jelentőséget a Pithecanthropus nagy koponyatérfogatának, hanem inkább a
morfológiai viszonyokat veszik irányadóul s ezen az alapon nem látnak
elég okot arra, hogy ezt a lényt másnak minősítsék, mint egy nagy,
kihalt emberszabású majomnak. A koponyatető görbületéről és egész
alakfejlődéséről maga _Schwalbe_ is elismeri, hogy nem nagyon különbözik
a gibbonétól. Valóban, egymás fölé rajzolva a Pithecanthropus és a
gibbon fejtetői profilgörbéjét, alig látunk eltérést. _Török_[60]
nyomatékkal utal a Pithecanthropus koponyájának nagyfokú megszűkülésére
a halántéktájékon a szemöldökléc mögött, miből hatalmas halántékizomra,
vagyis rendkívül erősen fejlett rágókészülékre kell következtetni. Ilyen
halántéktáji megszűkülés még a neandervölgyi embernek s a mai rasszok
legalacsonyabbrendűjének koponyáján sincs s ezért úgy véli, hogy a
koponyatető állati lénytől ered. _Klaatsch_ szerint[61] ez a lény nem
lehetett egyenesen álló, mert nyakszirtcsontjának nagy nyílása, az
«öreglik», amellyel odarögzítődik a koponya a gerincoszlophoz, sokkal
hátrább volt, mint az emberen, hátrább, mintsem hogy fennálló helyzetben
a koponya a gerincoszlopon szilárdan állhatott volna.
A szerzők nagy része úgy véli, hogy a Pithecanthropus az ember
közvetetlen fejlődési láncolatából már a geológiai kora miatt is kiesik.
_Dubois_ harmadkorinak, nevezetesen pliocénbelinek tartotta, de a lelet
helyszínén végzett újabb földtani, őslénytani és florisztikai
vizsgálatok _(Martin, Volz, Elbert, Schuster)_[62] ha nem is egészen
bizonyossá, de legalább is nagyon valószínűvé teszik, hogy valamivel
fiatalabbkorú, mint _Dubois_ hitte, vagyis nem a pliocénből, hanem a
pleisztocén elejéről, sőt _Volz_ szerint talán a közepéről való, tehát
olyan korszakból származik, amikor az ember is már biztosan élt a
Földön. Ennek a körülménynek ugyan a magam részéről döntő jelentőséget
nem tulajdonítanék s nem tudnám elismerni, hogy a Pithecanthropus már
csak ezért sem vehető számba az emberi nemet megelőző állatforma
gyanánt. Elképzelhető, hogy egyes vidékeken a fajbeli továbbfejlődést
előmozdító tényezők híján az ősalak egy csoportja megmaradt, mint élő
anachronizmus, a maga eredeti formájában s nem fejlődött tovább emberré;
más esetekben is találkozunk ezzel a tüneménnyel, melyet _Eimer_
genepistasisnak nevezett. Az őstulok _(Bos primigenius)_ például, mely
valószínűleg törzsalakja a mai szarvasmarhának, csak néhány száz éve
pusztult ki.
Csak futólag említem, mint furcsaságot, _Brancá_nak azt a bizarr nézetét
(idézett helyen, 76. lap), hogy a Pithecanthropus egy emberszabású majom
és egy diluviumi ősember kereszteződésének eredménye.
A Pithecanthropus combcsontja _Bumüller_ pontos vizsgálatai szerint
inkább majomszabású; leginkább hasonlít a gibbon combcsontjához, csak
kissé hosszabb, karcsúbb. _Klaatsch_nak kissé homályos nyilatkozata
szerint[63] «a csont egész viselkedése szerint olyan formakörhöz
tartozik, amely közel áll az ausztráliaiakhoz, ázsiai népfajokhoz és az
indo-ázsiai emberszabású majmokhoz».
[Illustration: _1. ábra._
A Pithecanthropus erectus koponyateteje, felülről és oldalról.]
[Illustration: _2. ábra._
A piltdowni ember koponyája; Woodward után (2. reconstructio). A
pontozott részek hiányzanak.]
[Illustration: _3. ábra._ A maueri állkapocs (Homo heidelbergensis) és a
maueri állkapocsnak s egy mostani ember állkapcsának körvonala, egymásra
rajzolva; az ujkori állkapocs pontozott.]
