mérhetetlenül hosszú, az idők végtelenségébe visszanyúló fejlődési
láncolatnak._ Ez a tétel axiomaként áll előttünk, de az evolucióhoz
fűződő sok nagyfontosságú részletkérdésre nézve úgyszólván teljesen a
sötétben botorkálunk s biztos tények híján lenge spekulációkkal
elégítjük ki fürkésző és a tünemények alapokát kutató ösztönünket. Nem
tudjuk, hogy ez a fejlődés – nemcsak az emberé, hanem valamennyi szerves
lényé – hogyan ment végbe: egy vagy néhány kezdő alaknak
szerteágazásával, vagy végtelen sok elemi kezdőalaknak párvonalas,
egymástól független fejlődésével. A tudósok még mindig két táborba
oszlanak, aszerint, amint a mono- vagy polyphyletikus fejlődés hívei. S
forrongó vita tárgya még az a nagy kérdés is, hogy micsoda okok és
tényezők indíthatták meg ezt a fejlődést, micsoda erők vitték előbbre és
irányították menetét.
A szelekció-tan elégtelensége.
_Darwin_ legbuzgóbb híveinek is el kell ismerniök, hogy a darwinizmus
fénykora elmult s hogy mindinkább elterjed az a felfogás, hogy a nagy
_Darwin_ magyarázata, ha sok helyeset és elfogadhatót tartalmaz is, s
ha, mint azt ő maga is tette, beléolvasztjuk még a _Lamarck_-féle
tényezőt, vagyis a használat és környezet hatását is, mégsem elegendő az
evolució okainak és irányító erőinek teljes megfejtésére. Talán nem kell
mondanom, hogy _Darwin_ nevével nem magát az evolució és transzformizmus
gondolatát jelöljük, mert hisz azt már egy félszázaddal előtte
(1809-ben) kifejtette a lángeszű, de félreértett és szegénységben
meghalt _Lamarck_, bár való igaz, hogy _Darwin_ nélkül s különösen az ő
lelkes zászlóvivőinek, _Huxley_nek és _Haeckel_nek irodalmi hadjárata
nélkül sohasem lett volna ez a felfogás azzá a nagy, a világot
megmozgató, a lelkeket széltében forrongásba hozó gondolattá, amivé
lett. Történelmileg helyesen darwinizmusnak csak azt a kész,
lekerekített magyarázatot nevezhetjük, amellyel az angol tudós
mechanikai, materialisztikus módon, minden az anyaghoz fűződő rejtélyes
fejlődési erők s hasonlók mellőzésével igyekezett a fejlődés
szükségszerű bekövetkeztét, irányát és módját emberileg érthetővé tenni.
Erre a darwinizmusra áll az, hogy ma már nem tekinthetjük annak a
mindent megmagyarázó egyetemes elméletnek, aminek a lelkesedés első
évtizedeiben sokan hitték. Mind többen kezdenek kételkedni a
_Darwin-Wallace_-féle természetes kiválogatódás (selectio)
varázsigéjének hatalmában, különösen, mert nem tudja megmagyarázni a még
szelekciós értékkel nem biró első nyomok megjelenését és fennmaradását
és nem tudja megmagyarázni azt a tengernyi közömbös tulajdonságot,
rajzolatot, részletet, melyet az állat- és növényországban észlelünk,
nemcsak a szabad szemmel láthatók körében, hanem a mikroszkópi szerkezet
világában is.
Megszabott irányú fejlődés.
