KULTURA ÉS TUDOMÁNY
AZ EMBER HELYE A TERMÉSZETBEN
IRTA LENHOSSÉK MIHÁLY dr.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1915
AZ EMBER HELYE A TERMÉSZETBEN
IRTA
LENHOSSÉK MIHÁLY dr.
AZ ANATOMIA NY. RENDES TANÁRA A BUDAPESTI EGYETEMEN
HAT ÁBRÁVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1915
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
Bevezetés.
Nevezetes kis könyv érte meg 1913-ban félszázados jubileumát: _Huxley
Th. H._ híres értekezése «Az ember helyéről a természetben».[1] Ennek a
könyvecskének az ad szinte történelmi jelentőséget, hogy ebben tárgyalja
_Huxley_ először az ember származásának és az állatvilághoz való
viszonyának nagy kérdéseit _Darwin_ tana értelmében. Maga az a szinte
szállóigévé lett kifejezés is, hogy «az ember helye a természetben»
ebből a jeles értekezésből kelt szárnyra.
_Huxley_ ezzel eléje vágott _Darwin_nak, aki négy évvel előbb, 1859-ben
megjelent első alapvető művében[2] az ember származását nem érintette,
még pedig, miként egy későbbi munkájának előszavában[3] mondja, azért
nem, mert félt attól, hogy e kényes ügy felvetésével növeli a tana
elleni elfogultságot. Csak jóval későbben, 1875-ben szánta reá magát
_Darwin_, hogy kifejtse nézeteit erről a kérdésről,[4] évekkel, miután
már nemcsak _Huxley_, hanem mások is, mint _Rolle_ (1866), _Haeckel_
(1866–68), _Büchner_ (1868) kiterjesztették az ő elméletét az emberre
is.
_Huxley_ óta az a nagy probléma, melyet a jeles angol biológus «a
kérdések kérdésének[5].» nevez, hogy mi is hát voltaképen az ember,
honnan jön s milyen viszonyban van a körülötte élő szerves világhoz,
állandóan foglalkoztatja az ember kutató és tépelődő elméjét. S valóban
lehet-e ennél magasztosabb célja, méltóbb tárgya a mindent kutatásai
körébe vonó tudománynak és bölcselkedésnek? Ámde itt is elénk tárul a
nagyratörő emberi igyekezetek közös sorsa: a korlátozottság. Az ember
valami nagy célt tűz maga elé s első felbuzdulásában azt hiszi, hogy
azt, bár ereje megfeszítésével, de egyenes úton el is tudja majd érni. S
ime már az első lépések után eléje tornyosulnak a nem várt,
legyőzhetetlen nehézségek. A kishitű visszafordul, a vakmerő nekivág az
akadálynak, de vesztére, mert csakhamar zátonyra jut; az okos,
számbavéve az adott körülményeket, megkerüli az akadályt s így, bár
kerülő úton is, de mégis csak célhoz ér; igaz ugyan, hogy az elért
eredmény sokkal szerényebb keretű a célba vett feladatnál, sőt
legtöbbször messze elmarad mögötte.
Az ember, mint értelmi lény.
S így vagyunk azzal is, ha arra a kérdésre keressük a megoldást, hogy
milyen polcot foglal el az ember a természetben? Mi az ő igazi rangja a
mindenségben? Mindjárt fennakadunk egy nagy kérdőjelen: az ember értelmi
egyéniségének, erkölcsi természetének problémáján. Hogyan értékeljük azt
az óriási űrt, ami kétségtelenül elválasztja ennek a gondolkodó,
elmélkedő, szellemével a nagy mindenséget átfogó és saját egyéniségének
mélyébe hatoló, erkölcsileg a jót és rosszat megkülönböztető lénynek
lelki világát az állati lélek kezdetleges megnyilvánulásaitól? A
természettudománynak és bölcselkedésnek egy radikális iránya könnyű
szerrel végez ezzel a kérdéssel: nem fogadja el ezt a nagy űrt s
megelégszik annak a kijelentésével, hogy az emberi értelem csak
fejlettebb alakja az állatokon észlelhető szellemi tüneményeknek. Az
ember és a legmagasabb emlős állatok psychéje közt csak azért látszik
olyan nagynak a hézag, mert a közbeeső alakok kihaltak. Nem is biztosít
a lelki műveleteknek valami különleges helyet a szervezet működései
között. A lelkiek tüneménye is csak szervi működés, «a neuronok
életműködésének összesége» _(Haeckel)_, épen olyan valami, mint a
szervezet többi testi működése, s minősége és megnyilatkozása épúgy,
mint a többié, egyedül csak a maga életműszerének alkotásától, helyes
vagy helytelen anyagcseréjétől s a reá kívülről ható energiáktól függ. S
van sok ember, aki azt hiszi, hogy ezzel csakugyan meg is oldotta, el is
intézte a lelki élet ügyét.
Ha a lelki élet mivolta az agyműködés szóval ki volna merítve, akkor az
ember szereplése az élet színpadján csak amolyan gépies folyamat volna,
mint valamely felhúzott óramű mozgása, s mindaz, ami cselekvéseinket az
önálló választás, a szabad elhatározás érzése alakjában kíséri, csak
jelentéktelen, csalóka egyéni érzés volna, csak melléktüneménye,
következménye s nem oka a fizikai ok és okozat törvényszerűsége szerint
előre megszabott cselekvéseinknek.
A lelki élet autonómiája.
Ámde minden érzésünknek, egész valónknak s józan ítéletünknek is fel
kell lázadnia a lelkiek világának e rideg, vigasztalan mechanikai
felfogása ellen. Hogy az az ember, aki az anyag törvényeit kutatva, az
anyag fölé emelkedik, aki tud szeretni, gyűlölni, a jóért, szépért
lelkesedni, ennek a bonyolódott kulturának a megteremtője csak
értelmetlen báb, gépiesen működő mechanizmus legyen, melyet csakis belső
szerkezetének törvényszerűsége s külső hatások ingere mozgat ide-oda,
mint egy dróton mozgatott bábot; hogy egész öntudatunk a maga érzelmi
világával és erkölcsi törvényeivel egy nagy illuzió legyen, azt csak az
tudja elhinni, aki az egyoldalú doctrinär gondolkozás révén elvesztette
ebben a kérdésben a dolgok tárgyilagos megfigyelésére és megítélésére
való tehetségét. A kultura haladásával az emberi értelem és akarat, az
emberi egyéniség mint figyelmen kívül nem hagyható önálló tényező
jelenik meg a világesemények alakulásában. Ezt a tényezőt egészen
kikapcsolni a természet háztartásának számottevő, önálló erői közül épen
olyan önkény, mint a legkalandosabb filozófiai rendszer fantazmagorái. A
lelki életet sem a fizika, sem a chemia törvényeiből, de még az életnek
e törvényekből meg nem fejthető tüneményeinek analógiájából is
megmagyarázni nem lehet. Saját autonómiája van a léleknek, s az, hogy
ennek a mivoltát még nem ismerjük, hogy róla fogalmat sem alkothatunk
magunknak, még nem ok arra, hogy tagadjuk, hogy nem létezőnek tekintsük.