Véleményem szerint a Pithecanthropus emberszabású majom volt, de
magasabbrendű, fejlettebb alak valamennyi ma élő formánál s a miocénbeli
_Dryopithecus_nál is, talán csak a _Schlosser_-féle apró
Propliopithecus-t leszámítva, melynek azonban csak az állkapcsát és
nagyon emberszabású fogait ismerjük. _Schlosser_[64] találta ezt
1910-ben a Nilus deltájának oligocénkorbeli fluviális üledékében. Arra a
felvételre, hogy a Pithecanthropus már nem majom, hanem ősember volt,
nem találok elég alapot, valamint arra a nézetre sem, hogy ez az ásatag
majom közvetetlenül az emberi nem fejlődési vonalába esik. Hasonlóság
még nem jelent genealogiai összetartozást. A Pithecanthropusból olyan
kevés maradt meg, hogy a vázolt következtetéseknél egyelőre tovább nem
mehetünk.
Térjünk már most át a _határozottan emberi_ csontleletekre. A
diluviumból s különösen annak korábbi szakaszaiból csak nagyon kevés
embercsont maradt reánk. Az emberek száma akkor még sokkal csekélyebb
volt, mint ma s úgy látszik, csak a diluvium vége felé haladt az ősember
művelődése annyira, hogy halottait eltemette. Addig a holttesteket
elásatlanul hagyta s ezek prédájává lettek a hiénáknak, farkasoknak s
más vadállatoknak, de enélkül is hamar elrothadtak és elporladtak.
Ezenfelül valószínű, hogy az ősember emberevő is volt. Mindez
megmagyarázza a biztos diluviumi csontleletek nagy ritkaságát.
Heidelbergi állkapocs.
A legrégibb emberi csontlelet eddig a _heidelbergi_ vagy _maueri
állkapocs_. Heidelbergtől 10 kilométernyire délkelet felé, Mauer falu
közelében találták 1907-ben, egy homokbánya ásásakor. Ha ezt az
állkapcsot megtekintjük, első benyomásunk az, hogy nem lehet ember
állkapcsa, hanem valamilyen majom állkapcsának kell lennie. Feltünő
ennek az ősi állkapocsnak zömök, durva, idomtalan volta, különösen pedig
az állkapocs hátsó felszálló ágának szélessége (60 mm a mostani 37 mm
átlag helyett), melyből a rágóizom hatalmas fejlődésére
következtethetünk. Ennek az ágnak két felső nyúlványa között csak alig
kifejezett félholdalakú bemetszés látható, a különben mélyebb bevágás
helyett. A másik feltűnő jellemvonás az állcsúcs hiánya, az állcsontnak
legömbölyödése, hátrahajlása ezen a helyen. Már _Linné_ tudta, hogy az
emberi nemnek egyik jellemző tulajdonsága a szabadon kiemelkedő áll, a
_mentum prominulum_. Ez a tulajdonság egy állaton sem található meg,
mindenütt hátra húzódik az áll. A maueri állkapocs e tekintetben valóban
majomszerű jellegű, amennyiben az áll középső része nemcsak hogy nem
szögell ki, hanem hátrahúzódik, akár csak a majom álla. Nem is tartaná e
csontot senki emberi állkapocsnak, ha a fogai nem bizonyítanák egészen
világosan, hogy mégis csak emberé lehetett. A majom fogazatának ugyanis
van egy sajátsága, mely sohasem hiányzik sem a mostani, sem a kihalt
ásatag majmokon s ez az, hogy a szemfogak erősebben fejlettek a
többinél. E tekintetben a maueri állakapocs teljesen emberi, fogai
egyenletesen fejlődtek, egyik sem sokkal erősebb a többinél. Még az is
megjegyzendő, hogy a harmadik zápfoga gyengébb a másodiknál, ami szintén
emberi vonás, sőt mondhatnók: magasabb emberi vonás, mert még a ma élő
alacsonyabbrendű népfajokon is gyakran találjuk ennek az ellenkezőjét. A
fogak általában feltünően kicsinyek a hatalmas állkapocshoz képest,
habár erősebbek a mai európai ember fogainál. A fogak egyedüli
alsóbbrendű vonása a feltünően tág fogbélüreg. Még egy fontos tényt kell
kiemelnem. A maueri állkapocs belső oldalán hiányzik az a tövis, melyen
a nyelv egyik fő mozgató izma, az állnyelvi izom (musculus genioglossus)
tapad s amely a mai ember állcsontján sohasem hiányzik. Ebből azt lehet
következtetni, hogy ennek az embernek nyelvizomzata gyengébben volt
kifejlődve és a nyelve nehézkesebb volt, mint a mai emberé, sőt egy kis
merészséggel arra is következtethetünk, hogy ha egyáltalában tudott már
beszélni, csak dadogva, nehézkesen beszélhetett.
