(Besorozzák osztrák katonának. – Tisztelegnek előtte az osztrák tisztek.
– Garibaldit bekiséri Nápoly városába. – Harminczhárom huszárral
elkerget egy hadsereget. – A hős börtönbe jut. – Haza tér.)
Őt is, mint honvéd bajtársait, besorozták az osztrák hadseregbe.
Természetesen közlegénynek, a hogy illett oly fiatal gyerekhez. És
gyalogosnak idegen, magyargyülölő, miveletlen és durva altisztek kezére.
Mivelhogy ő huszár volt. Ha lovat adnának alája, mindjárt látná
mindenki: ki ő és mi volt előbb.
Veronában osztályozták a besorozott honvédeket. Ott osztották őket
széjjel az egyes fegyvernemekhez, ezredekhez, zászlóaljakhoz. Katonai
avató bizottság végezte a munkát. Törzstiszt volt a bizottság elnöke,
századosok, hadnagyok a tagjai.
Fönséges jelenet fordult ott elő.
Kun Béla előtt közvetlenül egy volt honvéd századosra került a sor.
Szőllőssy Sebestyén volt a neve. A bizottság elnöke, a műveletlen,
nyers, de szálas termetü őrnagy intézte hozzá a kérdéseket.
– Hány éves?
– Huszonegyéves.
– Minő állásban volt a lázadóknál?
– Százados voltam a negyvennegyedik zászlóaljban.
– Tacskó!
Durván és gőgösen mondta e két szót a német tiszt a magyar fiunak. De ez
is elfeledte sanyaru helyzetét. Eszébe jutott, ki ő. Harsány hangon
felelt:
– Uram! Első Ferencz József osztrák császár másfél évvel fiatalabb, mint
én, jegyezze meg ön!
A törzstiszt nem tudott, vagy nem mert e válaszra megfelelni.
Valószinüleg utasitás volt már akkor, hogy a közlegényekké besorozott
mivelt honvéd tisztekkel tisztességesen bánjanak. Gyilkos szemeket
vetett Szőllőssyre s aztán dühösen odafordult Kun Bélához.
– Mi az ön neve?
– Kun Béla.
– Hány éves?
– Húsz.
– Mi volt a lázadó hadseregben?
– Százados a Württemberg-huszároknál.
Kun Béla kis termetü volt s akkor vézna fiu. Fogoly közlegényruhában.
Rongyos, szennyes vászonnadrág, hitvány, foltos bakancs, szennyes
vászonkabát, tört-gyürt szennyes vászonsipka. Alakja nem a huszáré, nem
a hősé, hanem az éhes, koldus, csavargó, szökevény közlegényé. Csak
szeme és arcza! Csak az volt a hős. De mit vesz abból észre durva
osztrák törzstiszt?
Százados a Württemberg-huszároknál!
Nagy szó volt ez akkor igazi osztrák katona előtt. Már a huszár is
tekintély volt előtte, hát még a huszárkapitány a Württembergeknél!
Hiszen diszezrede volt ez az egész hadseregnek ebből a fegyvernemből.
Idegen potentátok előtt ezzel szoktak Bécsben dicsekedni. Magyarország
és Ausztria legmagasabb főrangu ifjainak csak az volt a nagyravágyásuk,
hogy ennél az ezrednél kaphassanak tiszti állást. Fényes egyenruha,
aranyos diszszel, délczeg szabással, ragyogott rajta minden. S ime, itt
most egy kopott, rongyos, züllött legény vakmerően előáll s kijelenti,
hogy ő e világ hirü ezred századosa!
Az osztrák törzstiszt különben is dühös volt már. Gyülölte is a magyart
teljes szivéből. Hányszor kellett futnia a honvédsereg előtt! Nem is a
maga erejével és vitézségével, hanem a kikönyörgött orosz segitséggel
tudott nagynehezen diadalmaskodni.
Vak dühében ez a szó szaladt ki a száján:
– Hitvány kölyök.
A néma alak, a rongyos hős, Kun Béla, nem szólt erre egy szót sem.
Jobbkezének minden ujja csonka volt a móri csata sebjeitől. Kezének
csonkaságát meg kellett látnia mindenkinek.
Ezzel a kezével lassan, csöndesen leemelte fejéről a szennyes
vászonsipkát. És sas-szemeivel odanézett az osztrák őrnagy szemei közé.
