bruxellesi _Rutot_-t, s csak másodhelyen a német _Klaatsch_ot,
_Verworn_t, _E. Krausé_t stb., az ember eredését és földi létének
kezdetét sokkal korábbi időre teszi: a harmadkorra, annak a közepére,
sőt az elejére. E nézetüket az említett tudósok részben elméleti
okoskodással, részben bizonyos pozitiv leletekkel támogatják. A
harmadkor különböző rétegeiből ugyanis már a 60-as évek óta bizonyos,
látszólag durván megfaragott köveket ástak ki, amelyek több tudósnak
véleménye szerint minden kezdetlegességük mellett is magukon viselik
annak a jelét, hogy emberi kéz formálta őket. _Prestwich_ (1892) óta
ezeket a köveket _eolith_oknak nevezik. Ámde a tudósok nagy része, s
köztük nem egy olyan is, akit legkevésbbé sem érhet a túlságos
konzervativizmus vádja, _Rutot_, _Klaatsch_ és társaik nézetével szemben
tartózkodó álláspontot foglal el s nem hajlandó elismerni, hogy az
úgynevezett eolithok s különösen a harmadkorbeliek emberi kéz alkotásai,
hanem azt vitatja, hogy ezek sajátszerű alakjukhoz természetes úton,
különösen a víz hatása következtében jutottak.
Saját tapasztalatok híján tartózkodnom kell attól, hogy az
eolith-kérdésben egyik vagy másik irányban állást foglaljak. De
elméletileg azokhoz kell csatlakoznom, akiknek véleménye szerint az
emberi nem már a harmadkorban is élt; hisz a harmadkorra következő
pleisztocén elején az ember már a mostanihoz közelálló formában
(piltdowni koponya) áll előttünk. Mindezek szerint a harmadkorban
játszódott le az emberré alakulás folyamata, sőt e korból már primitiv
emberi típusokat várhatunk. De ez, bármily valószínű is, egyelőre csak
elmélet. Egészen határozottan csak annyit mondhatunk, hogy a
jégkorszakban (pleisztocén) élt már az ember. Erről nem lehet
véleménykülönbség, hisz ott találjuk már e kor küszöbén a kétségbe nem
vonható bizonyítékot: csontvázának maradványait.
Mielőtt a jégkorszakbeli emberrel foglalkoznánk, tekintsük magát ezt a
korszakot s azt a környezetet, melyben csecsemőkorát töltötte az emberi
nem.
A jégkorszakról.
A harmadkor végén földrészünkön trópusi vagy szubtrópusi éghajlat volt,
amint azt az állat- és növényvilágnak e korból származó maradványaiból
megállapíthatjuk; az egész földön a mostaninál jóval magasabb
hőmérséklet uralkodott. S most ismeretlen okból alászállott a
hőmérséklet.
Hogy mi volt az oka ennek a hosszú időkre terjedő lehülésnek, azt nem
tudjuk. Magyarázatára sok elmés föltevést gondoltak már ki, de eddig még
egyik sem tudott végleges polgárjogot nyerni a tudományban. Az
elméleteknek egyik sora a világegyetemben, másik sora magán a Földön
keresi a lehűlés okát.
Bárhogy álljon is az ügy, biztos ténynek fogadhatjuk el, hogy a
középhőmérséklet a Földön ebben a korban tetemesen (_Steinmann_ szerint
5–6 fokkal) alászállott s a hóhatár legalább 1000 méterrel mélyebben
volt, mint ma.
Azelőtt ezt az egész korszakot, melyet _diluviumnak_ vagy újabban inkább
_pleisztocénnek_ nevezünk, zavartalan, egyforma hideg időszaknak vélték.