A maueri állkapcsot a diluvium legelejére kell helyeznünk, erre utalnak
a kiséretében talált állati csontok[65].
Piltdowni koponyatöredék.
Nem régen méltán nagy feltünést keltett a _piltdowni lelet_, melyről
elmondhatjuk, hogy a Pithecanthropus feltalálása óta a legfontosabb
lelet az emberi nem őstörténetének és eredésének ügyében. _Dawson és
Woodward_[66] találták ezt a koponyatöredéket 1912-ben Anglia délkeleti
részében, Sussex grófságban, Piltdown község közelében. A kis Sussex
Ouse folyó kanyarog e helyen, Ez a folyócska az ősidőkben sokkal
hatalmasabb lehetett; a szóban forgó helyen egy nagy medencét alkotott,
melynek a helye egy sötétbarna, vastartalmú kavicsrétegről ismerhető
fel. Ez a kavicsréteg 1–1,5 m. vastagságban fedi a sárga homokkőböl álló
alapot, őt magát a felszín felé vékony alluviális réteg fedi.
E kavicsréteg mélyebb színvonalán találták a koponyatöredéket. A réteg
geológiai kora s a vele talált állatmaradékok tanusága szerint igen ősi
lelettel van dolguk. A közelében többek közt egy Mastodon zápfogát
találták, ami azért fontos, mert Európában a Mastodon már a harmadkor
végével kipusztult. Eszerint a piltdowni embert a harmadkor végső
szakaszára: a pliocénra, vagy a pleisztocén elejére kell tennünk, tehát
egyenlő korú a maueri állkapoccsal, ha ugyan még nem idősebb valamivel
nála.
A lelet csak a koponya töredékeiből áll, a törzsök és a végtagok
csontjaiból semmi sincs meg, a koponyából is csak a koponyaboltozat 9
töredéke s az állkapocs jobb felének egy darabja, két zápfoggal.
Figyelmünket elsősorban az állkapocs köti le. Ennek a típusa a
heidelbergiével egyező, talán még valamivel durvább, állatiasabb idomú
annál. Ugyanazok a tulajdonságok találhatók meg rajta is, mint amazon,
nevezetesen a majomszerűen hátrahúzódó áll, a vaskos, széles felszálló
ág, a gyenge bemetszés ennek felső végén s ama csontkiszögellések hiánya
az állkapocs belső felszínén, melyeket a mai állkapcson a nyelvet
mozgató izomzat okoz tapadásával. Ezekre való tekintettel elég alapot
látok arra, hogy a két csontleletet egy közös emberfajtára, a
heidelbergi ősember _(Homo heidelbergensis)_ típusára vonatkoztassam,
Egy két év előtt közzétett dolgozatomban azt a véleményemet
nyilvánítottam,[67] hogy a heidelbergi ősember a neandervölgyi típussal
tartozik együvé, mint annak valamivel durvább, kezdetlegesebb válfaja.
Ma ezt a nézetet nem vallom többé. A piltdowni koponya fejtetői részlete
azt mutatja, hogy itt merőben más típus van előttünk. A
heidelberg-piltdowni ősember, Európának ez az eddig ismert legrégibb
őslakója, a neandervölgyi típustól távol áll. Épen az nincs meg rajta,
ami e típusnak legszembeötlőbb bélyege: a szemek fölött kiemelkedő
haránteresz és a homloknak állatiasan hátradülő alakulása. A homlok a
piltdowni emberen simán emelkedik föl az orr tövéről s elég domború is,
habár messze marad a mai európai ember homlokának alakjától s
hasonlóképen egészen eltérő, még pedig a mostanihoz inkább közeledő
alakulású a nyakszirt is.