Arczának sebhelyeit beárnyékozta a nap heve és a hegedés moha. De tiszta
homlokáról száz kardvágásnak pirosló nyoma fénylett a gőgös törzstiszt
felé. Istennek glóriája nem ragyog szebben.
A törzstiszt megdöbbent, elhalványodott. Katona volt ő is s érezte most
már, hogy előtte katona áll. Merev szemeivel szinte azt kérdezte:
– Hol kapta ön e sebeket?
A hős hangja reszketett az elfojtott nagy indulattól, a mikor e kérdésre
felelt.
– Őrnagy ur, a móri csatában egy egész lovasezred rohanva jött ellenem.
Egymagam ellen. A Wallmoden vértes-ezred. Én elfogadtam a rohamot. Az
ezred őrnagyával, gróf Schaffgotsche Rudolffal találkoztam az
összeütközésnél s ő ott maradt halva a móri csatatéren.
A durva német törzstiszt magához tért. Fölébredt benne a nemes ember s
az igazi katona. Felállt ülőhelyéből, felállásra vezényelte
tiszttársait, felhuzta keztyüit.
– Vigyázz!
A vezényszóra ugy álltak meg tisztelegve a közlegény előtt, a rongyos
hős előtt, mintha fővezérük előtt tisztelegtek volna.
Azután odalépett Kun Bélához.
– Bocsáss meg, bajtárs
S nyujtotta kezét.
A bevonult honvédeknek senki se volt ezentul oly jó barátjuk, mint e
goromba törzstiszt. Kun Bélával kétszer is elbeszéltette a móri roham
mithoszát.
Vége lett az osztrák katonai szolgálatnak. Kun Béla nem jött haza. Ott
maradt Itália szép ege alatt s az olasz háborut 1859-ben Viktor Emánuel
piemonti király seregében harczolta végig az osztrák sereg ellen.
Azután se jött haza. Garibaldi zászlójának lett vitéze; ő is a marszalai
ezer hős egyike volt. Vitézi tettei, hadi kalandjai összeolvadtak az
ezer hős tetteivel, kalandjaival. Garibaldi ugy szerette őt, mint
gyermekét. Jobban senkit se szeretett.
Mikor már a két Sziczilia királyi trónusa összeomlott, mikor már csak
Gaeta és vidéke állott a nápolyi király uralma alatt s mikor maga Viktor
Emánuel király állott a felszabaditó sereg élére: akkor már Kun Béla a
magyar huszár-légió parancsnoka volt.
E légió alig állt kétszáz legényből. De ez a kétszáz legény aztán magyar
volt és huszár a legjavából. Kun Bélának elég pénzt és alkalmat nyujtott
a király, hogy a csapat számát szaporitsa. Lovuk is kitünő volt.
Toborzott is ő egyszer-kétszer legénységet. Néha három-négy századra
szaporodott lovassága. De csak hiába volt az. Az olasz meg nem maradt
nála. Hiába öltöztette azt fényes dolmányba, feszes nadrágba, nyikorgó
csizmába hiába tette fejére a csákót s oldalára a tarsolyt, elszököt az,
elkivánkozott az onnan. A magyar fiuk csak maguk maradtak. Igy volt a
legjobban.
Garibaldi bevonult Nápolyba. Abba a nagy városba ott a tenger partján,
ott a tűzokádó hegynek alján, mely századok óta hordta már a vállán a
szolgaság rabigáját. Szinte hozzá is szokott már sok nemzedék óta. Ugy
vonult be az ősz vezér, mint diadalmas hős, mint népének szabaditója,
mint a zsarnokok kérlelhetlen ellensége. A szabadulás örömének lázas
kitörése várta. Vágy és remény, lelkesülés és rajongás. Fél millió olasz
imádkozott Nápolyban, hogy Garibaldit és hős bajtársait lássa.
Nohát lássa!
Garibaldi megakarta tisztelni Nápolyt. Legragyogóbb hőseit akarta
megmutatni. Kun Bélát vezényelte maga mellé a maga száznyolczvan
magyarjával. Teljes diszszel, pihent lovakkal kisérte a magyar huszár be
a városba dicső vezérét.