Újabban a tudomány felfogása erről gyökeresen megváltozott s a
diluviumnak mint egységes korszaknak képe többé-kevésbbé
elhomályosodott. Kiderült ugyanis, hogy a diluviumban a lehülés nem volt
állandó; időnként a nagy hideg engedett, a hőmérséklet megint
felszökött, még pedig nemcsak a mai európai éghajlattal egyenlő
magasságra, hanem ennél még valamivel magasabbra is; a jég részben
elolvadt, a gleccserek visszahúzódtak, s ez a közbeeső melegebb időszak
hosszú ideig, 100,000 évnél is tovább tarthatott. De ennek is vége
szakadt s a jégtömegek újra előnyomultak s e váltakozás többször
megismétlődött, úgy hogy a jégkorszakban több glaciális és
interglaciális (intermoränalis) időszakot kell megkülönböztetnünk.
_Penck_, a berlini egyetem hírneves földrajzprofesszora, _Brückner_
bécsi tanárral írt alapvető művében,[48] melyben a jégkorszaknak az
Alpesekben megállapítható nyomaival foglalkozik, négy glaciális
időszakot különböztet meg, három inter- és egy postglaciális időszakkal.
A négy glaciális időszakot günzi, mindeli, rissi és würmi jegesedésnek
nevezi. _Penck_ felosztását széltében elfogadták a tudósok s mondhatni,
hogy ez ma az uralkodó a geológiában.
Európa a diluvium idején.
A jegesedések csúcspontján Európa jó részét jégtakaró fedte, akárcsak
Grönlandot vagy az antarktist mai nap. A jégtömeg legfőbb eredő pontja
Skandinávia és Finnország volt. Az innen kiinduló jég a mostani
Keleti-tenger területén áthaladva, befedte egész Dániát és Hollandiát,
lenyomult Németországba s annak egész északi, részben középső részét is
összefüggő jéglepellel vonta be. Az északról lenyomuló jégtömeg déli
határa Németországban körülbelül a Ruhrnak a Rajnába való betorkolásánál
kezdődve, keletfelé a Harz-hegység, a Thüringi-erdő, az Érc-hegység és a
Szudéták északi szélének mentén haladt. Az óriási jégtömeg tehát
körülbelül a mai Weimar környékéig jutott el és ott, ahol ma a
leghaladottabb művelődés nyüzsgő képét látjuk, pl. Berlin vagy Lipcse
környékén, akkor a több száz méter magas egységes jégtakaró alatt a
halál csendje honolt.
De Németországba délfelől is benyomult a jég. Az Alpeseket a mainál
sokkal hatalmasabb gleccserek fedték s a belőlük kiinduló jégárak
elborították nemcsak Svájc középponti és északi részét és Tirolt, hanem
magasan felnyomultak a sváb és bajor felvidékre is, csaknem München
színvonaláig. S ha még hozzávesszük, hogy a Vogézek, a Schwarzwald, a
sváb Jura és az Érc-hegység is jéggel voltak fedve, mint a jégképződés
önálló gócpontjai, megállapíthatjuk, hogy Németországnak aránylag csak
egy keskeny, harántul futó sávja maradt a jégtől szabadon.
A jégképződésnek egy másik gócpontja Európában Skócia volt; az innen
eredő jég ellepte egész Angliát, legdélibb részének, a Themse
területének kivételével. A mai európai Oroszországnak kétharmadát
borította a jég. Önálló gleccserközpontok voltak ezenkívül még Európában
a Pireneusok, az Apenninek, a korzikai hegyek, a Kaukázus, az
Uralhegység stb. Középeurópában a jég csak egy országot hagyott majdnem
egészen szabadon: Franciaországot; ez kiemelésre méltó körülmény, mert
talán ebből magyarázható, hogy épen Franciaországban találták legnagyobb
mennyiségben a jégkorszakbeli ősember nyomait. Ide hátrálhatott az
előnyomuló jég elől az angliai ősember is, amire annál is inkább megvolt
a lehetőség, mivel akkoriban a Calais-csatorna helyén szárazföld volt,
mely összekötötte Angliát a mai kontinenssel. S mikor azután az enyhébb
interglaciális időben a jég ismét hátrált, az ősember nem követte ennek
a visszahúzódó szélét, hanem ott maradt Franciaországban, bőven
benépesítve délre fekvő völgyeit és barlangjait. Ezzel függ az részben
össze, hogy Franciaország klasszikus hazája az ősemberre vonatkozó
leleteknek és hogy az ősemberrel s különösen kulturájával foglalkozó
tudományban a francia tudósok viszik a vezetőszerepet.