Magam is a kétkedők közé tartozom, többek között azért is, mert
_Klaatsch_csal együtt[38] nem tudom az emberi típus kialakulását a
természeti kiválogatódás dogmájával összhangzásba hozni. Hogyan lehetne
ennek a teste tekintetében talán leggyámoltalanabb lénynek sajátlagos
formálódását a létért való küzdelem győzelmeiből magyarázni? Nem csoda,
hogy a darwinizmussal, weismannizmussal, mutációs-tannal s hasonló
mechanikai elméletekkel szemben mindinkább homloktérbe nyomul mint
legveszedelmesebb vetélytársuk _Nägeli, Askenazy, Romanes, Eimer,
Driesch_ különböző árnyalatokban kifejtett elmélete: _a fejlődési
predesztináció_, a «megszabott irányú fejlődés» tana, melyet minálunk
_Apáthy István_[39] fejtett ki legutóbb olyan szépen: az a gondolat,
hogy a fajfejlődésnek nemcsak szükségszerűsége, de iránya is önálló,
eredendő tulajdonsága az élő anyagnak; hogy nem külső hatások véletlene,
hanem a szerves lényt felépítő protoplazma belső önálló fejlődési erői
szabják meg előre, törvényszerűen a fajbeli fejlődés bekövetkeztét és
irányát. Már az ősi kezdősejtben benn nyugszanak a faj jövőjének
körvonalai, ép úgy, mint ahogy a megtermékenyített petesejtbe
kérlelhetetlenül bele van már oltva, hogy belőle milyen lénynek kell
fejlődnie. A tyúk- és kacsatojást a költőkemencébe téve s egyforma
költésnek vetve alá, az egyikből tyúk, a másikból kacsa kel ki: a
tojásban tehát már előre meg kell annak szabva lenni, hogy belőle milyen
állat _kell_ hogy fejlődjék. A petesejtre vonatkoztatva ezt a tételt
mindenki elismeri, sőt önként értetődőnek tartja s ennek a kimondásában
senki miszticizmust nem lát, ugyanezen felvételnek a fajfejlődésre való
alkalmazását ellenben a szelekciós elv hívei zavaros, misztikus,
természettudóshoz nem illő felfogásnak minősítik. Pedig a biogenetikai
alaptörvény hangoztatása azt mutatja, hogy ők idegenkednek legkevésbé
attól, hogy a kétféle fejlődést, a fajfejlődést és az egyéni fejlődést
egymással párvonalba állítsák. Az ismétlődési elmélet egyáltalában csak
a fajfejlődési predesztináció tana mellett jöhet szóba, mert, miként azt
_Hertwig Oszkár_ joggal hangoztatja,[40] egy teljesen differenciálatlan,
közömbös protoplazmából álló ősi kezdősejt nem hasonlítható össze a
petesejttel, melynek kétségtelenül végtelenül bonyolult láthatatlan
szerkezete már magába zárja a belőle fejlődő lény testi és lelki
tulajdonságainak csíráját, mely _Hertwig_ szerint nem valamely közömbös
sejt, mint aminő _Darwin_ tana értelmében az a bizonyos ősi kezdősejt
lehetett, hanem _maga az egyén fejletlen állapotban_. Az önálló erőkön
alapuló fajfejlődés felvétele különben nem zárja ki a természetes
kiválogatódásnak, továbbá a környezet és a használat hatásának bizonyos
fokú szereplését a fejlődésben.
Az ember törzsfája.
Jelenleg az emberre nézve nem annyira az evolució útján vagy talán
másféle módon való származás kérdése tárgya a vitatkozásnak a
tudományban, mert ez a tudósok túlnyomó többségére nézve már elintézett
dolog, még pedig az első értelemben, hanem inkább az, hogy milyen
alakokon keresztül jutott el az emberi nem mai magaslatáig, milyen
formák előzték meg őt, milyen az ő törzsfája? Biztosat erről mai nap is
ép oly kevéssé tudunk, mint a 60-as években, amikor először vonta
spekulációi körébe ezt a kérdést _Haeckel_. A jövőtől, egy későbbi kor
szerencsés őslénytani leleteitől kell várnunk e kérdés megoldását.
Elméletekben ugyan nincs hiány, de a legtöbbről elmondhatjuk
_Kohlbrugge_val, hogy piramishoz hasonlítanak, melynek alapja a
levegőben van s mely épen csak a csúcsával érinti a szilárd talajt.
Természetes, hogy az ilyen piramis nagyon is ingadozik. A fajfejlődés
kiegészítésének és szemlélhetővé tételének kísérlete ma még hasonlít
ahhoz, mint mikor valaki egy pár szerte heverő oszloptöredékből vagy
kőből akarná visszaállítani az egykori nagykiterjedésű palota vagy vár
képét. De azért az ilyen elmélet felállításának jogosultságát és hasznát
nem lehet kétségbe vonni. A tudománynak nem a föltevések ártanak
leginkább, hanem a tétlenség.