Minő kiséret volt az! Érett legények voltak már azok a huszárok, de
azért nyalka fiu valamennyi. Maguk, lovuk teljes diszben. Ragyogott
rajtuk minden. S minő büszke lovaglás volt az! Sohase látott olyat még
az a félmillió olasz se azelőtt, se azóta. Két hátulsó lábán játszott
ott minden ló s komoly méltósággal ülte meg lovát minden huszár. Rá se
nézett az örömében őrjöngő népre, a mely pedig lovát, magát, lábafejét
csókolgatta ott az utczákon és köztereken. Maga Garibaldi könnyezve
ölelte meg kedves hősét, legvitézebb bajtársát, Kun Bélát. Ilyet még ő
se látott.
Ha azt mi itthon olvashattuk volna, a hogy az olasz krónikák Kun Béla
huszárjainak bevonulását akkor leirták! De negyvenöt éve már ennek. A
régi tűz elhamvadt. Jobb is talán ezt már elfeledni.
Hanem egy vitézi tettét el kell még mondanom.
II. Ferencz nápolyi királynak nem volt már birodalma. Elvette már tőle
Garibaldi mind a két Szicziliát. Csak Gaeta vára volt még birtokában a
tengerparton s annak a környéke. Volt még serege is, voltak még hű
vezérei is. Csodálatos az: mennyi hű szolgájuk van a legirtózatosabb
zsarnokoknak! Vezérei Gaeta előtt még nyilt téren is elfogadták a
harczot Viktor Emánuel csapataival. Ott maga a piemonti király volt már
a fővezér. Az ő hadseregébe volt már beosztva huszárlégiójával Kun Béla
is.
Egyik éjszaka valami Traetto nevü városka előtt állt Kun Béla az ő
huszárjaival. Tudta, hogy a városka nápolyi királyi csapatokkal van
megtömve. A kémek szerint lehetett ott egy kis hadosztály, négy-ötezer
ember minden fegyvernemből. Gyalogság, lovasság, tüzérség. Bent a
városban volt a hadosztály főhadiszállása is.
Kun Béla előre küld négy legényt kémlő csapatnak, kipuhatolni az
ellenséges előörsöket. A csapat jól végzi dolgát s a mit talált:
bejelenti a parancsnoknak.
A huszárparancsnok vakmerő, sőt lehetetlen tervet érlel meg agyában. Ő
vakmerőnek, az olasz lehetetlennek tartotta volna.
Legényei közül kiválaszt harminczhárom huszárt s igy harmincznegyed
magával elhatározza, hogy az ellenséges hadsereget kizavarja állásából,
fölveri főhadiszállását s az egész hadsereget szétszórja.
Ha lehet!
Kora reggel volt s kissé ködös. Alig szürkült.
Egész csapatával észrevétlenül megközelité az ellenséges előörsöket s
lövéssel, vészjelekkel nem törődve, megkezdte ellenük a pokoli hajrát.
Az volt a terve, hogy az előörsökkel együtt rohan be a városba, az
ellenséges hadosztály közepébe, nehogy azok hirt adhassanak s őt készen
fogadják.
A terv sikerült.
Az előörsöket mindenütt meglepték. Lovaikról lehajigálták őket s a
békességes város s az egész ellenséges hadsereg arra ébredt föl éjjeli
nyugalmából, hogy a magyar légió-huszárság a városnak, a hadseregnek, a
főhadiszállásnak kellő közepében termett.
Hirtelen, mint a vihar. Ellenállhatlanul, mint az árviz.
Felriadtában, ijedtében, meglepetésében mit gondolhatott a nápolyi sereg
s a kis város lakossága? Azt ugyan nem gondolhatták, hogy husz-harmincz
bátor legény csinálja az egész zenebonát. Szentül hitték, hogy a vakmerő
huszárok mögött Viktor Emánuel és Garibaldi egész hadserege nyomul
előre.
Ezek pedig pihentek szépen táborhelyükön.
Kun Béla habozás és tervezgetés nélkül csinálta meg, a mit a különös
helyzet megengedett és megparancsolt.
A piacz közepén, a templom oldalán fegyverkupaczok körül tanyázott a
gyalogság egy része. Ezt szétrobbantani pillanat műve volt.
Egyik mellékutczában a lovasság kezdett összeszedkőzni s oszlopba,
hadsorba kifejlődni. A trombiták jelző harsogása megtöltötte az utcza
levegőjét. Kun Béla huszadmagával maga rontott rájuk, mint az oroszlán.
A szűk helyen az ellenség nem vehette hasznát tömegének. A reggeli
szürkületben nem is láthatta, mekkora a huszárok ereje. Megforditotta
lova fejét s vad futásban menekült ki a városból a cserjék, szőlők,
narancsok szakadékos ligeteibe.
