számba az a néhány káros következmény, amivel a test tartásának e
megváltozása járt. Mert az, hogy hátrányai is vannak az egyenes
testtartásnak, kétségtelen. Az orvosok jól tudják ezt.[31] A test
hasoldala, mely sokkal érzékenyebb a hátoldalnál, ezzel védtelenebb,
veszélynek kitettebb helyzetbe jutott. Az ember, mivel csak két
végtaggal s nem néggyel tolja előre a testét, ügyetlenebb, lassúbb a
futásban, mint a legtöbb, még nálánál kisebb emlősállat is. Az egyenes
testtartásnak róható fel bűnül az embernek néhány olyan betegségre való
hajlandósága is, mely az állatokon teljesen hiányzik, vagy csak nagyon
ritka. Ilyen a gerincoszlop egyik-másik elferdülése, a vér sülyedéséből
származó lábszárfekélyesedés, a vándorvese s a többi hasi szervnek
sülyedése (enteroptosis), a méh- és végbélelőesés, az egyenes testtartás
okozta úgynevezett «orthostatikus» fehérjevizelés, a combnyak
elgörbülése («coxa vara»), a lúdtalp, s különösen a lágyék- és
combsérvek keletkezése.
Érdekes, hogy miként változott meg egy csomó sajátság az ember testében,
különösen a csontvázán, az egyenes testtartás következtében úgynevezett
«működésbeli alkalmazkodás» révén.[32] Gerincoszlopa S-alakú hajlást
öltött, mellkasa elülről hátra lelapított alakot vett fel, szemben a
legtöbb emlősállatnak jobbról balra összenyomott «elsődleges»
mellkas-alakjával. Keresztcsontja a nagy megterhelés miatt nagyon
erőssé, szélessé fejlődött, s hasonlóképen nagyon zömökké, erőssé
fejlődtek ágyékcsigolyái is. Medencecsontjára most reánehezedik a belek
egész tömege, s ezért egész medencéje szélesebb, tömörebb lett, a
csípőcsontok lapátjai fejlettebbek s laposabban állanak szét, mint
minden más emlősállaton; egész medencéje megrövidült felülről lefelé
(craniocaudalis irányban). Far-, comb- és lábizomzata hatalmas
fejlődésre tett szert, míg nyak- és tarkóizomzata a szalagkészülékkel
együtt satnyának nevezhető, mert a fej hordozásában a gerincoszlop
mellett már csak másodrendű jelentőségű.
_Friedenthal_ a felegyenesedésből magyarázza azt, hogy az emberen az
exponáltabb hasi oldal szőrősebb, mint a háti, holott minden állaton,
még az emberszabású majmokon is, a háti oldal az.
Az ember agyvelejéről.
De még az egyenes testtartásnál is fontosabb és sajátlagosabb bélyege az
embernek, hogy agyveleje hatalmasan fejlett. Mert valahogy csak
elképzelhetünk négykézláb járó, de fejlett agyvelejű, értelmes
emberfajta lényt; de nem képzelhetünk el olyan értelemmel felruházott
teremtést, amelynek bár felegyenesedett, emberszabású testén apró,
fejletlen, állati agyvelő trónolna; az ilyen alak csak hülye vagy
egészen állatias színvonalú lény lehetne, s embernek semmikép sem volna
nevezhető.
Nem is kell a szélsőségeket egymással szembeállítanunk, hogy az embernek
e nagy fölényéről meggyőződjünk, vagyis nem kell az ember agyvelejét az
alsóbbrendű emlősökével összemérnünk, hanem elég, ha az embert a hozzá
legközelebb álló állatokkal, az emberszabású majmokkal hasonlítjuk
össze.
Agysúly az emberen és állaton.