Elméletek az emberi nem fejlődéséről.
A kérdés óriási irodalma _Kohlbrugge_ művében,[41] s hasonlóképen
_Fischer E._ cikkében[42] van legbővebben, habár nem is kimerítően,
összeállítva; ezekből a dolgozatokból szerezhetünk legjobban tudomást a
szerteágazó nézetek zűrzavaráról. A leginkább számbavehető s legtöbb
figyelmet keltett nézeteket öt elmélet köré lehet csoportosítani.
Igyekszem ezeket az elméleteket röviden összefoglalni.
Haeckel.
1. _Haeckel_-nek már 1866-ban[43] felállított s maig is fenntartott
törzsfejlődési elmélete az embert a félmajmokból és majmokból
származtatja a következő sorrendben: félmajmok, szélesorrú vagy újvilági
majmok, keskenyorrú vagy óvilági majmok, emberszabású majmok, ember. De
kiemeli _Haeckel_, hogy az ember fejlődési vonalába eső emberszabású
majmokon nem a most élő alakokat, tehát nem a gorillát, csimpánzot,
orangutánt kell érteni, hanem bizonyos kihalt harmadkorbeli formákat; a
mostaniak sajátlagosan átidomult formák, melyeknek egyikéből sem
származhatott közvetlenül az ember, szóval ezek csak oldalágai, nem
pedig egyenes állomásai az emberhez vezető útnak.
Schwalbe.
2. _Schwalbe_ (1899–1910), a nagyhírű strassburgi anatómus és
anthropológus felfogása közel áll a _Haeckel_éhez. Ő is a harmadkori
kihalt emberszabású majmokat tartja az ember közvetlen őseinek, de a
sorozat feljebb eső részéből _Haeckel_től eltérően kirekeszti a másik
két majomfajtát. A három majomcsoport mindegyike külön ágként hajtott ki
a fosszilis félmajmok (Lemuridák) törzsalakjából. Először a délamerikai
majmok csoportja vált le belőle, még pedig már az eocénban; ez az alak
nem fejlődött tovább, hanem mintegy zsákutcába került. A miocénban újabb
két ág bontakozott ki, jelesen a keskenyorrú majmok osztályának és az
emberszabású majomtípust meg az embert magába foglaló törzsalaknak ága.
A keskenyorrú majmok sem esnek az emberhez vezető fejlődési pálya
egyenes irányába; ezt különleges szervezetük: kettős méhlepényük,
pofazacskóik, fargumóik stb. tanusítják. Az embert megelőző két
lépcsőfok tehát csak az őslemuridák s a miocénbeli vagy még régibb
kihalt emberszabású majmok csoportja lehetett. Az ősmajomalak a
harmadkorban kettéoszlott, nevezetesen a mostani emberszabású majmok
sajátlagosan elkülönült csoportjára és az emberi nemre. A fejlődési alap
közösségéből érthető az a nagy hasonlóság, amit az ember s a ma élő
emberszabású majmok közt találunk. Az ember és majomszerű ősei közé
_Schwalbe_ még közbeiktatta a _Dubois_-féle jávai majomembert
_(Pithecanthropus)_ s a tőle _Homo primigenius_nak nevezett
neandervölgyi embert.
_Schwalbe_ elméletéről az a véleményem, hogy valamennyi között még a
leggondosabban megalapozott s legvalószínűbb is; a most élő alakok
legbehatóbb morfológiai összehasonlításán alapul. A legfőbb ellenvetés,
amit ellene tettek, az, hogy az ember törzsfájából kirekesztett újvilági
majmok minden eltérő vonásaik, például kettős méhlepényük és három kis
zápfoguk ellenére is egyes dolgokban még az emberszabású majmoknál is
közelebb állanak az emberhez, így például hiányzó peniscsontjuk s
zápfogaik gumóinak elrendeződése tekintetében. A sárga mókusmajom
_(Chrysothrix)_ agyvelejének viszonylagos súlya még valamivel nagyobb,
mint az emberé s a koponya öreglikjának helyzete is közeledik az
emberéhez. Különösen a pókmajomban _(Ateles)_ van sok olyan jellemvonás,
mely az ember magasabbrendű típusához közeledik; _Van den Broek_ (1908)
40 ilyen vonást említ fel, főkép az idegrendszer, izomzat és
koponyavarratok köréből. Kétségtelen, hogy _Schwalbe_ elméletének ez az
Achilles-sarka.