Néhány percz alatt az egész város s az egész nápolyi hadsereg zavar és
ijedtség martaléka lett. Ágyu, puska összevissza szólt, mintha
rendszeres csata fejlődött volna ki. Egy üteg ágyu kimenekült a
városból, valami biztos helyen megállt s kezdte lőni a várost.
Az általános zürzavarban Kun Béla visszafordul, annyi lovat és
hadiöszvért, a hány embere van, vezetékre fog s valami ötszáz gyalogost
elkerit, kiszakit, lefegyverez s mint foglyot hajt maga előtt. El – ki a
városból, Viktor Emánuel serege felé.
De nyomban az ellenséges nápolyi hadsereg is összeszedi a városban is, a
városon kivül is szétzilált csapatait s elkezdi a rendszeres
visszavonulást Gaeta irányában.
Kun Béla nagy délczegen viszi zsákmányát hazafelé.
A csatának különös hangja van a távolságból. Valami zúg, valami dübörög
a messzeségben. Mintha a tenger moraja volna. Mintha a föld bensejében
háborogna valami tompán, ijesztően. A puskalövés hangja, emberek és
állatok orditása, lovak robogása együtt, egyszerre. De a távolból külön
hallani nem lehet. Az ágyuszó dördülését külön lehet hallani. Ez is
tompa, de erős. Egy kis ábrándozással mintha a viz alól a bölömbika
hangját hallanók.
A király, Viktor Emánuel hallja a riadalmat, a csatazaj zugását. Kérdi
körülvalóitól: mi ez? Nem tud megfelelni senki. Hallja a csatabeli
szabályos ágyudörgést. Hol folyik az ütközet? Bizonyos, hogy ütközet
folyik. Apró előörsi csetepatéba nem szól bele az ágyu. De hát miféle
csapatok vannak az ütközetben és hol?
Jön a szél a tenger felől s mind világosabban hozza a hangot. A táborkar
futárai nyargalnak erre-amarra. Biztos hirt senki se hoz. A táborkar
főnökei se tudnak semmit. A király nevet is, boszankodik is. Utóbb
haragra gyul, lóhátra ül, erős kiséretet rendel maga mellé s megy az
elővédek, előörsök felé a csatazaj irányában. Maga akar értesülést
nyerni. Az elővédek, előörsök helyükön, teljes rendben és éberséggel. De
ők se tudnak semmit!
Egyszer csak kibontakozik előtte a fákkal, cserjékkel szegett országuton
egy nagyobb katonatömeg. Kun Béla a huszárjaival, foglyaival,
zsákmányolt lovaival hosszu sorban. Halottja nincs, sebesültje kettő,
azokat is lóháton vezetik a legények.
A mint a királyt meglátja, villámként ugrat eléje, suhogó karddal
üdvözli királyát, fővezérét s harsogó hangon adja elő hivatalos
csatajelentését.
– Jelentem alássan Fölséges ur! Az ellenségnek egy hadtestét Traetto
városában megleptem, csatára kényszeritettem, állásából kiszoritottam,
visszavonulásra birtam, a várost megtisztitottam. Veszteségét holtakban
és sebesültekben nem puhatolhattam ki. A mi veszteségünk holtakban
semmi, sebesült két közvitéz. Elhoztuk a csatatérről őket. Hadizsákmány:
harminczöt ló és öszvér, ötszáz fogoly.
Ujra üdvözli a királyt, két lépéssel hátravonul s várja a napiparancsot.
A daliás királynak eláll lélekzete. Hiszen ő erről mit se tud. Ki tette
a rendelkezéseket, miféle hadcsapatok vettek részt az ütközetben; mikor,
miként, ki tervezte az egészet? Egyetlen szóval se mondta neki senki.
Holott ő a király, ő a főhadvezér. Az ő tudta nélkül nem volna szabad
történni semminek. A táborkar által megszabott hadrendet megbontani
semmi szin alatt se volna szabad.
Ez rendetlenség. Ez a katonai fegyelem megbontása. Kedvetlenség,
boszuság támad lelkében. Keményen kérdi Kun Bélától:
– Minő hadcsapatok s kinek rendelkezéséből vettek részt az ütközetben?
