nem állhat meg; e tudósok egyike se tudott még bemutatni minden ízében
neandervölgyi típusú egyént, sőt még ilyen koponyát sem. Bizonyos, hogy
a mostani népfajok közül ehhez az ősemberhez még legközelebb az
ausztráliai őslakó áll, amit már _Huxley_ kiemelt,[88] de az is
bizonyos, hogy a hasonlatosság közöttük csak egyben-másban van meg, s
nem lehet szó arról, hogy ugyanaz a fajta áll előttünk. Ezt
bebizonyította nagyon pontos kraniológiai vizsgálataival _Klaatsch_,[89]
az ausztráliai őslakók egyik legalaposabb ismerője. Az ausztráliai
őslakó magas termetű, aránylag hosszú, karcsú végtagokkal bíró ember,
míg a neandervölgyi rövid végtagú, alacsony, zömök ember volt; a fej és
arc alakulásában is nagy a különbség közöttük. Több tekintetben
hasonlítanak a neandertípushoz a mai sarkvidéki mongoloid rasszok
(eszkimók, lappok), de koponyájuknak és arcuknak bizonyos
tulajdonságaiban viszont lényegesen eltérnek e típustól.
Külön species, vagy csak alacsonyrendű rassz?