Klaatsch.
3. _Klaatsch_ (1902) az emberhez vezető egyenes fejlődési útból még az
emberszabású majmokat is kihagyja s az embert közvetetlenül kihalt
félmajom alakokból, őslemuroidákból származtatja. Ezek pedig egyenesen,
minden más emlőscsoport közbeiktatódása nélkül a ma már csak kéz- és
lábnyomaikból ismert úgynevezett «primatoid»-ok (Chirotheriumok)
származékai, melyek már az emlősök és a csúszómászók közti határon
állanak. E primatoidok elemi típusa az emlősök különböző rendjeivé
ágazódott szét, leginkább a végtagok másodlagos módosulásaival. Csak egy
rend, az őslemurok csoportja tartotta meg az elemi, differenciáltan kéz-
és lábtípust, s ebből a csoportból alakult ki közvetetlenül, a kéz- és
láb kezdetleges szerkezetének megőrzésével, az emberi nem. A majmok az
embernek csak oldalrokonai, nem pedig ősei; a fákon való életmód révén
hosszúra megnőtt karjaikkal, a létért való küzdelem s különösen a nemi
élet versengő tusái érdekében hatalmasan fejlődött szemfogukkal,
megrövidült kéz- és lábhüvelykujjukkal a másodlagos differenciáltság
képét állítják elénk, szemben az embernek ősi, kezdetleges
jellemvonásaival. Ez még a kihalt harmadkori alakokra is érvényes, bár
ezek – például a _Schlosser_-féle _Propliopithecus_ – fogaiknak
egyszerűségével az ősformához közelebb esnek a mai alakoknál. A majmok
eszerint nem őseink, hanem a félmajmoktól _(Lemur)_ való közös eredést
tekintve, csak oldalrokonaink. Teljesen észszerűtlen tehát, hogy mindig
a hiányzó láncszemet («missing link») keresik az ember és a majom közt.
A jávai majomember _(Pithecanthropus)_ sem «hiányzó láncszem», nem is
majomember, hanem csak majom, jelesen kihalt magasabbrendű gibbonfajta,
melynek, bármily közel jutott is párvonalas fejlődésében az emberi
típushoz, az ember fejlődési láncolatában nincs helye.
_Klaatsch_ elméletének egyik nagy fogyatékossága, hogy nem méltatja
figyelemre az ember s az emberszabású majmok szervezete között feltünő,
sok mindenféle apró részletre is kiterjedő hasonlóságot és megegyezést,
aminő a féregnyúlvány, a rekeszhez nőtt szívburok, a farkcsigolyák
elcsenevészése, a méhlepény (placenta simplex) és magzati burkok
megegyezése stb. Ezeket a hasonlatosságokat egymástól függetlenül
fejlődő állatcsoportok véletlen «konvergenciajelenségei» gyanánt
felfogni szinte lehetetlenség. _Klaatsch_ nézeteit leginkább _Adloff_
(1908) és _Ameghino_ (1909) tette magáévá; _Sergi_ nézetei (1903 és
1914) is közel állanak hozzájuk.[44]
Hubrecht.