Az ember agyvelejének súlya (a férfié) átlag 1375 gramm, az embernél
valamivel nagyobb gorilláé pedig csak 463 gramm, tehát körülbelül
egyharmada az ember agysúlyának. Egy 70 kg súlyú, tehát egy jól
megtermett emberrel egyforma testtömegű orangután agyveleje még
valamivel kevesebb, 431 gramm volt, a csimpánzé pedig csak 406. Az ember
nem sorozható a nagyobb emlősállatok közé, ami különösen akkor lesz
nyilvánvaló, ha őt nem a maga kápráztató felegyenesedett helyzetében,
hosszú, kinyujtott lábainak magaslatán állva tekintjük, hanem négykézláb
járónak képzeljük, s mégis az egész állatországban csak két állat van,
melynek abszolut agysúlya felülmulja az emberét. Az egyik az elefánt, a
másik a cethal. Az elefánt agyveleje 5473 gramm súlyú, tehát 4-szer
akkora, mint az emberé, de az állat maga nem négyszer, hanem 46-szor
nehezebb az embernél (3048 kg), s ha az embernek a maga testéhez képest
csak annyi agyveleje volna, mint az elefántnak, agyvelejének súlya nem
haladná meg a 18 grammot. Az óriás-cetnek 7000 gramm agytömege van,
annyi, mint öt embernek összevéve, de 74,000 kg testsúlyával az ember
agyfejlődésének mértéke szerint 1138 ember agytömegével kellene bírnia,
s ha az ember agyvelő dolgában a cethal színvonalán állana, a
gondolkozás szerve nála a 6 g-nyi súlyt sem haladná meg, vagyis akkora
volna, mint egy mogyoró.
Azt, hogy milyen magasságban áll az ember agyvelő dolgában a majom
fölött, akkor látjuk legszebben, ha az ember és majom fejének középső
hosszmetszetét hasonlítjuk össze, nevezetesen ha azt tekintjük, hogy e
hosszmetszetből mennyi esik az egyiknél és a másiknál a koponya agyvelői
és arczi részére. Az emberen az átmetszeten az agyvelői rész úgy
aránylik az archoz, mint 100:42, a majmon, még pedig az emberhez
leghasonlóbbon, a csimpánzon, mint 100:90, vagyis az átmetszetnek
csaknem a felét a nagyterjedelmű, ormányszerűen előre nyúló arcrész
foglalja el. Az ember feje két részének ezen arányával mintegy
szimbolumos kifejezője az emberben csúcspontjához ért fejlődési
iránynak, mert egyfelől az értelem szervének hatalmas kibontakozását,
másfelől a vegetatív életet, a durva állati ösztönöket megtestesítő
faló, harapó készüléknek szinte elsatnyulását állítja elénk.
Az agyféltekékről.
De az emberi és állati agyvelő összehasonlításában nem kapjuk meg a
megitélés teljes mértékét, ha annak csak az egész tömegét, mennyiségbeli
fejlődését vetjük egybe. Ez csak akkor volna megbízható alapja az
agyvelő értékelésének, ha az agyvelő a maga egészében, minden részében
egyaránt székhelye volna a szellemi műveleteknek. Ámde tudjuk, hogy az
ügy nem így áll; az agyvelő nemcsak az öntudatos lelki élet központja,
hanem legfőbb kormányzó szerve a testi működéseknek is. Ide térnek be és
itt jutnak az öntudat világába a test felszínét és az érzékszerveket érő
s hasonlóképen a test belsejében keletkező érzések, és innen indulnak ki
mint központból azok a tudatos parancsok vagy öntudatlan ingerek,
amelyek izmainkat mozgásra késztetik s mirigyeink működését
kormányozzák. Világos, hogy mennél nagyobb valamely állat teste, mennél
terjedelmesebb bőrének felszíne, izmainak és mirigyeinek tömege, annál
nagyobbak lesznek agyvelejében a testi működésekkel kapcsolatos részek
is, függetlenül attól, hogy az állat milyen fokán áll a pszichikai
fejlődésnek. Megbízható mértéket az emberi agyvelő igazi rangjának
megbecsülésére csak azzal kapunk, ha az agyvelő egész fejlődésének
tekintetbe vételén kívül szemügyre vesszük benne a magasabbrendű részek
viszonyát az alacsonyabbrendűekhez is, s ezen az alapon hasonlítjuk
össze az állati agyvelővel. Csak ha azt mérlegeljük, hogy milyen óriási
fejlődésű az ember agyvelejében a legfontosabb rész: a két agyfélteke,
értjük meg a maga valójában az emberi agyvelő előkelő alkotását. Mint
két hatalmas félgömb domborodik ez a két agyfélteke a többi agyrész
fölé, eltakarva az agyvelőből minden egyebet, holott még a majomban is
fedetlenül marad fölülről való megtekintéskor a nyúltvelő s a kisagyvelő
egy része.