Nézetem szerint a két csontlelet közös emberfajtára vonatkoztatható:
maradványa az eddig ismert legősibb európai emberféleségnek. Időbelileg
megelőzte talán néhány 100,000 évvel a neandervölgyi embert, melynél
bizonyos tekintetben, jelesen a koponyatető és nyakszirt alakulatában
magasabb, de más tekintetben, nevezetesen az állkapocs idomában viszont
alacsonyabb típusú. Nem nagyon hihető, hogy a két fajta közt közvetetlen
származásbeli kapcsolat volna.
Embernek tekinthetjük-e még a piltdowni ősalakot, a maga csimpánzszerű
állkapcsával? Ha az emberfaj fogalmát a ma élő emberi rasszok
színvonalához mérjük, s e fogalomból kirekesztjük mindazt, ami e szintáj
alá esik, oly értelemben, hogy mint változat sem fordul soha elő a mai
emberi alak ingadozásai körében: akkor a piltdown-heidelbergi ősalakot
csakugyan nem lehet már egészen határozottan a _Homo sapiens_ keretébe
illeszteni. A ma élő emberi fajt megelőző, nagyjában azonban már a mai
emberhez közel álló alak volt az, valószínűleg már emberi pszichikai
alaptulajdonságokkal.
Az, hogy egyenesen ettől az ősembertől származik-e a mai napig
fennmaradt emberiség, miként azt _Woodward_ hiszi, nem biztos. A
heidelbergi állkapocs fogai kissé gondolkodóba ejthetnek, mert a miként
hallottuk, azok a mai kezdetlegesebb rasszokénál bizonyos tekintetben
magasabb típust állítanak elénk, holott a mai emberi faj közvetetlen
őseitől elemibb fogképződést kellene várnunk. Így az a lehetőség
tolakszik elénk, hogy talán a heidelberg-piltdowni ember is kihalt ága a
harmadkori «Proanthropos»-nak s hogy a mai ember egyenes leszármazottja
egy eddig még nyomaiból sem ismert harmadkori ősembernek.
Homo Neandertalensis.
Az ember fajfejlődésének történetében a következő állomás a híres
_neandertali ember_. Tekintsük elsőben is a legfontosabb idetartozó
leleteket.
Ez az ősi, kihalt emberfajta a nevét az első lelet helyétől kapta.
1856-ban Düsseldorf és Elberfeld között, a kis Düssel folyó völgyének, a
Neandertalnak egy ma már meg nem levő, apró barlangjában fedezték fel
kőbánya feltárása alkalmával. Az Eifel-hegység devoni mészkövébe vájt
barlang, mely 25 méternyire feküdt a völgy szintje fölött, mindössze
csak 5 méter mély, 3·30 méter széles és 2·60 méter magas volt. A barlang
fenekét 1·5 méter magas diluviumi kemény agyagréteg fedte, ebben
találták a munkások 0·6 méter mélyen a csontmaradványokat. A csontváz
fejjel a barlang szájának feküdt a talajban. Mire a csontok szakértő
ember kezébe kerültek, a csontvázból már csak a következő részek voltak
meg: a koponyatető, a két combcsont, a két felkarcsont, az alkar egyes
csontjai, a medencecsont és jobb lapocka egy-egy töredéke, a jobb
kulcscsont és öt borda. Ezeket a csontokat a bonni Provinzial-Museumban
helyezték el; ott vannak ma is. Se állatcsontokat, se kőeszközöket nem
találtak velük, de kilenc év múlva, 1865-ben, 150 lépésnyire az első
barlangtól egy hozzá egészen hasonló barlangban, épen olyan
agyagrétegben, a barlangi medve és hiéna meg a gyapjas orrszarvú
nyomaira akadtak, olyan faunáéra tehát, amely valamelyik jegesedés hideg
éghajlatára utal. A leletet először _Fuhlrott E._ anthropologus írta le
1857-ben, de szélesebb körben csak _Schaaffhausen_ bonni tanár közlései
révén vált ismertté, aki 1865-től 1888-ig több értekezést írt róla.