4. _Hubrecht_ belga tudós a maga elméletét (1909) főképen a fejlődéstan
alapján építette fel. Ő nemcsak a majmokat, de még a félmajmokat is
kikapcsolja az emberi nem őseinek sorából, különösen méhlepényük
alakjára _(placenta diffusa)_ való tekintettel.[45] Az embernek a maga
szervezetbeli differenciálatlanságával még elemibb alakok közvetetlen
leszármazottjának kell lennie. A magzatburkok viselkedése szerint,
különösen pedig tekintettel az egyszerű korongalakú (discoidalis)
méhlepényre, fel kell tennünk, hogy az Emberfélék (Hominida) családja a
Rovarevők (Insectivora) családjából fejlődött, ahová a sünök, cickányok,
vakondokfélék tartoznak, de nem a mostani Rovarevőkből, hanem az
eocénbeli kihalt formákból. A Rovarevők és az Emberfélék közé _Hubrecht_
közbeiktatja a «Palaeopithecus»-ok rendjét, melynek két eocénbeli kihalt
(_Anaptomorphus_ és _Necrolemur_) s egy még most is élő faját, a
pápaszemes makit _(Tarsius spectrum)_ ismerjük. Ezt a pápaszemes makit
eddig a félmajmokhoz sorozták, de, _Hubrecht_ szerint, hibásan, mert
ezektől eltérő, az emberhez sokkal inkább közeledő, magasabbrendű forma.
A pápaszemes makinak az emberrel két nagy fejlődéstani megegyezése van:
egyszerű korongalakú méhlepénye s úgynevezett függesztő nyele. Ebből a
Palaeopithecus-csoportból fejlődött azután közvetlenül az ember. De a
pápaszemes makinak ezt az előkelő rendszertani és genealógiai helyzetét
nem minden szerző ismeri el. Így _Smith Elliot_ (1903) az egész agyvelő,
_Bolk_ (1905) a kisagyvelő kutatása alapján, _Earle_ (1897) és _Chapman_
(1900) más alapon félmajomnak minősítik ezt az állatot. Ezzel szemben
_Fischer_ vizsgálatai (1903) a pápaszemes maki koponyafejlődéséről és
_Wortmann_ kutatásai (1903) csontvázának viszonyairól inkább kedveznek
_Hubrecht_ ama felfogásának, hogy ez a sokat vitatott állat a
félmajmoktól elütő, az emberi típushoz közeledő alak. Csakhogy
_Wortmann_ szerint a pápaszemes maki visszamenőleg nem a Rovarevőkhöz,
hanem inkább a legrégibb Erszényesekhez _(Marsupialia)_ mutat
vonatkozásokat; ezekből indulna ki tehát szerinte az ember fejlődési
vonala. _Hubrecht_ elméletének hívei _Bölsche_ és _Stratz_ (1904).
Kollmann.
5. _Kollmann_ elmélete (1905) legfurcsább és legvalószínűtlenebb
valamennyi elmélet között. Szerinte az ember nem a majmoktól származik,
hanem a majmokkal együtt egy közös törzsalaktól. De ez az ősalak
féligmeddig emberfajta volt; az emberalakhoz sokkal közelebb állott,
mint a mai majmok, még az emberszabásúak is, különösen koponyájának
alkotása tekintetében. A majmok e «Proanthropos» elfajulása, elvadulása
útján keletkeztek; úgyszólván ismét állati sorba visszaesett, majommá
visszadurvult emberek! S erre az elméletre _Kollmann_nak csak egy alapja
van: az a már _Cuvier_től kiemelt körülmény, hogy a fiatal majom
koponyája emberibb szabású, mint a felnőtté, mert a fej agyvelői része
az agyvelővel együtt gyorsabban haladva fejlődésében, eleinte tetemesen
túlszárnyalja az arci részt. Ime hova vezet a «biogenetikai alaptörvény»
kritikátlan felhasználása! _Schwalbe_ találóan jegyzi meg, hogy akkor
meg az embernek vízfejű ősöktől kellene származnia; mert csak a vízfejű
embernek van kifejlődött állapotban olyan előredomborodó homloka, mint a
magzatnak és újszülött gyermeknek. De én még tovább megyek s azt mondom,
hogy _Kollmann_ okoskodása értelmében azt kellene fölvennünk, hogy
valamennyi emlős állat magasabb alakok elkorcsosodásából keletkezett,
mert általános fejlődéstörvénye a fejnek az egész emlősosztályban, hogy
az agyvelői rész gyorsabban fejlődik ki az arci résznél s csak utóbb
növekszik ennek arányához az arc. _Kollmann_ elméletének egy második
része az, hogy az a bizonyos föltevéses _Proanthropos_ nevű törpe lény
valami 1 méter magas teremtés volt s hogy a belőle fejlődött első
emberek szintén apró törperasszok voltak, aminők mai nap is még a
busmanok, az andamanbeli minkopik, a Filipin-szigeteken lakó aéták, és
különösen a középafrikai őserdők ismert törpe lakói: az akkák,
vambuttik, stb.[46] Ennek az elméletnek mindaddig semmi jogosultsága
nincs, amíg _Kollmann_ nem tud bemutatni a pleisztocénből származó törpe
csontvázat. Az eddig ismert ásatag törpe-rasszok mind a jégkorszakot
követő neolithicumból valók; a diluviumi fajok mind vagy középtermetűek,
vagy a középtermetnél csak valamivel alacsonyabbak voltak, mint a
neandervölgyi ember (160 cm), vagy pedig ennél még nagyobbak, mint a
crô-magnoni ember. Az eddig ismert két legrégibb emberi csontmaradvány,
a piltdowni koponyatöredék s a maueri állkapocs, középtermetre vall.