Magyarország a jégkorszakban.
De minket leginkább az érdekelhet, hogy Magyarországban milyenek voltak
a viszonyok a jégkorszak idején. Hazánk nagy része szabadon maradt a
jégtől.[49] Az északról délre törő nagy jégtömeg hazánkat nem érte el s
csak hegységeinek egy részét borította ott helyben képződött jég. A
Magas-Tátrát számos gleccser fedte; ezeknek a maradványa a 114
tengerszem is. Az előtörő, majd visszahúzódó gleccserek durva munkájának
nyomait megtaláljuk a morénák, a lecsiszolt és karcolt sziklák és más
biztos jelek alakjában. A hegység déli lábánál, a szepesi fensíkon a
gleccserek négy kilométer széles jéglepelt alkottak, de tovább délre nem
nyomultak. Jég borította az Alacsony-Tátrát, a Máramarosi-Havasokat, a
Keleti-Kárpátokban a Radnai-Havasokat és az Erdélyi-Havasok nagy részét
is: a Bucsest, a Fogarasi Havasokat, a Retyezátot stb., amint azt
különösen _Lehmann_,[50] _Schafarzik_,[51] _Lóczy_[52] és _Schréter_[53]
vizsgálataiból tudjuk. _Szádeczky_[54] megfigyelései szerint még a
Bihar-hegységben is volt kisebb jegesedés. Egészben véve, mint látjuk,
hazánk a pleisztocén idején kisebb területek kivételével a jégtől ment
maradt, s így alkalmas volt a jégkorszakbeli ősember tartózkodására,
annál is inkább, minthogy hazánk Európának egyik barlangokban legdúsabb
országa, már pedig tudjuk, hogy az ősember, kivált a jegesedések hideg
időszakában, a barlangokra volt utalva. S hogy valóban élt is itt az
ősember, azt már eddig is beigazolták azok a nagyérdekű ásatások,
melyeket az utóbbi években szorgalmas barlangkutatóink hazánk különböző
barlangjaiban, különösen a Miskolcz környékbeliekben végeztek s amelyek
már eddig is nagy mértékben felkeltették fényes eredményeikkel a külföld
érdeklődését is.
Hatalmas kiterjedése volt a jégnek Észak-Amerikában. Grönlandból
kiindulva Kanadán keresztül mélyen lenyomult az Egyesült-Államok
területén nemcsak a mai New-Yorkig, hanem még lejebb, körülbelül a 40.
fokig, vagyis St. – Louis tájékáig.
De a jégkorszak gleccserei nemcsak Európa és Északamerika nagy részét
borították be, hanem a többi világrész jó részét is. Az északi és déli
sarktól, a Himalájától és más magas hegységektől hatalmas jégtömegek
nyomultak elő, hegységeket törve át, nagy tengermedencéket vájva ki,
hatalmas kavics-, agyag- és lőszlerakódásokat hagyva maguk után, és
valószínű, hogy a Föld felszínének mai alakját jórészt ezek a jégtömegek
és megolvadt vizük formálta át. Az egyenlítő tájékán jég nem volt, itt a
jégkorszakot hosszú esős-időszak helyettesítette.
A jégkorszak állatvilága.
A pleisztocén-kor állatvilága a mostanitól jórészt eltérő volt. Épúgy,
mint ahogy a pleisztocén maga sem egységes korszak, az állatvilága sem
egységes. Három jégkorszakbeli faunát kell megkülönböztetnünk: az
enyhébb éghajlatra utaló interglaciális faunát, a hideg, nedves
éghajlatnak megfelelő tulajdonképeni glaciális faunát, s a hideg, száraz
éghajlatra valló késői jégkorszakbeli vagy postglaciális faunát, mely
mintegy átvezet a mostani európai állatvilághoz.