Ignoramus!
Igaz, hogy ha ennek az autonómiának kézzel fogható tényéről tovább
elmélkedem, nem tudom azt összeegyeztetni más, szintén a bizonyosság
ismertető jeleit magukon viselő tényekkel, aminő a szellemi működések
törvényszerű kötöttsége az anyaghoz, függő viszonya az agyvelő
alkotásához és ép vagy kóros állapotához, fejlődésének párvonala az
agyvelő fokozatos kialakulásával az állatvilágban s az ember egyéni
fejlődésében, továbbá az öntudat valamennyi, érzékszerveinkkel
felfogható megnyilvánulásának megszünte az öntudat szervének
elpusztulásával. Ime a nagy diszharmónia! De az ellenmondás bizonyára
nem a dolgok velejében van, mert a természet nem ismeri a visszásságot,
az minden részében összhangzatos, hanem a disszonancia a mi becsvágyunk
és másfelől tudásunk és értelmi tehetségünk korlátozottsága között van.
Az emberi lélek rejtélyéhez érve, az emberi értelem eljutott a maga
végső korlátaihoz, egyikéhez azoknak a nagy kérdéseknek, amiket
_Dubois-Reymond_[6] a hét nagy világrejtvénynek nevezett, amik
_Weismann_ szerint[7] a határt jelzik a tudás s a hit világa közt.
Ime, látjuk, hogyan fonódik össze a természettudománynak egy kérdése a
bölcselkedésnek egy nagy problémájával. Ha eredménnyel akarjuk kutatni
az embernek a természetben elfoglalt helyét, ki kell kapcsolnunk ezt a
kérdést a tárgyalás menetéből, meg kell kerülnünk az elénk meredő
nehézséget. Az emberproblémának s az emberi lélek mibenlétének
metafizikai részét a bölcselőnek engedve át, az embert csak a
természettudós szemével kell vizsgálnunk, vagyis őt tisztán csak mint a
Föld felszínét ellepő élőlények világának egy tagját kell szemügyre
vennünk. Csak ezzel kapunk eredményt igérő alapot természetének
megvizsgálására.
Az ember, mint az állatország tagja.
Ezt az alapot már a klasszikus ó-kor is megtalálta, mely a Földet ugyan
a mindenség középpontjává avatta, de a Földön élő embert belesorozta az
állatvilág közösségébe. Ez a felfogás szólal meg abban, midőn
_Aristoteles_ az embert «zoon politikon»-nak, társas állatnak nevezi, ez
a felfogás volt annak az alapja, hogy az emberi test szerkezetének és
működésének megismerésére a régi tudósok jóformán nem is tartották
szükségesnek magának az emberi testnek a belső megvizsgálását, hanem
beérték az emberhez közelálló állatok boncolásával. A középkor ismét
kiragadta az embert ebből a kapcsolatból és szinte szembe helyezte a
természettel. A nagy _Linné_ állította be ismét helyesen az ember képét,
midőn őt 1735-ben «Systema naturae» című művében a majmokkal,
félmajmokkal és denevérfajtákkal a Főállatok (Primates) rendjévé
olvasztotta egybe.
Azt, hogy az ember az ő testisége s lelki életének legelemibb alapvető
folyamatai szerint is az állatországba tartozik, hogy tagja az emlősök
osztályának, a művelt embernek ma már bizonyítani nem kell. Hiszen
minden tudomány, mely az emberi test szerkezetével és ép és kóros
életműködéseivel foglalkozik, csak ezt bizonyítja. Az emberi szervezet
egész külső idomában s belső felépítésében az állati típust viseli
magán. Nincsen olyan különleges szerve az embernek, mely a hozzá közel
álló lényeken meg ne volna. Különbség van elég, de az eltérések inkább
csak fokozatbeliek s nem oly természetűek, hogy áthidalhatatlan határt
vonnának az ember és az állat közt: kisebbek, mint aminőket gyakran a
rokon állatok között látunk. Testének mikroszkópi alkotása is azonos az
állatokéval: ugyanaz a protoplasma, ugyanazok a szövetek, ugyanazok a
sejtféleségek építik fel s fejlődése is minden lényeges mozzanatában
megegyezik a magasabb emlősökével. Az ember fejlődése is, épen úgy mint
minden többsejtű állaté, a megtermékenyített petesejtből veszi
kiindulását s ugyanazokon az első alapvető folyamatokon: a
barázdálódáson, a csiralemezek és ősszervek képződésén át jut el a
végleges szervek kialakulásának állapotáig. A fiatal, például négy hetes
emberi magzat külső testidomában annyira hasonlít egy ugyanolyan
fejlődésfokon levő emberszabású majommagzathoz, például a
gibbon-magzathoz, hogy szinte nehéz őket megkülönböztetni egymástól.[8]
Ugyanazt mondhatjuk szervezetének működéseiről is, ha az alapvető
folyamatokat vesszük tekintetbe: hisz az emberi élettannak egyik
legfontosabb kutató eszköze az állaton végzett kísérlet. S végül megvan
a megegyezés a kórtan terén is. Nagyjában ugyanolyan módon felel az
ember szervezete is az épségét fenyegető hatásokra, mint a magasabbrendű
állatoké; ezért használhatja fel a kisérletező kórtan az állatokon
végzett kísérletek eredményeit az emberi kórtan homályos kérdéseinek
felderítésére.
Ember és majom.
Azt is tudja mindenki, mert hiszen szemmel látható dolog, hogy a mostan
élő állatok közül a majmok állanak az emberhez legközelebb,[9] s a
majmok közül azok, amelyeket épen az emberhez való hasonlatosságuk miatt
emberszabású majmoknak neveznek. Ezek: a gorilla, a csimpánz, az
orangután s a legtöbb szerző szerint még a gibbon is. Ezek a majmok már
külső megjelenésükkel, egész viselkedésükkel mintha csak torzképei
volnának az embernek, ami csak a közeli rokonságot bizonyítja. Arról,
hogy közülök melyik közeledik leginkább az emberhez, eltérők a
vélemények. Nagysága, külső alakja, testarányai, viselkedése,
spermaszálainak minősége s agyvelejének alkotása szerint is _(Bolk)_[10]
kétségtelenül leghasonlóbb az emberhez a gorilla, mégis a legtöbb szerző
(_Keith, Sarasin, Waldeyer, Selenka,_ stb.) az anatómiai viszonyok,
különösen pedig a koponya és medence idoma és fogazata alapján inkább a
csimpánznak ítéli oda az elsőséget. Az orangután már valamivel távolabb
áll tőlünk. Egyenes testtartásával a gibbon jut legközelebb az emberhez;
csakhogy ez a majom egyebekben, különösen óriási felső végtagjaival,
csak egy métert elérő nagyságával, fargumóival, egyszemölcsű veséjével,
stb. lényegesen eltér az embertől, amiért némelyek (_Weber, Matschie,
Martin,_ stb.) nem is sorozzák az anthropoid majmok közé. Valójában úgy
áll a dolog, hogy egyik tekintetben az egyik, másikban a másik férkőzik
közelebb a mi fajunkhoz. A hasonlatosság nagyobb, ha az emberszabású
majmok fiatal példányait vesszük szemügyre.