Az agykéreg szférái.
De tudjuk, hogy a működés szempontjából még a féltekéket se foghatjuk
fel minden részükben egyenrangú egységnek. Az agyvelő működéséről szóló
fejezetnek egyik biztosan megállapított, sarkalatos tétele, hogy az
agyféltekéknek legfontosabb része az a harmadcentiméter vastag, szürke
állományból álló, idegsejtekben bővelkedő réteg, mely, a felület
nagyobbítására redőkbe szedődve, a féltekék felszínén terül el: az
agykéreg. Már a lángeszű, de később beteges, misztikus irányba tévedt
_Swedenborg_ is (1688–1772) gyanította és ki is fejtette ezt.[33] Alapja
volt e felfogás _Gall_ (1758–1828) híres, vagy inkább hirhedt
frenológiai rendszerének is, melyben épen csak ez az alapgondolat
helyes, minden egyéb hóbort. A tudománynak szabatosan bebizonyított
tételévé ez a megismerés csak a mult század utolsó harmadában lett, az
élettan és kórtan kísérletes vizsgálatai s az orvostudománynak a
betegágyon és a boncolóasztalon tett megfigyelései alapján.
Az agyélettan további haladása azonban annak felismerésére vezetett,
hogy ez a szürke kéregállomány sem egyenlő szerepű az agyvelő
felszínének minden területén. Az élettan most már biztosan meg tudja
vonni a féltekék felszínén az egyes különböző jelentőségű területek,
úgynevezett «szférák» határát; körvonalozni tudja a mozgató mezőket,
vagyis a test egyes izomcsoportjainak összehúzódását kormányzó
központokat s hasonlóképen az érzékszervek felől jövő ingereket felvevő
és öntudatosan percipiáló érző területeket. S ha az agyvelő felszínén
elhatároltuk a kísérletek és kórtani tapasztalatok alapján mindazokat a
területeket, amelyek a szorosabb értelemben vett testi működésekkel
kapcsolatosak, maradnak a kéregállománynak egyes mezői, amelyekről
tapasztalataink szerint fel kell tennünk, hogy nem ily testi központok,
hanem a magasabb asszociációs szellemi működések székhelyei: azok a
helyek, ahol a külvilág benyomásaiból s az emlékezeti képek társításából
kialakul az emberi értelem, a tudatos emberi lélek világa. Ezeknek a
részeknek megbetegedése és sérülése nem okoz se a mozgás, se az érzés
terén mélyebbre ható zavarokat, hanem ilyenkor a magasabb szellemi
műveletekben észlelhető a károsodás vagy pusztulás. Ezekhez a részekhez
fűződik tehát, a mi emberi értelmünknek megfoghatatlan módon, az emberi
psziche.
Asszociációs központok az agyvelőben.
_Flechsig_, a nagyhírű lipcsei elmeorvos, aki ezeket az asszociációs
területeket az anatómia és fejlődéstan módszereivel, nevezetesen az
agykéreghez futó idegrostpályák fejlődésének és kapcsolatainak
vizsgálatával igyekezett megállapítani, az emberi agyvelő felszínén
három ilyen nagy asszociációs területet különböztet meg: elülsőt,
középsőt és hátulsót. A három közül nyilván legfontosabb az elülső,
vagyis a homloki szféra. Számos tapasztalat utal arra, hogy az
agyféltekék homloki részéhez van kötve elsősorban az öntudat. Hogy csak
a legegyszerűbb, de talán legmeggyőzőbb bizonyítékot említsem: már saját
érzésünk is azt tanusítja, hogy énünk, gondolkodó egyéniségünk valahol a
homlok mögött, a szemünk felett székel, hogy ezen a területen s nem
talán a nyakszirt tájékán vagy egyebütt él és zsibong a mi belső
világunk.
A homlokkarélyról.
