(A móri csata. – Wallmoden-ezred. – Kun Béla rohamot intéz az ezred
ellen. – Levágja az ezredest. – Sebjeiből kiépül. – Barátsága az orosz
tisztekkel.)
Első nagy csatája a móri volt.
Vonult a magyar sereg visszafelé. Kicsiny is volt, ujoncz is volt. Jött
ellene, jött utána Windischgrätz herczeg osztrák fővezér győzelemhez
szokott rettentő hadával.
Utolsó napja volt az esztendőnek. Kegyetlen hideg idő, mintha már az is
ellensége lett volna a fegyvertelen, ruhátlan honvéd-hadseregnek.
A csata előtti napon Mórott pihenőt tartott a honvéd. Kun Béla már akkor
tiszt volt a württembergi huszároknál. Két csonka századból állt ez a
huszárság.
Egy jó öreg móri lakoshoz volt beszállásolva. Sváb volt az istenadta.
Ajka egy szót se tudott magyarul, de a szive egy szót se tudott németül.
Valahányszor a jó öreg német és istenfélő felesége ránéztek a fiatal
hadnagyra: mindannyiszor kicsordult szemeikből a köny. Hogy ennek a
gyermeknek ily fiatalon kell meghalni.
Az ellenséges hadsereg jobb szárnya meglepte a honvéd hadsereget.
Perczel Mór volt e sereg vezére. Talán jobb lett volna neki csatát nem
állani, de ő megállta azt.
A koczka gyorsan eldőlt. A tulnyomó ellenség fegyelmezett s harczedzett
csapataival pár óra alatt szétszórta a meglepett honvédeket. Szét is
szórta, el is tiporta.
Az ellenségnek egész lovasezrede robogott előre, hogy a menekvőket
elfogja vagy lekaszabolja. A Wallmoden vértes-ezred volt ez. Teljes
számban, teljes erőben. Vértje, sisakja, fegyvere csak ugy villogott a
napnak és a hónak fényében. Vitéz őrnagya gróf Schaffgotsche Rudolf
Gotthard ott száguldott ezrede élén. Kezében suhogott hosszu nehéz
kardja. Bátor katonának, hires vivónak hirében állt.
Kun Béláé volt a feladat: fedezni a visszavonulást s fentartani és
visszaverni a vértes-ezred rohamát. Százötven Württemberg-huszárral
kilenczszáz Wallmoden-vértes ellen.
Élére állt a gyerkőczhadnagy a legénységnek és saját lelkét szerette
volna a huszárba átönteni. Rohamot parancsolt ő is. Másként a vértes
pillanat alatt eltiporja a huszárt.
De a huszárnak nem volt kedve a rohamra. Se magát, se lovát nem tartotta
elég erősnek az összecsapásra. Megmordult a huszár.
– A mi nem lehet, nem lehet, vitéz hadnagy uram!
S megforditotta a kantárszárat.
– Ide nézzetek hát! – kiáltá az ifju hadnagy. – Igy kell meghalni a
katonának!
Többet aztán nem is szólt. Keserü elszánással neki forditá lovát az
ellenséges lovasság rohanó érczfalának.
Az egyik oldalon egyetlen lovag. A másik oldalon kilenczszáz. Mint mikor
a vékony villámsugár nekiront a felhők fekete végtelen tömegének.
Az ifju hadnagy kiválasztá az ellenség parancsnokát. Gróf Schaffgotsche
termetre óriás, erőre hatalmas a gyerkőcz mellett.
Csak egyetlen szempillantásig tartott a harcz. Az ellenség parancsnoka
holtan bukott lova alá. Az ifju huszár kardja kettéhasitotta sisakját
is, koponyáját is.
De abban a pillanatban a gyerkőczét száz rohanó lónak vaskörme tiporta
le.
Vége volt a harcznak. A csatatér felett a szilaj, fagyasztó förgeteg
lett urrá. A holtakat és a haldoklókat eltakarta a fehér hó és a fekete
éjszaka.
Mielőtt leszállt volna az est, gróf Schaffgotschenak hű katonaszolgája
elment megkeresni urának holttestét. Megtalálta. A holttest mellett
feküdt Kun Béla is lovastul. Nem mozdult egyik sem. De Kun Béla kezében
akkor is ott volt a véres kard.
Sirt a hű katonaszolga. Siratta urát és őrnagyát. A mint meglátta az
ifju huszártiszt holttestét, bánatos dühében előrántotta pisztolyát.
– Ez a kutya ölte meg az én uramat!
S mellbe lőtte a huszártisztet. De az nem tudott már a lövésről semmit.
Kisujja se mozdult meg rá.
* * *
Hogy történt ez a jelenet? Miként eshetett az meg, hogy az ifju hadnagy
levágta a vitéz őrnagyot egész rohanó ezredének élén és szemeláttára?