Érdekes _Sergi_nek (1908) és _Klaatsch_nak (1910) az a nézete, hogy az
afrikai szerecsennek s az ausztráliai őslakónak, különösen pedig a
kihalt neanderthali embernek a két afrikai emberszabású majomfajta: a
gorilla és a csimpánz a legközelebbi rokona, míg az ázsiai népfajoké,
különösen a malájoké, a Borneóban és Szumatrában élő orangután. A mai
európai rasszokra nézve a két szerző véleménye szétágazik. _Klaatsch_
őket inkább az ázsiai népfajokkal s ezzel az orangutánnal hozza
rokonságba, míg _Sergi_ őket _Homo eurafricanus_ néven az afrikai
népfajokkal s a gorillával kapcsolja egybe.
A majmokkal való közeli rokonságunkat meggyőzően tanusítják a vér
bizonyos reakcióiban megnyilvánuló viszonyok. Volt idő, nem is olyan
régen: a mult század 70-es éveiben, amikor azt hitték, hogy nagy
vérveszteségek esetén azzal lehet segíteni az emberen, hogy valamely
magasabbrendű emlősállat vérét bocsátjuk az ereibe. Kiderült, hogy ez
nagy tévedés, mert amiként különösen _Friedenthal_[11] (1900) és
_Uhlenhuth_[12] (1904, 1907) vizsgálatai óta tudjuk, az állat vére
méregként hat az emberére s az egyik állaté is a másikéra, mert benne
haemolysist okoz, vagyis feloldja a vér legfontosabb alakelemeit, a
vörös vérsejteket. Csak a nagyon közeli rokon állatok vére nincs ilyen
káros hatással egymásra. Ha a házinyúl vérsavóját például a macska
ereibe fecskendezzük, az állat meghal, de már a ló és szamár, a
vaddisznó és sertés, a kutya és farkas, a patkány és egér vérét bátran
összekeverhetjük, a vörös vérsejtek kárt nem szenvednek. Hogyan
viszonylik e tekintetben az ember és a majom vére? _Friedenthal_
vizsgálatai szerint a legtöbb majomra vonatkozólag a két vérfajta
egészen idegen egymáshoz: ha az ember vérsavóját a majom véréhez
keverjük, a vörös vérsejtek benne elpusztulnak. Kivételt tesznek azonban
az emberszabású majmok (csimpánz, orangután, gibbon): ezeknek a véréhez
bátran hozzákeverhetjük az ember vérsavóját, a vérsejtek kárt nem
szenvednek.
De a vér rokonságának vizsgálatára ma már a vér és vérsavó egyszerű
összekeverésénél sokkal érzékenyebb módszereink vannak. Ilyen különösen
a _Bordet_-féle 1898 praecipitinreakció, mely röviden összefoglalva a
következőkből áll: _A_ állat bőre alá _B_ állat vérét fecskendezve, _A_
állat vérsavója arra a tulajdonságra tesz szert, hogy _B_ állat vagy
hozzá rokon állat véréhez keverve, benne csapadék képződését okozza, míg
idegen állat véréhez adva a savót, e tünemény elmarad. E reakció oly
rendkívül érzékeny, hogy a megvizsgálandó vér még 100,000-szeres
higításban is adja, s hogy sikerült azt még 60 évesnél régibb emberi
vérnyom oldatán is kimutatni. _Uhlenhuth_-nak (1904) a nagy érdeme, hogy
először használta fel ezt a módszert az egyes állatok s különösen az
ember s a majmok közötti rokonsági fokozat megállapítására. De e tudós
kutatásainál sokkal nagyobb arányúak az angol _Nuttall_ tanulmányai[13]
(1904), aki az emberen kívül 900 állatfajta, köztük 45 féle majom
«biológiai vérreakczió»-ját vizsgálta meg. A két tudós vizsgálatainak
egybehangzó eredménye az, hogy az emberszabású majmok valóban igen
közeli rokonaink: az ő vérük, az embervérrel megvizsgálva, ép úgy adja a
jellemző erős csapadékot, mint akárcsak magának az embernek a vére. De
kiderült, eltérőleg _Friedenthal_ eredményeitől, hogy ezenkívül
rokonsága van az ember véréhez, de már sokkal csekélyebb fokban, a többi
majom vérének is, s általában véve úgy látszik, bizonyos fokozatosság
van ebben a tekintetben is. A vér szérumreakciói is csak azt
bizonyítják, hogy legközelebbi atyánkfiai az emberszabású majmok,
távolabbiak az ó-világi majmok. A lemurok (félmajmok) vére _Nuttall_
kisérleteiben egyetlen egy esetben sem adta a csapadék-reakciót. A
vérreakcióról tudjuk ma, hogy az tulajdonképen fehérje-reakció s nemcsak
a vérre jellemző, hanem épúgy adja azt a test minden szövetnedve. A
reakció jelenlétéből azt következtethetjük, hogy a két megvizsgált rokon
állat protoplasmájának atom-csoportosulása hasonló.
Az emberszabású majmokkal annyi közös vonása van az embernek sok más
egyéb tekintetben is, így különösen a szőrözet, a növekedésbeli
viszonyok, a spermaszálak,[14] a méhlepény s a köldökzsinór fejlődése
tekintetében, hogy _Selenka_ és _Friedenthal_[15] szerint az embert az
emberszabású majmokkal közös csoportba kell összefoglalni s ilyennek
alakjában kell szembeállítani a többi majommal. Ma is nagyjában
helyesnek ismerjük még, habár a szervezetnek nem minden részletére
vonatkozólag, _Huxley_ (1869) pithecometra-törvényét, vagyis azt a
tételt, hogy az emberszabású majmokat az embertől csekélyebb különbség
választja el, mint az alacsonyabbrendű majmoktól.[16]
Származástan.
De ez a nagy hasonlatosság a mai tudománynak már mást jelent, mint csak
véletlen alakbeli megegyezést, «rendszerbeli rokonság»-ot. Több ez
annál: kifejezése a közös származás kapcsainak, a genealógiai
együvétartozásnak. Ma a tudomány már, mondhatni, az egész vonalon a
származástan álláspontján áll. Akik ezt a tant merőben légből kapott,
bizonytalan föltevésnek tüntetik fel, s válságát és közelgő csődjét
hirdetik, azok helytelen képet adnak a tudomány mai állásáról s az
általános tudományos felfogásról. A valóság az, hogy a legilletékesebb
tudósok, vagyis az emberi, állati és növényi szervezet igazi ismerői és
kutatói s hasonlóképen az őslénytan és palaeopraehistoria művelői is
kevés kivétellel a származástan hívei. A természetről való felfogásunk
egyik alaptétele, hogy a szerves világon a fejlődés nagy gondolata vonul
végig, hogy ez hozta létre az állati és növényi lények nagy tarkaságát.
