(A dermesztő hideg. – Fehér emberek fehér lovakon. – Hir a móri
csatáról. – Ki volt Kun Béla?)
Elbeszélem a hősnek történetét. Mindent elbeszélek, a mit róla tudok. A
csodák közé, az ősmesék közé tartozik története. Homérosz félistenei
közt van hozzá hasonló. De egészen hozzá hasonló talán még azok között
sincs. Hektor és Akilleüsz tudott félni, tünődni, fontolgatni. Vajjon az
olimpuszi istenek segitsége mellette lesz-e vagy ellene? A hős nem félt,
nem tünődött, nem fontolgatott. Még csak nem is haragudott. Örökké
hihetetlen marad, a mit végrehajtott. S nem vak szenvedély s nem a harag
bősz indulata, nem a boszu hajtotta rá. Magyar volt, katona volt, vitéz
volt, hazáját védte.
Életének, tettének egyik-másik részletét itt-amott már nagyjából
elbeszéltem. Most nem hagyok el belőle semmit. S ugy mesélem el, a hogy’
megtudtam lassanként.
* * *
Az 1848-ik év utolsó napján kegyetlen hideg volt. Életemben csak
háromszor vagy négyszer értem akkora hideget. Otthon voltunk apám
házánál mindannyian.
A föld kongott a fagytól, a hó csikorgott a hidegtől. A mező fehér volt
közel és távol, mindenütt. A fák tele zuzmarával. A fák ágai majd
leszakadtak a zuzmara terhe alatt.
A napnak melyik szakában történt, délben-e, délután-e, nem tudom. Finta
nevü kocsisunk találkozott egyik falubeli zsidóval, a ki épen jött
Székesfehérvárról. A zsidó azt beszélte: valahol a Bakony és Vértes
körül, valahol Bodajk felé nagy csata folyik. A kinek jó füle van,
meghallja az ágyu szavát.
A kocsis az udvaron lefeküdt s fülét letette a fagyos földre. Azt
állitotta: hallja az ágyuk durranását. Én is ugyanazt cselekedtem s
Dénes bátyám is, a ki majd két évvel volt idősebb nálam. A képzelődés
szülte-e vagy valósággal ugy történt: szabálytalan sorozatban egy-egy
döbbenést hallottam. Mintha a föld közepéből jött volna. Elhittem, hogy
az a döbbenés az ágyu szava. Azt beszélték az öregek, hogy emberek
futása, lovak dobogása fagyos földön sokkal nagyobb távolságból
hallatszik, ha az ember a fülét a földre hajtja, mintha csupán a levegőn
át ügyel rá.
Ujév napjára virradóra még kegyetlenebb lett a hideg. Sajátságos tünet
miatt emlékszem erre.
Lakásunkon nem volt kettős ablak. Az üvegen kivül volt az ablakvas, azon
kivül a zsalu, a hogy hajdan falusi házaknál szokásban volt. Reggel azt
mondja apám s visz bennünket az utczára néző első szobába:
– Gyertek csak, gyerekek, láttok valamit!
Az első szoba homályos volt. Utczára néző két ablaka egészen sötét. Csak
az udvarra néző ablakja világitott.
Mert az utczára néző két ablak köze tele volt eleven vad madárral. Ott
pihegtek, mozogtak, csicseregtek egymás hegyén-hátán százan, meg százan.
A zsalu egyik vitorlája félig felhuzva maradt. A nyiláson épen befért
egy madár. S annyi madár huzódott oda, a hány oda fért. A rettentő hideg
elől kerestek ott menhelyet, különben a zord éjszakában megfagyott volna
valamennyi. Gyönyörü halvány rózsaszinü vörösbegy volt minden madár. Vad
madár s mintha még se félt volna tőlünk. A hideg és az éhség már
elsanyarta őket. Apám behozott egy fél szakasztókosárnyi kendermagot, az
ablakot kinyitotta, a sok madár szinte bedőlt a szobába s a padlón
szétöntött magot mohón ette.