A meleg jégkorszakbeli, vagyis az interglaciális fauna leghatalmasabb
példánya az őselefánt _(Elephas antiquus)_; simabőrű óriás, ősapja a mai
afrikai elefántnak. 5 méternél is magasabbra nőtt meg és az agyara is
meghaladta az 5 métert. Ez volt _Pohlig_ szerint minden idők legnagyobb
szárazföldi emlősállata. Siciliából és Malta szigetéről a diluviumból az
őselefántnak egy elkorcsosodott törpe válfaját (Elephas melitensis)
ösmerjük. Valamivel csekélyebb számban fordult elő a kisebb, de még
mindig óriási délielefánt _(Elephas meridionalis)_. Velük egyidőben élt
a _Merck-féle_ orrszarvú _(Rhinoceros Merckii)_, továbbá a víziló
_(Hippopotamus major)_, mely a mai alakoktól épen csak nagyobb termete
által különbözött. Legveszedelmesebb ellenségük egy tigrisszerű állat, a
_Machairodus leoninus_ lehetett, melynek félelmetes, hajlott kardra
emlékeztető agyara sok, nálánál jóval nagyobb és erősebb állat vesztét
okozhatta. Igen csekély számban található e korból, különösen
Dél-Oroszországban, de még a Rajna vidékén is, egy orrszarvúszerű, de
elefántnagyságú állat, az _Elasmotherium_, melynek hatalmas szarva nem
az orrán, hanem a homloka közepén emelkedett ki. Mindezek az állatok
főképen a diluvium első felében éltek és arra jellemzők, de
csontmaradványaik elvétve megtalálhatók még a második és harmadik
interglaciális időszakban, tehát részben a pleisztocén második felében
is.
A tulajdonképeni glaciális vagy hideg-nedves időszakhoz kötött emlősök
között legismertebb a mammut _(Elephas primigenius)_. A mai indiai
elefántnál körülbelül egy méterrel nagyobb (négy méter magas), vöröses
barnás szőrrel fedett, nehézkes állat volt. Ezt az állatot ismerjük
legpontosabban a jégkorszak kihalt állatai közül, egyfelől, Skandináviát
kivéve, egész Európában feltalálható csontmaradványaiból, másrészről az
ősember barlangi rajzaiból, és végül onnan, hogy már több (összesen 22)
mammut-holttestet ástak ki szőröstül-bőröstül nemcsak Szibéria keményre
fagyott földjéből (1799-ben, 1846-ban, 1901-ben stb.), hanem 1907-ben
Galicia talajából is. A jégkorszak végén ez az állat, amely csak a hideg
klimában tudott meglenni, a visszahúzódó jégtakaróval együtt
északkeletre vándorolt és ott alkalmasint csak néhány ezer év előtt
pusztult ki végképen.
Társa volt a gyapjas orrszarvú _(Rhinoceros antiquitatis seu
tichorhinus)_; ugyancsak hosszú szőrrel fedett, hatalmas emlősállat,
melyet szintén nagyon jól ismerünk nemcsak a Szibériában kiásott teljes
példányok révén (az elsőt már 1771-ben ásta ki _Pallas_), hanem abból a
példányból is, amelyet 1907-ben Galiciában, a staruni-i ozokerit-
(földviasz) bányák ásása alkalmával emeltek ki a föld mélyéből.
Egy másik nagyon jellemző állata a glaciális időszaknak a barlangi medve
_(Ursus spelaeus)_; a mainál nagyobb, hatalmasabb medvefajta; ha talpára
állt, 2·5 m magasságot is elért. A mai medvétől a hímpéldány meredekebb
homloka, s a hím és nőstény egyaránt végtagcsontjainak bizonyos
sajátságai és az által különbözött, hogy kifejlődött állapotban
hiányzottak az előzápfogai. Nagy testi ereje ellenére is főként
növényevő állat volt. Télire a barlangokban húzódott meg, és ide vonult
vissza betegen, haldokolva is. Pedig egészségtelen tartózkodás volt neki
is a barlang, amit abból következtethetünk, hogy csontjain gyakran
látjuk a barlangi köszvény (arthritis deformans) nyomait. Csontvázának,
agyarának maradványait nagy számban találták Magyarországon is. Így a
Miskolcz melletti Szeleta-barlangban már magas piramisra emelkednek a
barlangi medvének eddig kiásott csontjai és fogai. Az ősembernek egyik
kedvelt tápláléka volt s az őskori barlanglakó ember különösen szerette
a csontjaiban levő velőt. A barlangokban talált medvecsontok nagy része,
különösen a fiatal medvecsontok az ősember lakomáinak hulladéka.