Az ember se lehet kivétel az élet e törvényszerűsége alól, az ő
bonyolódott szervezete is fejlődés eredménye, vagyis az ember is egy
nagy összefüggő történelmi láncolat utolsó szeme. Még néhány évtized
előtt veszedelmesnek látszott ez a tétel, mert megingatni látszott egy
világfelfogás alapjait, amely millió és millió ember lelki világát hatja
át és kedélyének egyik szükséglete. Ma ezt a tételt vallja nagyon sok,
különben konzervatív, sőt a pozitív vallás talaján álló tudós és
gondolkodó is, s valóban nincs is ok arra, hogy a hittudomány az
evolució elvével kérlelhetetlenül szembe helyezkedjék, mert ez a
gondolat beleilleszthető a vallásos világfelfogás keretébe is.[17]
Helyesen mondja _Méhely_:[18] «A származástanból semmi olyas sem
következik, ami okot adhatna az ember értelmi és ethikai kiválóságának
lealacsonyítására, mert az emberi nem nemessége nem származásában, hanem
magasra emelkedésében rejlik».
Két, orthodoxnak tartott tudós nyilatkozatát akarom csak ehelyütt
felemlíteni, az egyik _Reinke_, a másik _Obermeier_. _Reinke_ szerint «a
származástan gondolata a biológia mai állása szerint axiomának
nevezhető, vagyis elutasíthatatlan követelménye értelmünknek».
_Obermeier_[19] szavai szerint «az emberi nem is tagadhatatlanul a
tökéletesedés és fejlődés törvényének van alárendelve».
Csökevényes szervek, mint az ember állati származásának bizonyítékai.
Az ember állati származásának egyik meggyőző bizonyítéka a testében
található sok csökevényes szerv. Ezek a működésnélküli csenevész
képződmények az embernek nemcsak hogy hasznára nincsenek, de részben
épenséggel kárára vannak, nemcsak azzal, hogy jelenlétükkel tápláló
nedveket vonnak el a többi értékes szervtől, hanem főképen azért, mert
egyikük-másikuk betegségnek, bajnak lehet kútforrása. Teljesen
érthetetlenek, ha csak az emberen vesszük őket szemügyre. A megértés
első fokához jutunk el, ha fölkeressük őket olyan állatokban, ahol
kifejlődésük és működésük teljességében vannak meg; ebből annyit tudunk
meg, hogy mi volt az eredeti feladatuk a szervezet háztartásában. A
teljes megértést csak azzal érjük el, hogy a mult hagyományaiként fogjuk
fel őket, utolsó, mindinkább elenyésző nyomoknak a fajfejlődés olyan
állapotaiból, amikor a mai ember elődje hasznukat vette élete folyamán.
Csak nehányat említek fel közülök; valamennyinek a megemlítése messze
vezetne, mert ilyen csenevész és regressiv[20] szervek valamennyi
szervrendszerünkben vannak, nevezetesen megtalálhatók a csontvázon,
izomzaton, emésztő rendszerben stb.[21]
Csenevész képződmény az ember füle az ő laposan a fejhez illeszkedő
elhelyezkedésével; akárcsak ott se volna, mert ha valaki elveszti
például valamely baleset következtében, a hallása mit sem szenved. De
kiváltképen csökevényes az a néhány izmocska (musculus helicis major et
minor, m. tragicus, m. antitragicus, stb.), amely a fülkagyló porcogóján
a bőr alatt fut. Még a kívülről a fülhöz menő három csenevész izom (m.
auricularis anterior, superior, posterior) egyik-másik emberen a fület
kissé mozgatni tudja; de ezek soha semmi nyomát se mutatják a
működésnek. A fül külső alakjára nincsenek hatással, ezért esztétikai
szempontból, vagy a nemeket egymásra vonzóvá tevő testi ékességek
szempontjából sem lehet őket magyarázni s így jelenlétüknek valóban
egyedüli észszerű magyarázata az, hogy a mult emlékei: maradványok a
fajfejlődés egy olyan korából, amikor a fülnyilást még zárni tudták.[22]
Csodálatos, hogy bár egészen működéstelenek, mind e mai napig
fennmaradtak.
Csökevényes képződmény az orr középső válaszfalának alsó részén
nyomaiban még mindig megtalálható _Jacobson_-féle szerv: egy letünt
érzékszerv maradványa abból az ősi időből, amikor az ember állati ősének
szaglószerve a mainál még sokkalta tökéletesebb volt. Szép példája a
csökevényes képződményeknek az a satnya, működésnélküli izomzat, mely a
gerincoszlop legalsó részén, az utolsó elsatnyult csigolyákon tapad, s
melyben az egykori farkot mozgató izomcsoport végső nyomait ismerjük
fel. Megemlíthető továbbá a szem kötőhártyájának félholdalakú redőjében
az emberen néha (japánokon _Adachi_ szerint 20%-ban, az európaiakon
_Giacomini_ szerint csak 0·50%-ban) előforduló porcogócska, mely azért
érdekes, mert a majmokon úgy látszik állandóan megvan (_P. Bartels_,
1911). Ilyen csökevény végül a féregnyúlvány is, melyet növényevő
őseinktől örököltünk; valami kis szerepe lehet ugyan még ma is az
emésztésben és vérsejtképzésben, mert vannak benne mirigyek és
nyiroktüszők, de ez a kis haszon számba se jöhet ahhoz a nagy kárhoz
képest, amelyet gyakori megbetegedéseivel okoz az emberiségnek.
Csökevényes szerv végül a férfi emlőbimbója is, melyet csakis abból
magyarázhatunk, hogy a mostani emlősök kihalt őseinél a hím is kivette a
maga részét az ivadék táplálásából. Igaz, hogy ilyesfélét egyetlen ma
élő emlős állaton se látunk. De bizonyítékát találhatjuk e felvételnek
abban a tényben, hogy a legalsó emlősökön (echidna, erszényesek) a hím
emlői nem oly csökevényesek, mint a magasabbrendűeken, nem gyengébbek a
nőstényéinél, sőt néha erősebbek azoknál.
Mindezek a szervek, s az a sok egyéb csökevényes képződmény, amit nem
említettem meg, nemcsak az emberen, de már az emberszabású majmokon is
satnyák, részben még nagyobb fokban, mint az emberen. Az orangutánnak és
gibbonnak pl. már csak három farkcsigolyája van, az embernek pedig még
4–5. A fülizmok az emberszabású majmokon még csenevészebbek, mint az
emberen, sőt az orangutánon nyomuk sincs.