Az agyvelő homloki része az emberen már külső alakjával is elárulja erős
fejlődését: hatalmasan domborodik előre és felfelé, reátolulva az arc
felső részére, úgy hogy a szemek egészen alája kerülnek, holott még az
emberszabású majmokon is a szemek mögött húzódik meg az agyvelőnek elől
taréjszerűen megkeskenyedő homloki része. Ezzel a különbséggel függ
össze, hogy az ember homloka magas, domború, a majomé pedig lapos,
hátradülő.
|Házinyúl|2·2%|
|Kutya|6·9%|
|Törpemaki (Chirogale)|7·2%|
|Maki|8·3%|
|Karmos majom (Hapale)|8·9%|
|Csuklyás majom (Cebus)|9·2%|
|Pávián|9·5%|
|Mandrill|10·1%|
|Babuin|10·3%|
|Cerkófmajom (Cercopithecus)|11·1%|
|Macacus|11·3%|
|Gibbon|11·3%|
|Csimpánz|16·9%|
|Ember|29·0%|
Az agyvelő homloki részének összehasonlító vizsgálatában eddigelé
határjelzőül leginkább azt a barázdát használták fel, amely elhatárolja
a homlokkarélyt hátrafelé. Ámde ez nagyon megbízhatatlan alap, mert a
barázdák típusa különböző, analógiájuk kétséges az egyes állatokon, sőt
még egy-egy állatfaj különböző példányain is más-más helyet foglalhat el
ugyanaz a barázda a fiziológiai kéregmezőkhöz képest. Megbízhatóbb
alapot kaptunk a hasonló működésű kéregmezők összehasonlítására
_Brodmann_[34] legújabb, nagyjelentőségű vizsgálatainak alapján. Ez a
tudós kiderítette, hogy az agykéreg mikroszkópi szerkezete a működésük
tekintetében különböző területeken kissé eltérő s hogy ennek a
körülménynek felhasználásával egészen szabatosan meg lehet állapítani az
egyes kéregmezők határait, nemcsak az emberen, de az állatokon is. Így
például egészen különleges szövettani szerkezet-típusa van a homloki
asszociációs központnak. _Brodmann_ fölötte pontos mikroszkópi
vizsgálatokkal kimutathatta, hogy ez a központ egyáltalában csak a
magasabb emlősökön van meg; a házinyúlon kezdődik, a sündisznón még
hiányzik. Fokozatos kifejlődését látjuk az ember felé, ahol fejlődésének
tetőpontját éri el s csaknem egyharmadát foglalja el a féltekék
felszínének. A következő táblázat ennek a homloki asszociációs
központnak («regio frontalis») arányát mutatja a féltekék egész
felszínéhez viszonyítva.
Még egy nagyon érdekes eredménye van _Brodmann_ vizsgálatainak. Tudjuk,
hogy a beszéd tehetségének is megvan a maga központja az agykéregben.
Ennek a központnak legfőbb része az úgynevezett alsó homloktekervény,
melyet e fontos tény fölfedezőjének tiszteletére _Broca_-féle
tekervénynek is neveznek. Ennek a kéregrészletnek egészen jellemző
szerkezete van («typus unicostriatus»), kapcsolatban sajátlagos
működésével. _Brodmann_ kutatásai azt tanusítják, hogy ezt a
szerkezetbeli típust csak az emberen lehet megtalálni, tehát a többi
állat agyvelejében nyoma sincs a beszéd központjának. Hiába van nekik
jól fejlődött nyelvük és gégéjük: nem tudnak beszélni, mert
agyvelejükben nem alakult ki a kéregbeli idegsejtek elrendeződésének az
a típusa, amely feltétele a tagolt beszédnek, a lelki állapotokat és
gondolatokat a hangformációkkal szimbolumosan összekapcsoló tehetségnek.
Az emberi agyvelő hatalmas fejlődésének következményei.