Volt egy képviselőtársunk régebben: gróf Nugent Artur. Ugy gondolom,
Nugent Laval irlandi grófnak s osztrák altábornagynak fia. Horvátország
küldte országgyülésünkre. A pártkörben véletlenül szóba jött, hogy a
móri csatában mint fiatal tiszt ő is részt vett. Természetesen ellenünk
az osztrák hadsereg sorai közt.
Két esetre határozottan emlékezett. Tisza László és Kun Béla esetére.
Tisza László is hősi viadal közben kapta halálos sebeit. Isteni csoda
volt fölépülése. A csatamezőn vére hullása közben kérte meg Nugent
osztrák hadnagyot, hogy Pesten keresse fel menyasszonyát s adja hirül
neki, hogy él s ha meghal, utolsó szava áldása lesz menyasszonyára.
Nugent lovagias pontossággal és hűséggel teljesitette Tisza László
kérését.
Kun Béla esetéről különösen is kikérdeztem.
A halálos rohamnak szemtanuja volt. Egyetlen vitéz egész ezred ellen. Az
osztrák hadsereg tisztjei bámulva, elképedve, később rajongva beszéltek
maguk közt erről. A hadak története nem is ismer ilyet többet. Százan is
megnézték az elesett hőst, a mint holt mereven feküdt mozdulatlanul a
hóban. Körülötte a paripák lába által felturt hó véresen.
Azután tanácskoztak: miként érhette halálos csapás Schaffgotsche
őrnagyot.
Rettenetes vágás volt az, a mely érczsisakját kettéhasitotta. Megnézték
Kun Béla kardját is. Semmi csorba rajta. A kard Ottinger osztrák
tábornokhoz jutott, ő tette el emlékül.
Gróf Nugent beszélte el nekem a tanácskozás eredményét.
Két Württemberg-huszár visszafordult.
– Ne hagyjuk vitéz hadnagyunkat.
Viharként száguldtak Kun Béla után, szemközt a vágtató
Wallmoden-ezrednek. Ne egyedül haljon meg a hős, két huszárja legyen
legalább mellette. A halál – az bizonyos volt.
Nem érték utól, de nyomába értek. Egyik jobbfelől, másik balfelől. Lovuk
orra egy vonalban volt már hadnagyuk lova farával. De hadnagyuk nem
látta már ezt. Neki minden szeme, minden indulata ellenfelére vigyázott
s a rázuhanó vértes-ezredre s a halálra, a mely megrohanja majd őt
szempillantás alatt.
Hanem Schaffgotsche látta a két huszárt is. Bátor katona, hires
kardvivó: egy gondolat elröppenésének idejéig arra kellett gondolnia,
miként állja meg a harczot a három huszár ellen. Lova kantárszárát
visszarántotta. Ebből azt következtették az osztrák tisztek, hogy
egyetlen pillanatig tétovázott. Ez a pillanat elég volt arra, hogy Kun
Béla halálos suhintása elől meg ne menekülhessen.
Az osztrák tisztek, mint szakemberek, igy tudták megérteni vitéz
őrnagyuk halálát.
Igy beszélte el nekem gróf Nugent. Maga Kun Béla, a hős gyerkőcz, e
részletekről semmit se tudott. Mosolygott, a mikor Nugent előadását
elbeszéltem neki. Csak ennyit felelt rá:
– Meglehet, ugy volt.
Azonban sok egyéb részletről se tudhatott ő semmit.
Mikor a honvédsereg szétszórt maradványai a városon keresztül
menekültek, a jó öreg német, a gyerkőczhadnagynak szives házigazdája,
oda állt a kapu elé várni, vajjon az ő vendége a menekülők közt van-e?
Elment már az utolsó honvéd is. Az ellenség diadalmas csoportjai
száguldoztak már előre. A gyerkőcz nem jött. Könyező szemekkel ment be
feleségéhez.
– Mondtam, asszony, mondtam. Azt a gyereket nem látjuk mi többé. Készits
tiszta fehér ruhát teritőnek, szemfedőnek. Ha esteledik, kimegyek érte.
Megkeresem és hazahozom. Eltemetjük tisztességgel. Mit mondana rólunk az
alispán ur, ha ezt meg nem tennénk?
Az asszony készitett tiszta fehér ruhát teritőnek, szemfedőnek. De
készitett jó meleg levest is. Hátha még él. Hátha ő még fel tudná
támasztani!
Férje kiment a mezőre másodmagával, egylovas kocsival. Megtalálta a
halottat s nagy vigyázva hazavitte. Bizony látta azt az asszony, hogy
itt nincs szükség a meleg levesre. Halotti teritő, szemfedő kell ide.
Bevitték az ifjut az első szobába, föltették az asztalra, leteritették
szépen, égő gyertyát állitottak a fejéhez.