Egyes szervekről, amelyeket valaha a csökevényes szervek közé soroztak,
utóbb kiderült, hogy nem ide tartoznak, hanem a szervezetnek valóban
szereplő, hasznot hajtó részei. Ilyen pl. a pajzsmirigy. Ezt régebben
működésnélküli, értéktelen szervnek tartották, ma pedig tudjuk róla,
hogy fontos működése van, sőt a szervezetnek nélkülözhetetlen
alkotórésze. A tudománynak ezekből a tévedéseiből a származástan
ellenségei érvet kovácsoltak a csökevényes szervek tana ellen általában,
de alaptalanul, mert sok oly szerv van testünkben, melynek csökevényes
jellegéhez kétség nem férhet, aminő például a fülkagyló satnya izomzata.
Ezek a csökevényes szervek megokolttá teszik azokat a szavakat,
amelyekkel Darwin befejezi az ember eredetéről szóló művét, hogy «az
ember valamennyi nemes sajátságaival, isteni értelmével és minden
magasztos tehetségeivel együtt testének alkotásán alacsony
leszármazásának kitörülhetetlen bélyegét viseli.»
Fejlődéstani bizonyítékok.
A fejlődéstan is reávilágít az emberi nem multjára, mert azt tanusítja,
hogy a kialakuló magzaton a fejlődés felszínre hoz sok olyan mulandó
jelenséget, amely alig értelmezhető másképen, mint hogy
visszatükröződése amaz út egyes mozzanatainak, amelyen áthaladt a
tökéletesülő őslény, míg elérte a mai ember magaslatát. Magának a
fejlődésnek semmi elképzelhető szükséglete nem tudja e jelenségeket
megmagyarázni, csak a mult vethet reájuk világot. Legcsodálatosabb
példája ennek az a sajátszerű finom, pehelyszerű szőrözet, amely ellepi
az embrió testét, még az arcát is, az ötödik hónaptól kezdve, de csak
ideig-óráig, mert még a születés előtt kihull; az ember végleges haja és
szőre nem ebből, vagy nem egészen ebből a «lanugo»-ból lesz, hanem
teljesen, vagy jórészt új képződés.
Ilyen további példa az a furcsaság, hogy az emberi magzatnak fejlődése
első heteiben (a 4 és 12 mm hosszúság közt) a gerincoszlopa végén
szabadon kiálló farka van, melynek egy része azután finom fonallá
sorvadva lefoszlik, a másik része pedig a környező szövetek erősebb
szaporodása folytán a felszín alá kerül s külsőleg láthatatlanná lesz;
később ez a rész is elsorvad fölös farkcsigolyáival s egyéb
képződményeivel együtt. Ilyenek: a mulandó gerinchúr (chorda dorsalis),
mely a lándzsahal (Amphioxus) és az alacsonyrendű körszájú halak
(Cyclostomata) állandó vázát tükrözi elénk; ilyenek a nyak kopoltyuívei
s a bennük futó aortaívek: a vízben élő ősi alakról reánk maradt
örökség; ilyen a maradó vese fejlődését megelőző két vesenemzedék: az
elővese (pronephros) és az ősvese, a halak és kétéltűek végleges
veséjének mulandó megismétlődése, és ilyen még sok más dolog, amit itt
említetlenül kell hagynom.
De az emberi s általában az emlős magzat a maga egész fejlődési
típusával multjának nyomait viseli magán. Mert habár a petesejt majdnem
egészen híján van annak a tápláló anyagnak, melyet sok állatosztályban
az anyaállat a «peteszik» alakjában ad a petéjének útravalóul
fejlődéséhez, mégis többé-kevésbé olyan módon fejlődik (pl. sziktömlőt
fejleszt), mintha szíkben bővelkednék, akárcsak a tyúktojás. Ennek a
sajátszerűségnek a fejlődéstanban általánosan elfogadott magyarázata,
hogy az emlősöket a fajfejlődés során ilyen «ovipar», vagyis tojásrakó
állatok előzték meg, aminők mai nap is még az emlősök legalsó fokozatán
álló csőrös-emlősök. A fejlődés módja a méhen belüli magzatfejlődéssel
megváltozott, de néhány nagyon fontos vonás anachronizmus gyanánt
megmaradt az eredeti tipusból.
Közbevetőleg megjegyzem, hogy ezeknek a fajfejlődésileg magyarázható
fejlődési tüneményeknek elismerése mellett is mégis csak erős túlzásnak
tartom _Haeckel_nek úgynevezett «biogenetikai alaptörvény»-ét, vagyis
azt a tételt, hogy az egész egyénfejlődés nem egyéb, mint rövid
megismétlése a fajfejlődésnek. Olyan túlzásnak vélem ezt, mintha azt
mondanók, hogy az egész emberi szervezet csupa csökevényes szervből áll.
Nem látom be, hogy miért nem elégedhetnénk meg annak a megállapításával,
hogy a fejlődés egyes jelenségei a törzsfejlődéstan alapján
értelmezhetők s miért kell a tényekkel ellenkezésben az egész fejlődésre
reáerőszakolnunk a törzsfejlődési megismétlődés dogmáját. Olyan félszeg
szabályt állítunk fel ezzel, amely alul több a kivétel, mint a beleillő
tény, s mely az elfogulatlan kutatásnak inkább kerékkötője, mint
elősegítő tényezője.
Atavizmusok.
Rendkívül sok bizonyítékot meríthetünk az ember származására a
torzképződésekről és változatokról szóló tudományból.[23] Az adatok nagy
halmazából csak néhányat ragadok ki: nevezetesen a hypertrichosist,
vagyis a szőrözet rendellenes, nagyfokú kifejlődését az arcon s a test
egyéb részein, továbbá a hypermastia és hyperthelia névvel jelölt
rendellenességet, vagyis azt a szabálytalanságot, mikor a két emlő vagy
emlőbimbó helyett három, négy, vagy akár tíz is jelenik meg.