Az agyvelő óriási fejlődése s ezzel kapcsolatban értelmességének
kibontakozása tette az embert a természet urává, ennek köszöni az ő
fölényes helyzetét a többi élőlény felett. Immár könnyen el lehet a
hatalmas agyarok és karmok nélkül, mert a védelemnek e kezdetleges
szerveit busásan pótolja sokkal tökéletesebb mesterséges eszközeivel,
fegyvereivel. Fortélyosságával felismeri és elkerüli a fenyegető
veszedelmet, felhasználja a maga hasznára a kedvező körülményeket; az
állatokat tőrbe csalja s könnyen elbánik velük, még a
leghatalmasabbakkal is. Fegyvereivel eléri őket a levegőben s a vízben.
Nem is a legerősebb állatoktól fél a mai ember leginkább, hanem épen a
legapróbb lényektől: a szabad szemmel nem is látható parazitáktól és
mikroorganizmusoktól, melyek szervezetébe furakodva s benne
elhatalmasodva, vesztét okozhatják. Ezek ellen tud legnehezebben
védekezni, mert nem látja a reá lépten-nyomon leselkedő apró ellenséget
s csak akkor szerez róla tudomást, mikor szervezetében már olyannyira
megfészkelte magát, hogy csak nehezen vagy egyáltalában nem tudja őt
onnan kipusztítani.
Mint ahogy a legtöbb szerencsés dolognak megvan a maga rossz oldala is,
az agyvelő óriási fejlődése se maradt egészen káros következmények
nélkül az emberre. Az agyvelő nagyon hamar fejlődik ki a többi szervhez
képest; az újszülött nek a testéhez mérten aránytalanul megnövekedett
feje nem egyszer mechanikai akadálya lesz a szülésnek. Ennél még
jelentősebb körülmény az, hogy az agyvelő túlnövekedésével hozható
kapcsolatba az a temérdek ideg- és elmebaj, amely annyi embert és
családot tesz szerencsétlenné. Ez a hatalmasan kifejlődött szerv
kényszeríti az embert a maga örökös szellemi éhségével, lázas
tépelődésével arra, hogy a nyugodt, egyszerű élet helyett a tudomány
bonyolult tételein s a létnek megoldhatatlan problémáin töprengjen s a
szellemi munka izgalmaival zavarja lelki nyugalmát. Ez a nagy agyvelő az
oka a kedély hullámzásaiból fakadó sok öngyilkosságnak.
Az ember és állat gégéje.
Az embernek egyik privilegiuma az állatokkal szemben az ő szép hangja és
tagolt beszéde. A tagolt beszéd psichikai tünemény, melynek anatómiai
magyarázata az agykéreg bizonyos tájékának erős és különleges
fejlődésében van. Tekintsük az emberi hangot.[35] Igazi zenei hangja az
emlősállatok közt csak az embernek van; az állat csak ordít, bőg, ugat,
rikácsol stb., de olyan szép, egyenletes, csengő, mellékzörejek nélküli
hangot, mint az ember, nem tud adni, ha nem tekintjük a természet
színpadjának primadonnáját, a madarat, mely azonban az összehasonlításra
nem alkalmas, mert a hangját nem a gégéjével, hanem egy külön szervével,
a syrinx-szel hozza létre, mely gégéje alatt, a légcsöve kettéoszlásának
helyén van.[36]
Ez a szép zenei hang tehát – csak az emlősállatokat vonva az
összehasonlítás körébe – különleges emberi tulajdonság, s az a kérdés
már most, hogy milyen anatómiai viszonyokon alapszik az embernek ez a
hangképzésbeli felsőbbsége? Az állati gége ugyanazokból a lényeges
részekből áll, mint az emberé, ugyanazokat a porcogókat, szalagokat és
izmokat találjuk meg benne, mint emebben. Az eddigi szerzők a
gégebejárat alakját tartották legfontosabbnak, de dr. _Némai_ nagyérdekű
összehasonlító vizsgálatai szerint, melyeket a vezetésem alatt álló
anatómiai intézetben végzett az emlősállatok és különösen a majmok
gégéjén, se ez, se a hangszalagok formája vagy lefutásuk iránya, se az
izomzatban található kisebb-nagyobb eltérések nem adják meg az emberi és
állati hang közti különbség elfogadható magyarázatát. De igenis
megtalálhatjuk ezt dr. _Némai_ szerint a hangrésnek egy eddig figyelmen
kívül hagyott tulajdonságában. A hang az által jön létre, hogy a
gégeizmok összehúzódására a hangszalagok s hátul a kannaporcogók is
szorosan egymáshoz szorulnak és a köztük levő hasadék egész hosszában
zárt réssé lesz, melyet az átáramló levegő nagy erővel feszít szét,
miközben rezgésbe hozza a rést közrefogó ajkakat: elől a hangredőket,
hátul a kannaporcogókat.