A barlangi medvén kívül vetélytársa volt az ősembernek a barlangok
elfoglalásában a barlangi hiéna _(Hyaena spelaea)_ és a barlangi
oroszlán _(Felis spelaea)_. Ezek az állatok egymással nem igen fértek
meg; amelyik barlangban nagyobb számmal leljük az egyiknek csontjait,
ott hiányoznak a másiknak csontjai; vannak medvebarlangok és
hiéna-barlangok.
E korszaknak kétségtelenül legformásabb állata az óriás szarvas _(Cervus
megaceros)_; két méternél is magasabb, hatalmas, karcsú állat, két és
fél méternyire szétterülő, lapszerű agancsokkal. Csontjait nagy
mennyiségben találták Magyarországon is, de klasszikus lelőhelye, ahol a
legtöbb és legszebb példányokat emelik ki a tőzegből, Irország. Az óriás
szarvas szívós természetére vall, hogy átélte a glaciális és
interglaciális időszakokat is: vértezve volt a hideg és a meleg ellen
egyaránt.
Az ősember egyik fő vadászprédája volt az ősbölény vagy bizon _(Bison
priscus)_, amely nehány többé-kevésbé csenevész példányban még most is
fennmaradt Európában (Litvániában és a Kaukázusban) és nagyobb számban
Amerika Yellowstone-parkjában, és az őstulok _(Bos primigenius)_, a
mostani szarvasmarha őse, mely csak néhány évszázada halt ki végképen. A
középkorban még vadásztak reá Lengyelországban. Ezek hatalmas csordákban
vándorolhattak a jégkorszaknak tundraszerű[55] vidékein. Mert Európának
jéggel nem borított területeit a jegesedés idején ne képzeljük
őserdőnek, sőt ellenkezőleg, kevés fájú, leginkább gyeppel és alacsony
cserjével borított, egyhangú vidéket kell magunk elé képzelnünk. Itt
tanyázott a vadló is, melyből a diluviumban több fajtát ismerünk, s
hasonlóképen a vadszamár is.
A jégkorszak vége felé, ugyancsak mint a hideget kedvelő állat, jelenik
meg rendkívül nagy számban a rénszarvas _(Rangifer tarandus és
grönlandicus)_, egészen olyan alakban, mint a sarki vidékek mai
rénszarvasa. Az ősemberre nagyfontosságú lehetett, mint vadászatának
egyik legfőbb tárgya; szelidíteni még nem tudta, már csak azért sem,
mert nem volt meg neki ehhez a nélkülözhetetlen szelidített kutyája. A
kutya előfordul, habár csekély számban, a jégkorszakban is, de csak mint
vadállat. Ugyanebben a korban élt a tatár-antilóp _(Antilope saiga)_ és
a pézsma-tulok _(Ovibus moschatus)_. Mind a kettő él még, de már csak
Európán kívül, az előbbi Közép-Ázsiában, az utóbbi Észak-Amerikában.
Postglaciális korszak.