A neandervölgyi koponyatető nagy állathasonlóságánál fogva csakhamar
érdeklődést keltett mindenfelé. A francia és angol tudósok (Huxley,
Lyell) azonnal elfogadták _Schaaffhausen_nek azt a nézetét, hogy itt egy
ma már kihalt ősi emberfajta sarjának a csontjai kerültek napvilágra. De
itt is bevált az a mondás, hogy «nemo propheta in patria sua», mert
Németországban az illetékes körök e csontoknak nem nagy jelentőséget
tulajdonítottak, aminek különösen a nagyhírű _Virchow Rudolf_
állásfoglalása (1872) volt az oka. _Virchow_, aki mint anthropológus
egyáltalában túlhajtotta a kételkedést, elsőben is a lelet régi voltát
vonta kétségbe. Még súlyosabb volt az az ellenvetése, hogy a koponya
sajátszerű alakja kóros folyamatoknak, torzító köszvénynek (arthritis
deformans), a combcsont és orsócsont görbült idoma pedig angolkórnak
(rachitis) a következménye. Ennek folytán a német anthropológusok a
neandervölgyi koponyát hosszabb időn keresztül agyonhallgatták, míg a
franciák azonnal elfogadták biztos ténynek _Schaaffhausen_ nézetét,
csakhogy a neandervölgyi fajt hibásan cannstatti rassznak nevezték
(_Quatrefages_ és _Hamy_ 1882), összekapcsolva ezt a koponyát egy már
régebben, 1700-ban Stuttgart mellett, Cannstattban talált koponyával,
mely pedig egészen más formájú és alkalmasint nem is a diluviumból
származik, hanem újabb keletű.
Valóban, amíg ez a lelet egymagában állott, egészen meggyőzőnek abban az
irányban, hogy élt volna valaha egy ilyen emberfajta, nem is igen volt
elfogadható. Mert lehetséges volt az az ellenvetés, hogy itt talán csak
egy rendes alkotású emberfajtának torzképződésű kivételes példánya
került elő. Hozzájárult még az a körülmény is, hogy e leletnek geológiai
viszonyairól, a «Feldhofner-Grotte» fenékrétegeinek
«stratigraphiá»-járól hiányoztak a pontos adatok. A lelet jelentősége
csak akkor jutott kellő megvilágításba, mikor évtizedek multával
sorjában kerültek elő a hasonló alakú, biztosan diluviumi koponyák és
csontvázak. Ezzel bizonyossá vált, hogy nem szólhatunk itt különálló
egyéni sajátságokról, hanem hogy a neandervölgyi csontvázzal valóban egy
külön kihalt emberfajta sarja került először napfényre, amit különben
élete vége felé maga _Virchow_ is elismert.
Ezt a felfogást mintegy betetőzték azok a kitünő vizsgálatok, amelyeket
_Schwalbe Gusztáv_[68] strassburgi anatómus végzett 1901-ben a
neandervölgyi koponyán. _Schwalbe_ újra kimutatta, amit már
_Schaaffhausen_ is hangoztatott _Virchow_-val szemben, hogy a koponyán
nincs semmi kóros jellemvonás s egyúttal a legtisztább megvilágításba
helyezte a koponyának összes kraniológiai tulajdonságait.
A neandervölgyi koponyának két legfeltünőbb sajátsága a szemgödör
feletti tájéknak hatalmas, taréjszerű kiemelkedése (torus
supraorbitalis), és az alacsony, keskeny, hátradülő homlok, melyet az
előbb említett taréjtól elég éles vízszintes barázda választ el.
Jellemző továbbá a nagyon alacsony fejtető, mely laposan esik le a
nyakszirtbe; ez ismét taréjszerű szögletben találkozik a majnem
vízszintes elhelyezésű tarkótájékkal. Mindez a koponyát feltünően
majomszerűvé minősíti. A fejtető magasságának, vagy helyesebben
alacsonyságának meghatározására _Schwalbe_ felállította az úgynevezett
koponyatető-indexet (Kalottenindex), mely két vonal hosszúságának
százalékban kifejezett viszonyából áll, az egyik az úgynevezett
glabeliainion-vonal, mely a két szemgödör feletti kiemelkedés közepét a
nyakszirtcsont középső tövisével köti össze, a másik pedig az ezen
vonalra húzható függőleges vonalak közül a leghosszabb. A vízszintes
vonalat 100-nak véve s a függőlegest hozzáviszonyítva, megkapjuk az
előbb említett indexet, mely a mai fajok közül még a legalsóbb rendűeken
is legalább 52, míg a neandervölgyin csak 40·4.