Késő éjjel benyit az asszony a szobába, hogy megnézze halottját. Rémülve
látja, hogy a halott sebei vérzenek. Öreg cseppekben hulladoz a vér az
asztalról a padlóra. Holt embernek nem hull a vére. Bekiáltja érjét.
Észreveszik, hogy az irtóztató hidegben kint a mezőn befagytak a sebek,
de most az enyhébb szobában kiengednek, nyiladoznak.
Rögtön fölverték az orvost s vitték a halotthoz. Az orvos kimondta az
itéletet. Nem halott az ifju, hanem élő.
Hirt adtak apjának. Ápolták anyai gonddal s elvégre az ifjuság vasereje
legyőzte a halált.
Megtalálták a bordák közt az utolsó pisztolylövés golyóját is. Kivették
onnan szépen. Törött csontok helyreálltak, vágott sebek beforradtak,
eltünt erők visszatértek, megint egészszé lett az élet.
Hanem azután, mikor ugy négy hónap mulva lábra állott: egész mulatság
volt ránézni.
Hova lett a gyerkőcz? Hova lett az ifju? Egyszerre férfiuvá vált. A sok
szabályos sebhely az arczon teljesen megfelelt az élemedett kor férfias
vonásainak. A sebhelyek körül apró, pehelyszerü szőr nőtt. Mintha finom
moha lepte volna el az arczot. A zsenge kor finom pirossága örökre
eltünt róla. Barnás, szeplős, szürke árnyék boritotta el. Hátha mikor a
süveget levette fejéről? Tiszta fehér homloka teljesen hasonlitott a
térképhez, mely hegyek, völgyek, folyók rajzával van tele.
Hanem most már rokonai, bátyjai se röstelték többé, hogy a gyerkőcz is
ott állt a katonasorban.
Jobb kezébe kardot fogni nem tudott. De ez nem gátolta őt, hogy
ezredéhez ujra be ne álljon. Május végén már ott küzdött a diadalmas
honvédsereg sorai közt.
De magával vitte Aladár öccsét is, a ki akkor 16 éves fiu volt. Szelid,
jámbor, szótalan, csak pirulni tudó fiu, inkább lánynak, mint férfinak
való. De azért magával vitte.
– Én csonka-béna vagyok öcsém, ketten majd csak egész ember lesz
belőlünk.
Addig incselkedett ezredénél, mig Aladár öccsét is be nem sorozták.
Volt még egy huga is, tizenötéves lányka. A női alak tökéletessége.
Anyjának egész ragyogó szépségét örökölte. De a mikor az első
tánczvigalomra öltözött, ruhája véletlenül meggyuladt s igy támadt égési
sebjeiben meghalt. Egész vármegye siratta.
Végigharczolta Kun Béla a függetlenség harczát. Katonai pályája a
személyes bátorság hőstetteiből állt. Példabeszéddé vált neve. Bámulták,
szerették. Ha valakit bajtársaik közül elfogott a dicsekvés heve és
szükség nélkül beszélt vitézi tetteiről, csak azzal csillapitották el:
– No, no, bajtárs, el ne hitesd velünk, hogy te Kun Béla vagy.
Világosnál tette le a fegyvert ő is.
Az oroszok foglya lett. Nagyváradra kisérték. Az orosz hadsereg és a
honvéd hadsereg tisztjei közt szives barátság fejlődött ki. Nem tudták
eldönteni, melyik hadsereg gyülöli jobban az osztrákot. Kun Béla iránt
különösen figyelmes és barátságos volt az orosz tisztikar.
Csekély, de jellemző körülmény szolgált erre okul.
Unalomból, mulatságból kártyajátékkal foglalkoztak oroszok és honvédek
vegyest. Ő is e játékosok között volt s nyert bomlottul. Egy gazdag
orosz fiu elkezdette veszteni mindenét.
Kun Béla megfigyelte, mi a nagy vesztés oka. Rájött. A kiosztott kártyát
rátette az asztalra s azt mondotta a gazdag orosz fiunak:
– Nem játszom tovább veled.
Az orosz rárivallt.
– Miért?
– Azért nem, pajtás, mert nem értesz a játékhoz. Elveszted az inged is.
Ne is jőjj indulatba. Helyzetünk nem egyenlő. Ha hozzáértő ember áll
mögéd s szavát fogadod: ugy játszom veled, egyébként nem.
A gazdag orosz tiszt megköszönte a figyelmet. Az orosz tisztek kezet
szoritottak vele. Köztük azelőtt nem igy volt a szokás. Ki nevetett, ki
csodálkozott közöttük. Volt, a ki kérdezősködött tőle, vajjon
Magyarországon mindenütt ez a szokás?
– Én szegény fiu vagyok, bajtársak. Nincsenek százezreim. Nem is
illenék, nem is szabad százezreket nyernem.