Ugyanennyi efféle madár menekült be a méhesbe is ez éjszakán. Azért nem
feledem el e napot, mert e tünetet életemben máskor soha nem láttam.
E napon, az 1849-ik ujév napján apám szokatlan lódobogást hall az utcza
felől. Ültéből fölkel, leteszi pipáját s kimegy az utczaszinre. Kapunk
nem volt; – a ház előtt s az udvar bejáratánál áll vagy husz-huszonöt
lovas.
Fehér ló mind s fehér lovakon fehér emberek! A kisértetek világából
jönnek.
Minden ló a füle hegyétől farka végéig tele dérrel-fagygyal, zuzmarával.
A ló minden bajuszszála, minden szempillaszőre jégcsap. Maguk az emberek
torzonborz, mesebeli alakok. Csákójuk, bajuszuk, szemöldökük hó és dér.
Mentéjük szőre földuzzadva, a mint a fagy és förgeteg megtömte,
telerakta hópehelylyel.
Apám elbámul s pillanatig szóhoz se jut. Jól látja, kard van az emberek
oldalán, sarkantyu csizmájukon. Ezek ugyan huszárok. De ősz emberek,
roskadt fehér lovakon, hogy lehetnek huszárok!
Az egyik zuzmarás ősz ember kezdi a szót.
– Adjon isten jó napot! A miénk ugyan kutyának való. Micsoda falu ez,
uram?
– Mező-Szent-György. Honnan jönnek kendtek?
– Csak az ütközetből. Megcsufolt bennünket a német Mórnál. Eltévedtünk.
Azóta nem szálltunk le a lóról.
Apám elborzadt. Mór oda hozzánk messze van. A boldogtalan vitézek Bodajk
és Moha felé menekültek. A téli est rájuk szakadt. A Sárviz völgyén
irányt vesztettek. Egész éjjel kóboroltak. A hóban, ködben, fagyban,
fehér sötétségben nem vették észre a közbeeső falvakat. A pusztákon,
embernemlakta helyeken csakugyan nem lehetett megállni s a lóról
leszállani.
Odanéz a lovakra. A lovak vékonya beesett. Hasuk alig van. A terhelő
csak ugy lóg a hasuk alatt. A nyereg inog-binog, csuszkál. A lovak
lehajtják fejüket.
Ember és ló – mit szenvedhettek 24 óra alatt!
Apám szeméből kicsordult a köny. Pedig kemény ember volt.
De nyomban ránk rivallt, a kik ott bámészkodtunk a tornácz végén a háta
mögött.
– Hozzátok ki hamar a pálinkát, meg a nagy csutorát!
A pálinka pintes üveggel; a nagy csutorában magaszürte erős
balatonfüredi uj bor. Maga vitte oda a huszárokhoz.
– Először is igyatok egyet, fiaim. Azután kerüljetek beljebb!
Már akkor volt ott egy csomó ácsorgó legény a közeli szomszédokból. Apám
rájuk rivallt:
– Ne tátsd a szádat kölyök, hanem csutakra! Minden ló mellett ott legyen
egy közületek!
Bizony a huszárokat csaknem ugy kellett a lóról lesegiteni. S azután is
a legtöbbje nem tudott fölegyenesedni. A kegyetlen hideg és az éhség
elgyalázta őket, térdük összezsugorodott. Órányi időbe telt, mig ép
kéz-láb ember lett belőlük.
Lett.
Ettek, ittak, fölmelegedtek, lábra álltak. S a mikor azt is látták, hogy
lovuk se pusztult el s a kidörzsölés s jártatás után jó étvágygyal
ropogtatja a szénát, még jókedvre is kerekedtek.
Elmondták végzetüket.
A Württemberg-huszárezredhez tartoznak, Mórnál tűzben voltak, a csatát
mi vesztettük el.
Valami most jött kósza hir után apám azt mondta nekik:
– Azt beszélik, hogy a Württemberg-huszárokat mind elfogták.