Atavizmusnak, visszafajzásnak fogjuk fel ezeket a ritka eseteket,
néha-néha felbukkanó emlékeztető jeleknek egy olyan korra, amikor az
ősalak testét még dús szőrözet fedte s amikor kettőnél több emlője volt,
kapcsolatban azzal, hogy egynél vagy kettőnél több utódnak adott életet,
mert az állatországban az emlők száma általában, párosával számítva,
megegyezik a kölykök számával. Ebből a szempontból visszaütésnek kell
minősítenünk az emberen a rendes egyes szülésekhez 1:80 arányban
előforduló kettős, hármas stb. ikerszüléseket is.[24]
Ilyen atavisztikus jelenség, ha a gyermek a gerincoszlopa végén szabadon
kiálló farkszerű képződménnyel születik, mint pl. _Harrison_nak 1901-ben
leírt híres esetében. Ide sorozhatók még a következő szabálytalanságok:
13. és 14. bordapár kifejlődése (az emberszabású majmok közül csak az
orangutánnak van 12 bordája, a többi háromnak 13 vagy néha 14), ilyen a
kéztőcsontok közt feles csontként 0·4%-ban megjelenő központi csontocska
(os centrale carpi), mely még az orangután és gibbon kéztövének állandó
eleme, ilyen a rendellenes középső szegyizom (musc. sternalis), a
felkarcsontnak processus supracondyloideus névvel jelölt nyujtványa (a
félmajmokon és egyes újvilági majmokon állandóan előfordul). Ide
sorozható egy harmadik kis-zápfog rendellenes megjelenése, ami az új
világi majmokon a rendes állapot, míg az ó világi és emberszabású majmok
fogainak száma egészen olyan, mint az emberé. Ilyen az az eset, ha az
ujjakat a helytelenül «úszóhártyá»-nak nevezett bőrredő köti össze: a
gorillán ez a redő mindig megvan s a második ujjpercig húzódik. Ilyen a
kettéosztott méh (uterus bipartitus), ilyen a jobb tüdőn néha előforduló
szívburok alatti lebeny (lobus subpericardiacus), ilyen az alkaron az
arteria mediana erős kifejlődése, ilyen a gége Morgagni-féle tasakjából
néha kiinduló, az anthropoid-majmok gégetasakjára emlékeztető
kitüremkedés, mely néha akkora, hogy a nyelvcsont alatti hártyát maga
elé tolva kivülről is megjelenik a gégén. Ilyen «pithekoid» változat a
halántékpikkely homloknyulványa, mely az európai emberen 1·5%-ban, a
szerecsenen és ausztráliai őslakón 15%-ban fordul elő. Az anthropoid
majmokon, ha nem is állandóan, de igen gyakran jelen van. Sőt ilyen,
hogy egy nagyon közönséges, lépten-nyomon szemünk elé kerülő esetet
említsek: a fejtől elálló lapos fül is; ilyen füle van a csimpánznak,
míg a gorilláé és orangutáné kicsinységével és különösen a fejhez való
odasimulásával már az emberi fül közönséges alakját és helyzetét állítja
elénk. Ezt az elálló fület az emberen mindenki szépséghibának tartja,
holott a működés szempontjából, vagyis a fül hangfogó szerepét tekintve,
voltaképen többet ér a fejhez odafekvőnél; példája ez annak, hogy az
emberi ízlésnek nem mindig az a szép, ami jó és célszerű.
Az emberi test jellemző tulajdonságai.
Manapság az emberi nemnek azállatországgal való szoros együvétartozása,
sőt állati származása is olyannyira átment már a köztudatba, hogy,
miként _Klaatsch_[25] mondja, a tudománynak ma jóformán már nem is arra
kell az igyekezetét fordítania, hogy kidomborítsa az ember és állat
közti megegyezést, hanem inkább arra, hogy kiemelje és szabatosan
körvonalozza azokat a szerkezetbeli sajátságokat, amelyek elválasztják
az embert a hozzá legközelebb álló lényektől. Ezek az ő valóban jellemző
tulajdonságai, s ezekben rejlik a természetben elfoglalt helyzetének
magyarázata is.
Ha nagy vonásokban reá akarok mutatni az emberi szervezet jellemző
tulajdonságaira, ellentétben az állatéival, elsőben is meg kell cáfolnom
azt a balvéleményt, hogy az ember minden ízében a legtökéletesebb
teremtés. Koránt sem az, sőt ellenkezőleg: ha nem tekintjük az
agyvelejét, szervezetére épen bizonyos kezdetlegesség, bizonyos
differenciálatlanság jellemző.
A természet az állatok nagy részét az élet küzdelmeihez hatalmas védelmi
eszközökkel látta el. Rettenetes tépőfogakkal, agyarakkal, agancsokkal,
karmokkal, tüskékkel fegyverezte fel őket, érzékszerveiket élessé tette,
a hideg ellen meleg bundával védte őket, szárnyakat adott nekik, hogy a
levegőbe emelkedhessenek. Az állat szervezetével ellentétben az emberé
valóban gyámoltalannak mondható. Se agyara, se szarva, se karma nincs,
amivel támadhatna vagy védekezhetne. A fogai satnyák, olyannyira, hogy
nemcsak az önvédelemre alkalmatlanok, de már-már a táplálék
szétaprítására is alkalmatlanok kezdenek lenni. Két zömök, husos lábával
aránylag lassan, nehézkesen mozdul tova a talajon, szárnya nincs,
amellyel a talaj fölé tudna emelkedni. Érzékszervei összemérve az
állatokéival tökéletlenek, különösen a szaglása gyenge. Az
állatországban ez az érzékszerv egyik legfontosabb eszköze az élet
fenntartásának, mert ezzel szimatolja meg az állat már messziről a
közeledő ellenséget vagy zsákmányt s ezzel tájékozódik a rengetegben
vagy a pusztaságban. Az embernek ez az érzéke jóformán csökevényes. Még
csak fogalmat sem alkothatunk magunknak arról, hogy micsoda érzéseket
kelt, hogyan működik ez az érzékszerv a kutyán, mely távollevő gazdáját
megtalálja annak az elképzelhetetlenül parányi szagnak nyomán, mely a
járó ember kigőzölgéseiből odatapadt a lábnyomokhoz. Aránylag fejlettebb
még az ember szeme, de ez is távol marad pl. a sas szemének élességétől,
mely a magasban kóvályogva meglátja a mélyen alatta futkosó nyulat s
hirtelen lecsap reá. Nagy gyarlósága az embernek az ő mezítelen bőre is,
mely védtelenül hagyja az időjárás viszontagságaival szemben.
De ezekért a hiányokért bőven kárpótolta a természet az embert két nagy
tökéletességgel. Az egyik egyenes testtartása, a másik pedig óriási
módon kifejlődött agyveleje. Ennek a két dolognak a kombinációjában
rejlik első sorban az ember fölényes egyéniségének kulcsa.
Szervezetének egyéb tekintetekben való egyszerűsége,
differenciálatlansága nemhogy kárára volna, de épenséggel egyik
feltétele az ő fölényes helyzetének, mert minden egyoldalú, csak
bizonyos feltételekhez szabott alakulás mellőzésével épen ezen az alapon
tartotta meg bámulatos alkalmazkodó képességét a környezet változó
viszonyaihoz.
Az ember egyenes testtartásáról.