A koponya hosszú, hátul meglehetősen kiszélesedő, körülbelül 1400 cm3
űrtartalmú, tehát nem sokkal kisebb térfogatú a mai hasonló nagyságú
európai koponyáknál.
A többi csontot legpontosabban _Klaatsch_, boroszlói tanár vizsgálta
meg, ugyancsak 1901-ben.[69] Vizsgálatainak az az eredménye, hogy a
csontváz többi részén is találhatók egyes sajátszerűségek, melyek
külön-külön előfordulnak ugyan elvétve a mai emberen is, de sohasem
együttesen. Ilyen például a combcsontok feltünő görbülete (melyet
_Virchow_ annak idején hibásan angolkórosnak minősített), a
végtagcsontok durva alakja, végrészeiknek feltünően zömök idoma, s
különösen az orsócsont erős görbültsége, mely ilyen fokban csak az
emberszabású majmokon található meg.
[Illustration: _4. ábra._
A neandervölgyi ember koponyája, a hiányzó részek pótlásával, Klaatsch
nyomán.]
[Illustration: _5. ábra._
A la chapelle-aux-saints-i neandertipusú koponya, a hiányzó részek
kiegészítésével. Boule nyomán.]
[Illustration: _6. ábra._
A combe-capelle-i koponya (Homo Aurignacensis) koponyája, Klaatsch
nyomán.]
A spy-i koponyák.
Az 1886-os év hozta meg a döntő fordulatot a neandervölgyi lelet
megítélése dolgában. Ebben az évben találták a két híres _spy_-i
_koponyát_. A lelet helye a Spy sur l’Orneau falu (Belgium, Namur
tartomány) közelében fekvő Bèche-aux-Roches-barlang. E barlang előtt
lapos térség van; itt találta a két csontvázat két liègei geológus, _de
Puydt M._ és _Lohest N._, Részletesen _Fraipont J._ és _Lohest N._ írta
le.[70] A két csontváz 2·5 méterre feküdt egymástól, igen kemény,
sokféle diluviumi állat csontjait tartalmazó brecciaszerű rétegben.
Közvetetlenül felettük sziklatömböket ástak ki, amiből _Fraipont_ azt
következtette, hogy ez a két ősember a barlangja előtt pihenve, a
hegyről lezuhanó szikladarabok áldozata lett. S talán ezeknek a reájuk
zuhant és őket befedő szikladaraboknak is köszönhető, hogy csontjaik
reánk maradtak, mert különben a holttesteket széttépték s a csontokat
széthordták volna azok a hiénák, amelyeknek maradványait a csontvázak
körül nagy számban találták, más diluviumi állatok, különösen a mammut,
bolyhos rinocerosz és vadló csontjaival együtt. Mások, mint például
_Breuil_ abbé[71] a két csontváz megmaradását abból magyarázzák, hogy a
hozzátartozóik eltemették, elföldelték őket. A lelet helyéről azonkívül
tűzhelyek nyomai s több száz Moustérien-típusú kőszerszám került elő; a
felettük levő rétegben a kőeszközök az Aurignacien-típust mutatták.
Mind a két csontváz férfié, az egyik idősebbé, a másik fiatalabbé;
mindkettő jellegzetesen mutatja a neandervölgyi faj sajátságait.