Az őrmester szájában már füstölt a pipa. De a pipát se vette ki a
szájából, csak ugy felelt e szóra csöndesen, de büszkén:
– Hogy lehet a Württemberg-huszárról ilyet elhinni. Csak azt lehet mi
közülünk elfogni, a ki előbb már meghal a mezőn. Még azt se mindig.
– Volt-e nagy veszteségtek?
– Volt. Századparancsnokunk elesett, de előbb levágott egy vasasnémetet.
– Ki volt az a parancsnok?
– Kun Béla hadnagy.
* * *
Ekkor hallottam nevét először. De gyerek voltam. Nevet, történetet, még
a huszárokat is jószerével elfeledtem.
Vitéz volt, hős volt, meghalt a csatában. Katonadolog, mindennapi eset.
Életében nem ismertem. Ismeretlen vitéznek zöld fű terem sirján, feledés
boritja emlékezetét.
* * *
Tizennégy év mulva elvégeztem az akadémiát s patvarista lettem. Veszprém
városában telepedtem meg. Tanulótársam és jóbarátom lakott ott: Ányos
Pál. A hires költőnek, a pálos barátnak, Ányos Pálnak az unokaöccse.
Most is élő ember.
Nevenapját ünnepeltük. Ifjak voltunk. Jó kedvvel és nagy zajjal voltunk.
Nekünk állt a világ.
Zajos mulatságunk közben nyilik az ajtó s uj vendég lép be.
Alacsony termet, sovány alak. Divatos szabásu, de viseltes fekete
ruhában. Kemény, pattogó lépésekkel jön előre. Föltartott fejjel,
nyugodtan és tájékozottan, mintha otthon volna. A házi kisasszonynyal
kezet fog, őt már ismeri s azután hozzánk fordul.
– Jó estét fiuk! Kun Béla vagyok!
Hallottuk is, nem is a nevét, de a neve semmi feltünést nem keltett. Sőt
első pillanatra még alakja se. Eddig nem ismertük. Valami falusi
jegyzőt, vagy a Bakonyon tulról, vagy Somlyó vidékéről valami falujához
ragadt kis nemes birtokos atyánkfiát sejthettük benne. Nemes atyánkfiát
annálfogva, mert első szava már rokoni bizalmassággal hangzott felénk.
Hanem arcza: az különös volt. Minél tovább néztem: szemem annál jobban
rátapadt. A lelkem is. Torzképet és istenarczot láttam benne egyszerre.
Csodálatos fenséget, melyet porral, szeméttel boritott be a vihar.
Mintha az ősregék valamely hősi látását láttam volna elevenen, a köznapi
élet harczában megfakulva.
Bátor férfiarcz. Sohase láttam még arczot, mely jobban hasonlitott volna
a saséhoz. De nem a vércséhez, nem a sólyomhoz, nem az ölyvhöz s a
sasok, kányák, héják, keselyük, rárók bármely fajához. Mindezek arczán a
bátorság és szilaj harczi kedv mellett ott van még a ravaszság is. Az ő
arcza olyan volt, mint a Gypaëtus barbatusé, a keselyük királyáé, a
melyből egy-egy országban csak egy-két család él. A rettenthetlen
bátorság megvan ennek arczán is, de a ravaszság nincs meg. Azt a szelid
komolyság s a büszkeség nélkül való nyugodt önérzet pótolja.
Ki lehet ez? Mi e férfi multja? Mi ennek jelleme?
Arczának szine naptól barna, szeplőtől foltos, szennyes és sötétfakó.
Semmi pirosság rajta. Ajkait félig szintelen barna bajusza födi. Az
egész arcz mintha mohával volna benőve. Még homloka is, még orra is.
Csak sötét szemei tiszták. De ezek szilaj bátorsággal és szelid
fönséggel villognak. Életkora lehet harminczöt év is, lehet ötven év is.