Így van ez az emberen, de nem az állaton. Dr. _Némai_ szerint nincs
olyan állat, amely a hangrését egészen zárni tudná; hátul a két
kannaporcogó között mindig marad kisebb-nagyobb nyitott hézag, még pedig
azért, mert e porcogók nem fordítanak lapos felszíneket egymás felé,
mint az emberen, hanem kisebb-nagyobb fokban kivájtak, s így bármennyire
illeszkednek is egymáshoz, mindig csak likat fognak közre. Mennél
nagyobb a gége, annál szembeszökőbb ez a jelenség; a lovon például a
mutatóujjunkat is betehetjük a nyitva maradó hézagba. Ennek a hézagnak
pedig az a következménye, hogy a levegő nem tud egyenletesen kiáramolni
a hangrésen át, hanem kinyomulásában más-más viszonyokat talál a hangrés
elülső és hátulsó részében, ami mellékzörejekkel s a hang
egyenetlenségével jár.
Mennél alacsonyabbrendű az állat, annál erősebb a kannaporcogónak ez a
vájulata, de annál nagyobb darabot foglal el a hangredőben maga az egész
kannaporcogó is. A kengurun például a hangrést közrefogó ajkakat
nagyrészt a két kannaporcogó teszi s egészen rövid a zárt szalagos
részlet. Mennél fejlettebb emlősosztályt vizsgálunk, annál kisebbek a
kannaporcogók s annál fejlettebbek, hosszabbak a hangszalagok.
Az emberszabású majmokon ez a fejlődési irányzat már magas fokot ért el,
de a kannaporcogók még mindig kissé homorúak, még mindig marad köztük az
elzáródó gégében is valami kis nyitott kapuja a kiáramló levegőnek. Csak
az ember tudja hangrését teljesen zárni, mert kannaporcogói aprók és
síma felszínekkel fekszenek egymáshoz.
Ezzel a gége tökéletesebb hangszervvé lett ugyan, de a lélekzés
tekintetében tökéletlenebb készülékké. Az ember a tüdejéből kiáramló
levegő kapujának megszűkülése miatt könnyebben fullad, melle erősebben
zihál a futásban, mint az állaté. A nyálkahártyának már kisfokú
duzzadása is megfulladást, vagy legalább is nehéz lélekzést okozhat, míg
az állaton a mindig tátongó porcogóközti rés miatt ez a veszedelem
sohasem fenyeget. A gégének a beszédre, énekre, a lelkiállapotok
közlésére alkalmasabbá fejlődése tehát más irányban hátránnyal járt.
Ehhez hasonló esetet találhatunk az emberi tökéletesedés egyéb
területein is.
_Dr. Némai_ vizsgálatai szerint az emberszabású majmok közül a csimpánzé
közelíti meg leginkább az ember gégéjét; a gorilláé már kissé eltérőbb s
még inkább az orangé, mely gégenyílásának sajátszerű alakulásával
alacsonyabb formát állít elénk. A gibbon gégéje külső megjelenése
szerint leginkább hasonlít az emberi gégéhez, de a belsejében olyan
sajátszerűsége van, melylyel feltünően eltávolodik nem csak az ember,
hanem valamennyi más emlősállat gégéjének alkotásától: a hangját nem
annyira a közönséges hangszalagjával, hanem inkább egy alatta
kifejlődött új nyálkahártyaredővel, egy valóságos járulékos
hangszalaggal hozza létre.
Az orangnak óriási, hat litert magába fogadó gégetasakja van, mely
nyilván nemcsak a hang erősítésére szolgál, hanem arra is, hogy a fejet
légpárna módjára megtámassza. Elég nagy a tömlő még a gorillán; a
csimpánzon már csak diónyi, s majdnem egészen hiányzik a gibbon
gégéjében. Említettük, hogy majomhasonlatosságként az emberen is
előfordulhat ilyen gégetömlő.