Mindezek szerint azt kell mondanunk, hogy _Kollmann_ elmélete, melyhez a
törpe rasszokra vonatkozólag hozzájárult _Schmidt W._ is (1910), egészen
csak a levegőben szállingózó föltevés.
A vélemények e szerteágazása csak azt tanusítja, hogy milyen bizonytalan
talajon mozgunk e kérdésben. De bizalommal, a majdani megismerés
reményével tekinthetünk a jövőbe. Természetesen ezt a jövőt mi, mai
emberek, sajnos már nem fogjuk megérni. Távoli unokáink lesznek abban az
irigylésre méltó helyzetben, hogy annyira-mennyire belátnak az emberi
nem multjába, melyet ma még a mi szemünk elől sűrű köd és homály fed el.
Az ember palaeontológiája.
A fajok eredetének és származásbeli kapcsolatainak ügyében legfontosabb
szerepe az őslénytannak van. Az ember eredetének problémájában is ettől
a tudománytól várhatjuk az útbaigazító adatokat és döntő bizonyítékokat.
A föld mélyéből előkerült porhanyó csontok és csonttöredékek fognak
hirtelen fellobbanó elektromos fényként bevilágítani annak az útnak
sötétségébe, amelyen áthaladt a fejlődő állati szervezet, amíg
felvergődött az emberi forma magaslatáig. Sajnos, eddigelé az őskornak
még nagyon kevés ilyen hagyománya jutott napfényre, amit megérthetünk
abból, hogy nagyon ritka szerencsés körülmények összetalálkozása
szükséges ahhoz, hogy a kihalt ősalakok csontvázának részei napjainkig
is ellent tudjanak állani az enyészetnek. Leginkább csak olyan állatok
csontjai maradnak reánk, amelyek nagy áradások, katasztrófák alkalmával
az iszapba jutottak s ennek hatására lassan megkövesültek. De az ember
ősei valószínűleg a mai emberszabású majmokhoz hasonlóan őserdőkben
tanyázó állatok voltak s a nagy áradások elől az erdő mélyebb részeibe s
magasabb fáira tudtak menekülni. Holttesteik ott pusztultak el
nyomtalanul a csontvázzal együtt a nyirkos rengeteg lombhulladékai
között. Az eddigi leletekből megbízható eredményként az emberre
vonatkozólag csak magának a törzsfejlődésnek ténye bontakozik ki, de az
ember törzsfájának megrajzolására az eddigi adatok még nem elegendők.
Az emberi nem megjelenésének ideje a földön.
Mielőtt azonban magukat a leleteket vennők szemügyre, foglalkozzunk pár
szóval az emberi nem korának kérdésével. Hogy az emberiség múltja nem,
mint azelőtt hitték, csak pár ezer évre, hanem ennél sokkal de sokkal
hosszabb időre nyúlik vissza, az iránt ma már nem lehet kétség. Legalább
is néhány százezer évre kell becsülnünk az emberi nem korát, sőt lehet,
hogy igazuk van azoknak, akik egy millió évnél is többre becsülik azt az
időt, amióta megjelent az ember a világ színpadján.