Csak gyors, szabályos és katonás mozdulatai bizonyitják, hogy inkább
harminczöt év.
Ez volt Kun Béla, a kiről a huszár azt mondta apámnak, hogy a móri
csatában elesett.
Harmincz év előtt halt meg. Hű és jó barátom volt első találkozásunk
óta. Mikor meghalt, csak én emlékeztem meg róla. A mit akkor irtam, most
fölelevenitem nagyjából. Ime ez.
* * *
Meghalt, eltemették. Emléket nem állitottak neki. Nevét a nemzet nem
ismeri. Néhány rokon, néhány jó barát s néhány öreg bajtárs emlékezik
még életéről, melynek hamar vége lett s dicsőségéről, melynek nem lesz
vége soha.
Kun Béla. Ez volt a neve. Apja Kun József, Veszprémvármegyének volt
alispánja. Szelid kedélyü, csendes vidámságu, jó öreg táblabiró a régi
időkből. Mintha most is látnám a zöld asztal mellett, a mint kiváncsi
mosolylyal hallgatja a jegyző előadását tolvajokról, szegény
legényekről, verekedő fiatalokról.
Nem volt nagy birtoka, de volt több gyermeke. A Bakony nyugati oldalán,
Gyepesen volt néhány száz hold földje, erdeje, legelője. Ez bizony egy
embernek, egy családnak is szüken nyujtott jóllétet, uraságot. Hátha
többfelé kell majd osztani. Magam is jártam ősi kuriájában. Fala omlott,
palánkja romlott, teteje foszlott, még gyümölcsöse is aggóban,
kiveszőben. Csak neki lesz jó, mig él, az öreg alispánnak.
Béla fiát prókátornak, szolgabirónak, tisztességes közhivatalnoknak
szánta. De hiába szánta. Vad volt a fia, mint a hegyi patak, melynek
partjain szeretett csatangolni a Bakony árnyas ligeteiben. A patak maga
ássa medrét és a fiu maga teremté meg az életpályát. Magunkfajta
közönséges emberré nem tudta őt tenni még az anyának szeretete sem.
Pedig milyen anya volt az! A legjobb és legszebb asszony a világon.
Szépsége csoda volt. Olyan szépségről a művészek teremtő képzete se
álmodott. A veszprémi püspökök valamelyike, Kopácsy vagy gróf Zichy,
hires művészszel lefestette madonnának. Fiatal koromban még ott volt
János püspök rezidencziájában. Ugy hiszem most is ott van. Olyan arczot
nem lehet elfeledni.
Ő se birt Béla fiával.
Tizenkilencz éves volt, mikor a függetlenségi harczot megkezdettük. Még
gyermek volt, még bajusza is alig kezdett pelyhedzeni, még oly könnyen
elkelt volna játszótársnak fiuk között, lányok között.
Hiszen játék is volt egész élete. Játék a sorssal. Játékszerei a kard, a
harczi ló, az ágyu, a háboru és saját élete. Különbséget nem tett
köztük. Egyiket csak ugy szerette, mint a másikat. Talán mégis életével
játszott legjobban.
Mikor a harcz kiütött, a családnak minden erőteljes férfitagja felajánlá
szolgálatát a hazának, vérét a csatatérnek. Kun Sándor és Kun Géza már
férfiak valának s szinte röstelkedve gondoltak arra, hogy Béla, a
gyerkőcz is velük megy egy sorba. Megállta a helyét valamennyi. Bátor
volt mind a három, a hősök sorába emelkedett Kun Géza is, de a
gyerkőczéből a mesék csodás hőse lőn, a kinél nagyobb nem volt még soha.
Csak ketten maradtak otthon a Kunokból. Az öreg táblabiró és serdülni
kezdő Aladár fia.
Kun Sándor és Kun Géza sokáig éltek. Az egyik osztotta az igazságot a
király nevében, a másik szántott, vetett, kertészkedett saját falujában.
A gyerkőcze régen alszik a temetőben.