Az _egyenes testtartás_ első nyomait megtaláljuk már egyik-másik állaton
is. A kenguru például elülső végtagjainak rövidsége és fejletlensége
miatt fölegyenesedett helyzetben végzi, lábainak és farkának
segítségével, hatalmas ugrásait, s hasonlóképen az ugró egér is; a medve
is tud a talpán állani. Ezek azonban egészen különleges esetek, ú. n.
convergentia-jelenségek, melyeknek az ember egyenes testtartásához semmi
közük nincs. Sokkal inkább közeledik ehhez az emberszabású majmok
testtartása, különösen a gibboné. Ez a legkülönb tornásza a majmok
családjának a fákon él, de néha leszáll a földre is, s ilyenkor, kivált
ha gyorsan akar haladni, térdben behajlított lábaira állva fut, kissé
előre görnyedt testtel, döcögve, gyámoltalanul, mialatt óriási, a
lábainál kétszerte hosszabb karjait egyensúlyozó rúdként lóbálja a
levegőben. A többi majomnak igazi egyenes testtartása nincs, mert járás
közben – az idomított példányokat nem tekintve – valamennyi a keze
fejére támaszkodik, még pedig vagy a második ujjperc kézháti felszínére,
vagy a kéz szélére. Ha a kezek és lábak egyforma hosszúak, a törzsöknek
vízszintes a helyzete, mint az a legtöbb mostani majmon (páviánok,
makákók, Semnopithecusok, stb.) s a miocénbeli kihalt fajtákon
(Mesopithecus) is tapasztalható, de ha a karok hosszabbak, mint a lábak,
az állat ennek következtében félig-meddig egyenes testtartáshoz jut.
Látható ez a gorillán és az orangutánon. De mindez távol marad az
emberen észlelhető tüneménytől: az ő büszke, egyenes, szabadon az ég
felé meredő állásától, melynek egyik jellemző, épen csak az emberen
előforduló vonása, hogy a hosszú, izmos, oszlopszerű lábak a csípőben és
térdben ki vannak nyujtva. Csak az emberen észleljük azt a sajátságot,
hogy a test mindig csak a lábakra támaszkodik, és állás valamint járás
közben, ha csak a botra való támaszkodást nem vesszük tekintetbe,
karjait támaszkodásra sohasem használja.
Csodálatos egy tünemény ez, mert az emlősállatok szervezete
nyilvánvalóan a vízszintes helyzetre van berendezve s az ember testében
is sok vonás utal erre az eredeti alaptervre, így pl. a most már
vízszintesen futó bordaközti és ágyéki gyüjtőerek billentyűi, melyek
ezeknek az ereknek egykori függőleges lefutásából érthetők. Ebből a
szempontból magyarázható az is, hogy az emberen is, épúgy, mint az
emlősállatokon, a has- és medenceüreg gyüjtőereinek nincsenek
billentyűi; ezek az állaton vízszintes, sőt részben kissé lejtős
helyzetben viszik a vért a szívhez s ezért billentyűkre nincs szükségük.
Az emberen függőlegesen felszálló helyzetbe jutottak, s így nagyon is
reájuk férne a billentyűknek a vérsülyedést meggátló berendezése; csak
az emberi nem multjából érthető, hogy a természet megvonta tőlük a
billentyűket, melyek megvannak a végtagok, a fej és nyak
gyüjtőereiben.[26] S ime az ember, ezzel az alaptípussal ellenkezésben,
fölegyenesedik, s a négy végtag közös feladatát egyedül a hátsó
végtagokra ruházva, testének egész helyzetét, háti és hasi felszínének
térbeli viszonyát gyökeresen megváltoztatja.
Akik sokat vadásztak exotikus vidékeken, azt állítják, hogy voltaképen
minden állat, még a leghatalmasabb is, megijed az embertől, s ha az
ember őt meg nem támadja, elfut előle. Talán épen ez a merev tartás az,
ami megriasztja az embernél sokkal hatalmasabb állatokat is.
_Hoernes_[27] helyesen mondja: «Der zweibeinige Mensch ist ein Art
Monstruosität in der Natur, ja, man könnte sagen: gegen die Natur.»
Ha erről az egyenes testtartásról elmélkedünk, arra az eredményre
jutunk, hogy annak összefüggésben kell lennie az ember hátsó, vagy
mondjuk alsó végtagjainak hosszúságával. A kényelmes négykézláb járásnak
egyik föltétele, hogy a törzsököt elől-hátul alátámasztó négy végtag
körülbelül egyforma hosszú legyen. Már az elülső végtagok hosszabb volta
is megnehezíti a járást, mint azt a majmokon látjuk, de nem annyira,
mint a hátulsóké. Annak, hogy az ember fölvehette ezt a sajátszerű
függőleges tartást, kapcsolatban kell lennie alsó végtagjainak erős
kifejlődésével. Ez a két hosszú, oszlopszerű, izmos láb különleges
emberi vonás, eltávolodás az elemi típustól, épen olyan értelemben, mint
ahogy eltávolodás ettől az emberszabású majmok hosszú karja, melyet a
fákon való életmódhoz való alkalmazkodásból lehet magyarázni. Azt, hogy
az emberi láb aránytalan hosszúsága a másodlagos differenciálódás
szempontja alá esik, a fejlődési viszonyok is bizonyítják. A magzat alsó
végtagjának fejlődése a felsőéhez képest eleinte visszamarad s még az
újszülött lába is rövidebb, vagy legalább is nem hosszabb, mint a karja.
Csak a serdülő ifjún vagy leányon alakul ki a végleges állapot, vagyis
az a viszony, hogy a lábak egyharmaddal hosszabbak a karoknál, s az
egész testhossznak majdnem felét (47%-át) teszik.
Az egyenes testtartás keletkezéséről.
Merőben a spekuláció ingatag talajára lépünk, ha azt a kérdést vetjük
fel és fejtegetjük, hogy milyen körülmények idézhették elő, hogy az
emberi típus felé fejlődő lény az egyenes testtartásra tért át. Már
_Darwin_ foglalkozik e kérdéssel az ember származásáról szóló nagy
művében, de magyarázata nem mondható sikerültnek. _Haeckel_hez
csatlakozva, az egyenes testtartásból származó előnyöket: a karoknak
felszabadulását a törzsök alátámasztásának feladata alól mondja a
fölegyenesedés okának. Véleményem szerint a szelekció segítségével nem
lehet az egyenes testtartás kifejlődését megmagyarázni, mert a
felegyenesedés első stádiumai inkább kárára, mint hasznára vannak az
állatnak: kezeinek célszerű használatát még nem tanulta meg, a futásban
pedig ügyetlenebb lett.
_Klaatsch_ (1901) és _Schwalbe_ (1904) az elsőleges oki mozzanatot a láb
kialakulásában keresik. Szerintük előbb a lábnak kellett az egyenes
járásra alkalmassá fejlődnie s csak azután, vagy ezzel párvonalasan
tudott fölegyenesedni a törzsök. Az ember lába nemcsak hosszúságával s
izmainak, különösen a lábszárizmoknak erősségével tér el a majom
lábától, hanem egyebekben is. A legfeltünőbb emberi sajátosság nem is
ebben, hanem a lábfej alakulásában s a lábujjak viselkedésében
mutatkozik. A majom talpa lapos, az emberé boltozatszerűen kivájt,
miáltal a láb rugószerű készülékké, a járás ruganyossá, könnyeddé lesz.