Ha talán kissé nagyzolva is, de nagyon szemléletesen hasonlítja össze
_Steinmann_,[47] a bonni egyetem jeles geológus-professzora, a
történelmi időt vízcseppel, az ember történelemelőtti korát tóval s a
Föld történetét világtengerrel.
Az emberi nem mérhetetlen hosszú idők óta él a Földön s folytatja itt
küzdelmes életét, de nagyon hosszú időn keresztül nem tudott a
kezdetleges állapotból kimozdulni, szellemi élete a legelemibb fokon
maradt meg, habár már mai értelemben vett ember volt s agyvelejében
bizonyos fokig már megvoltak a művelődésnek anyagi alapjai. Szinte el se
tudjuk képzelni, hogy talán valami 100,000 évig vagy még tovább is
megmaradt az ember a palaeolith-ipar kezdetleges fokán, s hogy ezer és
ezer év kellett mindig ahhoz, hogy egyszerű kőeszközeinek idomán valami
keveset változtasson. Csak a diluvium végétől, _Penck_ szerint
körülbelül 50,000 év, mások szerint 20,000 év óta óta látjuk
művelődésének gyorsabb s végül szédítően rohamos haladását. Aránylag
rövid idő alatt jutott el az újabb kőkorszakon, a bronz- és a
vaskorszakon s végül a történelmi korszakon keresztül a kultura mai
fokára, melyen kétségtelenül még nem állapodott meg, Kulturánk
szemlátomást tovább fejlődik még s szinte beláthatatlan perspektivája
tárul elénk a művelődés egykor elérhető magaslatának.
Hol találjuk meg az ember első nyomait? A Föld történetének melyik
korszakában akadunk először az ő életének és szellemi tevékenységének
első jeleire?
Az őskori állatok nyomait, amelyekből megjelenésük és virágzásuk idejét
állapítja meg a tudomány, csakis testük szilárd alkotórészei: csontjaik,
agyaraik stb. szolgáltatják, vagy legfeljebb még lábnyomaik és ürülékeik
(a koprolithok). Az emberre nézve némiképen jobb helyzetben vagyunk,
mert csontmaradványain kívül megtaláljuk még az ő szellemi
tevékenységének a jeleit is: kőből, csontból, szarúból készült
kezdetleges eszközeit, tűzhelyeinek és lakomáinak maradványait, sőt
kezdetleges művészetének a nyomait: festményeit, faragványait is.
_Franklin_ az embert eszközkészítő állatnak (toolmaking animal)
jellemezte s ezzel nagyon eltalálta az igazat, mert az emberi nem
életének úgyszólván kezdetétől fogva ott találjuk csontvázának
maradványai mellett kezdetleges szerszámait is.
A történelem előtti anthropológiában vagy «palaeanthropológiá»-ban,
ahogy az ősemberrel foglalkozó tudományt nevezzük, ma két irány, két
iskola áll egymással szemben. Az első irány óvatosabb s csak az egészen
biztos tényekhez ragaszkodik, a másik merészebb s tért enged a tények
mellett az elméletnek is. Az első irány képviselői közül kiemelem
_Boule_t, a párizsi Musée d’Histoire Naturelle tanárát, _Hoernes_ bécsi
egyetemi tanárt s _Obermaier_t, előbb bécsi, most párizsi tanárt. E
tudósok s velük sokan az ember megjelenésének idejét a jégkorszakra
teszik, azaz arra az időre, amelyből az ősembernek már első
csonttöredékei maradtak reánk. A legrégibb embercsontokat (piltdowni
koponyatöredék, maueri állkapocs) a diluvium elejére kell helyeznünk;
ekkor tehát már bizonyosan élt az ember Európában. Ebből a korból
(piltdowni palaeolithok) származnak a legelső egészen biztos, senki
által kétségbe nem vont és nem is vonható emberi kézalkotta kőeszközök,
a «palaeolith»-ok.
Eolith-kérdés.