Az utolsó glaciális időszak elmultával a viszonyok megváltoztak; a
jellemző glaciális állatok kihaltak, elvándoroltak. A jég alól
felszabadult területeket olyanféle növényzet lepte el, mint aminőt a mai
sivár szibériai tundrákon találunk és megtaláljuk a tundrákra jellemző
állatvilágot is, melynek fő képviselője a lemming _(Myodes torquatus és
obensis)_ és a havasi róka _(Canis lagopus)_. A tundra a szélviharok
szárnyán szétterülő lősz révén steppévé alakul át, benépesedve apró
rágcsálókkal, ürgékkel, marmotákkal. Ezt dús legelő váltja fel, mely bő
táplálékkal szolgál különösen a vadlovak csordáinak, és végül, a szerves
maradékok szaporodásával, a felszínes talajréteg kémiai átalakulásával
az egykor jéggel fedett területeken kibontakozik az őserdő a nemes
szarvassal, vaddisznóval s általában a mai erdei állatvilághoz hasonló
faunával.
Az ember szívós természetét mutatja, hogy míg, amint láttuk, a diluviumi
állatok legnagyobbrészt vagy csak a glaciális, vagy csak az
interglaciális időben tudták földrészünkön az életükhöz szükséges
feltételeket megtalálni, ő ehhez is, ahhoz is tudott alkalmazkodni, s
egyaránt meg tudott élni s faját tovább tudta szaporítani a glaciális
időszakok hidegebb éghajlatában és a közbeeső időszakok enyhébb
klímájában. Csontjait együtt találjuk a diluvium meleg-égövi és
hideg-égövi állatai maradványaival. Az ősember kibőjtölte az egész
hosszú és változó éghajlatú pleisztocént, és a létért való küzdelem
nehéz tusáiban megedzve, megerősödve látjuk őt az újabb kor hajnalán,
mely őt a magasabb kultura felé vezette.
A jégkorszak tartama s az emberi nem kora.
Tekintsük végül azt a kérdést, hogy mennyi ideig tarthatott a jégkorszak
s mennyi idő telhetett el a vége óta. Természetes dolog, hogy a
geológusok időszámításai csak nagyon hozzávetőlegesek, de ha különböző
alapon indulva ki, egy-egy geologiai időszakra körülbelül megegyező az
eredmény, a számok valószínűsége igen növekszik. A jégkorszak tartamát
_Penck_ ½–1 millió évre teszi, s ugyanilyen eredményre, vagyis egy
millió év felvételére vezettek _Strutt_ amerikai tudós legújabb
kutatásai is,[56] amelyek egészen más alapon, nevezetesen a rétegek
heliumtartalmának tekintetbe vételén épülnek fel. Hogy valamely kőzetben
a radiumemanatio alfasugaraiból helium keletkezzék, arra bizonyos
számításokkal meghatározható idő szükséges, amely idő kiszámításával
megállapíthatjuk az illető kőzet vagy réteg korát is. Ugyanezen az
alapon _Schlundt_ és _Moor_ a jégkorszak vége óta eltelt időt, a
«holocént», 20,000 évre becsülik, amely adat megegyezik _Nuesch, Heim,
Brückner_ és _Steck, Torell, Warren, Upham_ más úton nyert
eredményeivel, míg _Penck_ ezt az időt 50,000 évre, _Pohlig_ 30,000-re
teszi. A tudomány mai állása szerint tehát valószínűséggel mondhatjuk,
hogy a jégkorszak vége óta legalább 20,000 év telt el s hogy maga a
jégkorszak a maga közbeeső interglaciális melegebb időszakaival mindenek
szerint egy millió évig tartott. _Pilgrim_ a jégkorszakot 1 millió
300,000 évre, _Hillebrand_ csak ½ millióra becsüli. Ennek a korszaknak
az elején vagy első felében jelenik már meg az ember: tehát az emberi
nem korát is legalább több százezer évre kell becsülnünk.
Pithecanthropus erectus.