– Jelentem alássan Fölséges ur! A magyar légió huszárcsapatából egy
szakasz harminczhárom legénynyel az én vezérletem alatt!
A király lassanként megérti a dolgot. Arcza felvidul. Elneveti magát.
Kun Bélával az egész fényes kiséret előtt kezet szorit. Ismeri már
korábbi időből is, de igy, mint ma, még se ismerte.
– Köszönöm, köszönöm vitézek! Mit adjak jutalmul?
Megtapogatja dolmányát, mellényét. Se pénz, se óra, se rendjel nála. De
talál három szivart. Kiveszi zsebjéből.
– Most csak ezt adhatom.
Átnyujtja Kun Bélának.
– Jelentem alássan, Fölséges ur! Hadd adjak egyet-egyet a két
sebesültnek. A harmadikat emlékül megtarthassam.
A király rendelkezik a foglyok felől. Rábizza kiséretére: vegyék át. A
sebesültek ápolását megparancsolja. Kun Bélát huszárjaival együtt
kiséretébe fölveszi. Visszafordul s utközben azt mondja kedélyesen a
huszároknak:
– Barátim, ilyen hős bolondságot csak ti tehettek – magyarok. Az én
népem erre nem való.
Ez volt jutalmuk.
* * *
Ennek a harcznak vége lett.
Ezután a király utja és Garibaldi utja elvált egymástól. A király
elfoglalta az egyesült Olaszország trónusát, a melynek azonban még egyik
lába se nyugodhatott Rómában.
Róma kivül esett Olaszországon. A nagy szabadsághős, Garibaldi pedig azt
mondta:
– Róma vagy a halál!
S ezt mondta az olasz nép is.
A király Róma elfoglalását rábizta az időre, Garibaldi pedig ugy
vélekedett, hogy az elszánt nemzeti akarat és a kardvas hamarosan
eldöntheti Róma kérdését is. Ujra kitüzte a felszabaditás szentséges
lobogóját.
Mit csináljon most már a magyar szabadsághős?
A királylyal tartson-e, a ki jó volt hozzá s a ki szép országában neki,
a bujdosónak barátságos menedékhelyet adott?
Vagy ősz vezérével, Garibaldival tartson, a kit imádott, a ki őt fiaként
szerette s a kivel megesküdött, hogy kardját nem teszi hüvelyébe, a mig
az elnyomott nemzetek szabadulásáért becsülettel küzdhet.
Ősz vezérével tartott.
Szembe szálltak a király seregével. Ősz vezérét szemeláttára lőtték meg
a király seregei. Fogságba esett ő is, vezére is.
A király tisztje tisztelettel szólitotta fel:
– Adja ön át kardját!
– Majd ha kettétörtem.
S kardját két darabban dobta oda a királyi tiszt lábaihoz.
– Ép kardot ki nem adok a kezemből soha.
Hát ez is bolondság volt, de már igy illett ő hozzá.
Ősz vezérét kórházba vitték, őt magát egyik piemonti sziklavárba zárták.
Huszárjait erre-arra helyezték el foglyok gyanánt.
Egy évnél tovább tartott fogsága. A király talán nem is tudta, hova lett
s hol van egykori magyar hőse.
Keserü pajzánul irt a királynak szomoru fogságából.
– Fölség, elfogyott szivarom, melylyel Traetto előtt ajándékozott meg.
Rögtön kibocsátották, de vezették a király elé. A király kegyes volt.
– Mit kiván ön nemes vitézem?
– Hazámba szeretnék visszamenni. De otthon a golyó vár rám.
A király maga személyesen lépett közbe Ferencz József császárnál, hogy
Kun Béla és huszárjai bántatlanul jöhessenek haza.
Igy tértek haza 1862-ben. S ekkor találkoztam vele Ányos Pál barátunk
nevenapján.
A simaképü gyerkőcz helyett viharvert arczu meglett férfiu. Arczára két
nemzet függetlenségi harczának küzdelme volt fölirva – sebhelyekben.
Megnősült. Szerény kis hivatalt is adott neki vármegyéje. Nem volt
szerencséje. Penészes békének robotos élete nem való a hősnek. Elsorvad
alatta. Az 1873-ik év végén meghalt.
Gróf Schaffgotsche művészi emléke ott áll a móri csatatéren. Kun Béláról
nem emlékezett meg az ő nemzete. Magam sem tudom már jószerével, hol
domborul sirja. Dicső emléke álljon itt e sorokban.