Koponyáikon épen olyan erős szemgödörfeletti taréjt látunk, mint a
neandervölgyi koponyán, mind a kettőnek a homloka hátraeső, a fejteteje
alacsony, a nyakszirtje rézsutos. Az I. számmal jelölt koponyának
különösen lapos a homloka, a II. számúé valamivel domborúbb, de a
különbség nem lényeges. Mind a két koponya hosszú; az elsőnek a belső
térfogatát is meg lehetett állapítani: 1233 cm3-nek bizonyult. A
laposabb homlokú koponyának jórészben megmaradt az arci része is s
megvan az állkapcsa is, mely idomának durvaságával, vaskos voltával s az
állcsúcs hiányával a maueri állkapocshoz közeledik. E koponya fogait
_Walkhoff_[72] vizsgálta meg 1903-ban. A koponyán kívül a test számos
csontja is teljesen megegyezik valamennyi sajátsága tekintetében a
neandervölgyi csontvázzal. Ily sajátságok a combcsontoknak erős, előre
irányuló görbülete, a combcsont és a sípcsont vaskos alakja s különösen
e csontok végrészeinek, az úgynevezett epifiziseknek vastag volta.
Krapinai lelet.
Európaszerte nagy feltünést és érdeklődést keltettek azok az ásatások,
amelyeket _Gorjanovic-Kramberger K._ zágrábi tanár végzett 1895-től
1905-ig _Krapina_ helység közelében.[73] Itt folyik a kis
Krapinicza-patak, mely valaha sokkal hatalmasabb lehetett s melynek
színtája régebben jóval magasabban állott. E folyó felett 25 méterre a
homokkőben kis odú volt, melyet a Krapinicza moshatott ki valaha. Idők
során teljesen megtelt ez a sziklafülke, még pedig a fenekén még a patak
által bemosott iszappal s feljebb, nyolc méter magasságban, a barlang
tetejéről lemálló diluviumi homokkal, melyet _Gorjanovic_ «eluvium»-nak
nevez.
_Gorjanovic_ 10 év folyamán, a nyári hónapokban rendszeresen ásatott e
barlangban, s azt tökéletesen, eredeti fenekéig kiaknázta. E kutatások
igen bő eredményt szolgáltattak emberi és állati csontok tekintetében
egyaránt. Az állati csontmaradványok _Rhinoceros Merckii_, barlangi
medve és őstulok csontjaiból állanak, főképen tehát a diluvium egyik
melegebb, interglaciális időszakára utalnak. Valamennyi állati csont
összetördelt, felrepesztett, részben pörkölt állapotban került elő,
jeléül, hogy ételmaradékok: az ősember lakomájának hulladékai, amit a
kilenc rétegben egymás felett talált tűzhelymaradványok is bizonyítanak.
Ezek a barlangnak inkább a középső részét foglalták el, míg a csontok
oldalt voltak, amit úgy lehet magyarázni, hogy a nomád ősember
vándorlása közben betérve a barlangba, a régibb tűzhelyek körül talált
csontokat egyszerűen a barlang széle felé dobta, hogy a barlang középső
részében újra tüzet rakhasson.
Az ásatások 500-nál több emberi csontdarabot hoztak napfényre, ezek
legalább is 10 egyénnek a részeit alkotják, még pedig fiatalabbaknak és
idősebbeknek vegyest. Valamennyi emberi csont is összetördelt,
fölrepesztett állapotban és az állatcsontokkal összekeverve került elő;
egy részükön a pörkölés nyomai is láthatók. Hogy jutottak ide ezek az
embercsontok? _Gorjanović_ szerint alig lehet a viszonyokat másképen
megmagyarázni, mint úgy, hogy ezek az emberi csontok is ételmaradékok:
egy nagy kannibál-lakoma nyomai. Talán ezért olyan kevés a csontok
között a végtagcsont, mert az őskori kannibáloknak is meglehetett az a
szokásuk, amelyet _Klaatsch_ a mostani emberevő fajokról ír le, hogy a
karokat, lábakat nem fogyasztották el mindjárt, hanem füstölve magukkal
vitték vándorlásukban. A csontok mellett kőeszközöket is találtak. Ezek
azonban nem nagyon jellegzetesek, s ezért jellegük meghatározása vitára
adott alkalmat; nagyon durva alakúak és megmunkálásuk is kezdetleges,
emlékeztetnek az úgynevezett eolithokra, anyaguk leginkább a
Krapinica-patak hordalékköve. _Obermaier_ őket késői chellesi
típusúaknak tartja, különös tekintettel a kísérő meleg éghajlatbeli
állatvilágra, _Hoernes_ és _Boule_ Moustérien-típusúaknak.