A csontleletekre térve át, mielőtt a határozottan emberi
csontmaradványokat ismertetném, szólanom kell a híres, sokat vitatott
_pithecanthropusról_. 1891- és 1892-ben találta ezeket a
csontmaradványokat 12–15 méter mélységben _E. Dubois_, akkor még
hollandi katonaorvos, jelenleg a földtan tanára az amsterdami egyetemen,
Jáva szigetén Trinil helység közelében, a Bengawan folyó partján, egy
szomszéd kialudt tűzhányóhegy ősi tufalerakodásában. A lelet a
koponyatetőből, a 2. és 3. bal zápfogból s a bal combcsontból áll, de
ezt az utóbbit 15 méterre találták a koponyatetőtől, amiért némelyek
kétségbe vonják a koponyatöredékhez való tartozását, de jogosulatlanul,
mert nagyon hozzáillik a koponyához. _Dubois_ e csontmaradványok egykori
tulajdonosát különösen a combcsont idoma alapján _Pithecanthropus
erectus_nak, azaz fennálló majomembernek keresztelte, mert az volt
meggyőződése, hogy benne megtalálta az ember és a majom közt eddig
hiányzó közbülső alakot, _Haeckel Homo alalus_át. _Schwalbe_ és vele a
tudósoknak egy sora teljesen magáévá tette e nézetet, különösen a
koponyatetőből kiszámított nagy koponyatérfogatra való tekintettel. A
Pithecanthropus koponyatérfogata _Dubois_ szerint 850–900 cm3-re,
_Macnamara_ szerint 950 cm3-re, _Selenka_ szerint csak 800 cm3-re
tehető; ekkora koponyaürege egy mai emberszabású majomnak sincs: a
gorilláé is csak 463 cm3. Eszerint a jávai ásataglény koponyatérfogata,
vagyis ami ezzel egyre megy, agyvelejének fejlettsége tekintetében
szinte a középen látszik állani a majom és az ember (átlag 1500 cm3,
minimum 950)[57] közt. A szerzők egy része azonban _Dubois_ és
_Schwalbe_ nézete ellen foglalt állást s a Pithecanthropust kihalt
óriási majomfajtának tartja, mely talán a mai nap is még ugyanazon a
vidéken élő gibbonok valamely ásatag ősalakja _(Hylobates gigas)_.[58]
A gibbon-rokonság elméletével nehéz megbarátkoznunk. A mai gibbonok csak
egy méter magasságot érnek el, ami összhangzásban van örökösen a fákon
tornászó, könnyű testet követelő életmódjukkal. Ezzel szemben a
Pithecanthropust 45 cm hosszú combcsontjából ítélve legalább
gorillanagyságunak, ha nem nagyobbnak kell képzelnünk; ekkora
testsúllyal alig folytathatott ez a lény a törékeny gallyakon himbálódzó
életmódot. Általában azt látjuk, hogy kisebb alakok nagyobbakká
fejlődnek a fajfejlődés során, s nem megfordítva, a valószínűség tehát
ellene szól annak, hogy a Pithecanthropus őse volna a mai gibbonoknak,
bár az ellenkezőre is van több példa. Még inkább elfogadható volna a
csimpánzzal való rokonság, csakhogy a koponya alakja nem igen egyezik a
csimpánzéval s még kevésbé a combcsont alakja. A majomelmélet ellen szól
még az a különösen _Leché_től[59] kiemelt körülmény is, hogy a
koponyatető felszíne feltünően síma; teljesen hiányzanak rajta azok az
izomlécek, különösen a halántéktájékon, amelyek mindig megvannak az
emberszabású majmok teljesen kifejlődött nagy példányainak, kivált a
hímeknek koponyáján, legerősebb fejlődésben a gorilláén, leggyengébben a
csimpánzén és gibbonén. Ez az állat _Leche_ szerint nem lehetett valami
nagy majom, mert különben ott volnának koponyáján a hatalmas rágóizomzat
tapadását jelző csonttaréjok. De leginkább ellene szól a majomminőségnek
a koponya nagy térfogata s az ebből megállapítható 750 grammnyi agysúly
_(Duckworth)_, mely nem áll arányban a combcsontból kiszámítható
magassággal; említettem, hogy a combcsontja szerint a Pithecanthropust
gorillanagyságúnak kell gondolnunk, míg a koponya térfogata 300–350
grammal meghaladja a gorilláét. _Manouvrier_ szerint a Pithecanthropus
175 cm magas lehetett.