Az ember testének szőrtelensége.
Emlékezzünk meg még röviden az ember testének egy másik jellemző
tulajdonságáról: a szőrtelenségéről. Határozottan emberi sajátság ez,
eltávolodás az emlősök tipusától, s ezért feltünő, hogy épen az
alacsonyabbrendű emberi rasszokon, a melanodorm és xanthodorm (fekete-
és sárgabőrű) népfajokon látjuk ezt kifejezettebben, mint a poikilodorm
(fehérbőrű) fajokon. Hogy az a bizonyos ősalak, mely a fajfejlődés során
megelőzte a homo sapiens-t, szőrös testű, vagy a mainál szőrösebb
lehetett, annak bizonyítéka a magzati életben megjelenő és ismét eltűnő
piheszőr (lanugo) s különösen az atavizmusként néha-néha felbukkanó
hypertrichosis (túlságos szőrfejlődés a testen), melyről már egy ízben
volt szó.
Már _Darwin_ felvetette azt a kérdést, hogy milyen körülmények folytán
vesztette el az emberré tökéletesedő ősalak a szőrözetét. Darwin az
ivari kiválást okolja, vagyis azt véli, hogy a mindkét nemű szőrtelenebb
egyének inkább nyerték meg az ellenkező neműek tetszését s így inkább
jutottak hozzá a szaporodáshoz s egyéni sajátságuknak az utódokra való
átruházásához. Ebből még a női nem nagyobb fokú szőrtelenségét is meg
lehetne magyarázni, mert az erősebb hím inkább érvényesíthette izlését,
mint a passivabb nő. _Kirchhoff_[37] a természetes kiválogatódás hatását
látja az elszőrtelenedésben, mert a szőrösebb egyénnek erősebb a
kigőzölgése, mint a csupaszé s így előbb szimatolja őt meg az életére
törő ellenség. Mások a domestikációban vagyis a művelődés hatásában
keresik a szőrelvesztés okát, arra utalva, hogy a tüzelés, ruházkodás
stb. feleslegessé tette a természetes bundát, mely ezért az
elcsenevészés lejtőjére jutott.
Mindezek érdekes kísérletei a magyarázatnak, de egyikük sem nevezhető
kielégítőnek. Még kevésbbé emelkednek túl a merész hipothézis
színvonalán azok az elméletek, amelyekkel a szőrzetnek a test egyes
helyein (hajzat, bajusz, szakáll, hónaljszőr, stb.) való megmaradását
próbálták megmagyarázni. Darwin mindent az ivari kiválásból magyaráz. Az
emberéhez hasonló szakálla az anthropoid majmoknak is van, míg a bajusz
jellemző emberi sajátság. A fejen levő hajzatot a koponyatető és agyvelő
meleg takarójának, a hónaljszőröket a dörzsölődést meggátló vánkosnak
lehet minősíteni. Mégis legvalószínűbb, hogy a szőrzet eloszlásának
sajátságai az emberi testen beletartoznak abba az ezer és ezer alakbeli
és egyéb fajta sajátságába az állati és növényi szervezeteknek, amelyek
egészen közömbösek, se nem hasznosak, se nem károsak, s amelyeket se a
szelekció elvéből, se a Lamarck-féle tényezőből nem tudunk megfejteni.
Előttünk áll az ember mint «a természet koronája», mint az a lény,
melyben mintegy öntudatra ébredt a természet, mint hordozója az
«értelem»-nek: valaminek, ami nem anyag, és nem is csak olyanféle, a
fizikai és chemia törvényeiből megmagyarázható tulajdonsága az anyagnak,
mint az erők egyéb nyilvánulásai, sőt nem is olyasvalami, mint az élet
többi tüneménye. De a szervezet egyéb anyagi működéseivel bizonyos
tekintetben megegyezik; megegyezik abban, hogy az anyaghoz van kötve, s
megegyezik abban is, hogy az emberen elért kialakulása szintén csak
fejlődés eredménye lehet.
Származástan.