A majom lábának hüvelykújja rövid, a többitől szögletben eláll, s velük
olyan mozgékony viszonyban van, mint a kéz hüvelykujja a többi ujjhoz;
az első lábtő-lábközépizület, mely az emberen feszes izület, a majmon
csuklóizület. Ezért nevezték azelőtt, _Buffon_ és _Blumenbach_ nyomán, a
majmokat «négykezű állatok»-nak (Quadrumana), szemben a kétkezű emberrel
(Bimana), elég helytelenül, mert a majom hátulsó végtagja az ujjaknak
mozgékonysága s kapaszkodásra alkalmas volta mellett is mégis csak láb
és nem kéz s anatómiai szerkezetében a kéztől épen annyira és épen oly
módon különbözik, mint az ember lába a kezétől. Az ember lábának
hüvelykujja megváltozott, megnyúlt, úgy hogy immár nemcsak hogy nem
rövidebb, de még valamivel hosszabb is a szomszédos második ujjnál,
továbbá ettől nem áll el szögletben, hanem szorosan hozzája illeszkedik,
amivel kapcsolatban elvesztette szabad mozgékonyságát, a többi ujjal
való szembeállíthatóságát, habár az erre való izmok a talp hústömegében
még ma is megvannak. Ezzel a láb szilárdabb talapzattá lett ugyan, de
másfelől működésében sokkal korlátozottabbá; teljesen vagy csaknem
teljesen híjával van a fogódzkodás képességének, mely a növényevő majmon
a fákon töltött, örökösen tornászó életmód mellett nagy fontosságú, de
az ember megváltozott életviszonyai között fölösleges. Érdekes, hogy,
miként először _Turner_ mutatta ki, az emberi magzat lábhüvelykujját az
első 2–3 hónapban épen olyan «abdukciós», vagyis a többi ujjtól
eltávolított helyzetben találjuk, mint a kifejlődött majomét, s még
érdekesebb, hogy a majmok viszonyaira emlékeztető, a második ujjnál
rövidebb s tőle rézsutosan eltérő első lábujj mint rendellenesség
előfordul néha a felnőtt emberen is _(Klaatsch, Bälz, Neuhaus)_,
különösen alsórangú rasszokon.
_Klaatsch_ a lábujjaknak erre az átalakulására veti a fősúlyt. Nem az
egész láb megnyúlása és megerősödése, hanem az ujjaknak e megváltozása
volt az első esemény a felegyenesedés történetében, ez tette, szerinte,
lehetővé az egyenes testtartást. _Schötensack_kal együtt ezt a
megváltozást pedig kissé kalandos módon – Lamarck szellemében – az
embert megelőző ősalak mászó mozdulatainak módosulásában keresi. Mert
míg addig az a bizonyos ősalak majommódra kuszott fel a fákra, vagyis
olyanformán, hogy lábát kapaszkodó, a gallyakat az ujjakkal kézszerűen
közrefogó eszköznek használta, hosszú idők folyamán lassan áttért a
mászásnak egy más módjára, nevezetesen arra a módra, amelyet
_Schötensack_nak (1901) és utána _Klaatsch_nak (1901) Ausztrália mai,
még nagyon kezdetleges őslakóin volt alkalma megfigyelni. Ezek az ez idő
szerint legkezdetlegesebb emberek úgy másznak fel az őket édes
gyümölccsel kecsegtető kókusz- és eucalyptus-fákra, hogy a talpat
összeszorított lábujjakkal laposan vagy a belső szélével illesztik a fa
törzséhez s kinyujtott karokkal megfogódzkodva, gyakran még valami
kötélfélének a felhasználásával, szinte lépegetve haladnak fel a fa
törzsén. Ettől a mászásmódtól változtak meg _Klaatsch_ szerint az
ősember lábujjai, s ennek a következménye, hogy felállhatott lábára s
egyenes testtartású emberré nemesedhetett.
_Morris_ amerikai tudós,[28] a kéz felszabadulásának okát a test növekvő
súlyában keresi. «A miként a nehéztestű gorilla (különösen a hím) mai
nap is leginkább a földön tartózkodik, mert nagy súlyánál fogva nehezen
mozog a fa ágai között, úgy az ember ősalakjául tekintendő majmot is
testének megnövekedett súlya és nagysága kényszeríthette arra, hogy a
fákról leszálljon s utóbb az erdőt is elhagyja. De mihelyt ennek az
állatnak elülső végtagjai meg voltak fosztva a fáktól, tehát természetes
támasztékuktól, mihelyt fogódzó-kapaszkodó munkájuk megszünt, a
következő nemzedékek során mindinkább rövidülni kezdtek, míg végre
annyira megrövidültek, hogy a négylábon való járás már nehezére esett az
állatnak s ennek következtében egyenes testtartásra, fennálló járásra
volt kényszerítve.»[29]
Így történt-e valóban a dolog, vagy máskép, ki tudná megmondani? De
bárhogy történt is, bizonyos, hogy a fölegyenesedéséből óriási haszon
háramlott az emberre s hogy ez a testi sajátsága vált további
haladásának egyik főtényezőjévé. Agyveleje most a gerincoszlop szilárd
talapzatán szabadon bontakozhatott ki növekvő súlyával s az ember két új
fontos szervre, a haladás két új nagyszerű eszközére tett szert: a
kezekre. Ezek most teljesen fölszabadulva a törzsök hordozásának s így a
talajjal való folytonos érintkezésnek durva munkája alól, a finomabb
műveletekre alkalmasabbá fejlődhettek. Így lett az ember, értelmes
agyvelejének segítségével, mindinkább – _Franklin_nal szólva –
eszközkészítő állattá (toolmaking animal); ennek köszönheti azt a nagy
ugrást szellemi fejlődésében, hogy szervezetének hiányzó védelmi
eszközeit már most bőven tudja kárpótolni mesterséges szerszámaival.
Azt, hogy milyen nagy szerepe van az ember életében a kéznek, hogy
mennyire alapja és föltétele ez minden tökéletesedésnek, legjobban
láthatjuk a két karját elveszített vagy kéz nélkül született nyomorék
ügyefogyottságán.
Az előbb azt mondottam, hogy az ember két kezével két új szervhez
jutott. Ez nem úgy értendő, mintha az egyenes testtartással két elülső
végtagja alakilag is gyökeresen megváltozott, valami egészen újjá
idomult volna át, valamivé, ami más állaton nincs és nem is volt meg
soha. Ellenkezőleg, a kezet az ember minden jel szerint régi örökségként
vette át az ősalakoktól, _Klaatsch_ szerint a karbon-, perm- és
triász-kor Chirotheriumaitól, amely rejtélyes kihalt állatokat csak
csodálatosan emberszerű kéz- és lábnyomaikból ismerünk.[30] A kéz
anatómiai szerkezete nem is változhatott meg valami lényegesen az
egyenes testtartással, hanem az ember nagyszerűen tudja ezt a szervét
használni: a működés az, ami a talajtól való felszabadulással olyan
tökéletessé finomulhatott, hogy az emberi kezet, bármilyen régi örökség
is, szinte új szervnek nevezhetjük.
Az egyenes testtartás következményei az ember szervezetében.