(Megyek a haditörvényszék elé. – Megmentem egy katonagyerek életét. – A
Dunán nem tudok átmenni. – Latin táviratom. – Mégis átmegyek. –
Táviratom sorsa. – Megbüntetnek.)
A karácsonyi szent ünnepeket otthon töltöttem. Szegény jó szülőimet meg
akartam nyugtatni. A sok rokon és ismerős annyi rémséggel beszélte tele
a fülüket, hogy igazán föl volt nyugalmuk zavarva. Az 1849-iki véres
katonai boszu emléke se mult akkor még ugy el, mint azóta. Anyám azt
mondta:
– Meglássátok, akárki akármit beszél, a fiamat besorozzák katonának.
Apám azt felelte rá:
– Az még semmi. De osztrák katonának!
Szörnyüség! Karácsonyi társaságunk megborzadt még a gondolatra is. Mert
hiszen ha honvédnek, fölkelőnek, inzurgensnek soroznák be, ha azután
rostává lövik, fejét veszik, fölakasztják, vagy örök rabságra
hurczolják: ez mind semmi. Isten ugy akarta s ezzel vége a panasznak.
De németté, osztrákká, kutyává lenni; szegény lengyelt, olaszt, magyart
legyilkolni, a szabadságot mindenütt eltiporni, a népek átkát magával
hurczolni: hajh ez lenne már az irtózatos átok!
Bizony igy gondolkodtak akkor az emberek, a magyar szülők.
Én természetesen hősködtem. Majd megmutatom én annak a hadbiróságnak, ki
vagyok én, mi vagyok én! Hiába lettem volna én pápai diák? Hiába volnék
én patvarista? Hiába lenne kisujjamban a corpus juris, a tripartitum és
az országbirói értekezlet?
Az öregek nem nagyon nevettek hősködésemen. Hiszen magam se sokat biztam
abban, hogy a hadbiróság valami nagy tiszteletben tartsa a corpus
jurist. Hogy pedig Verbőczy hármaskönyve előtt meghajoljon: ez épen
kétséges volt előttem.
Mindegy. Menni kell.
Székesfehérvárról vasut vezet Uj-Szőnyig a délelőtti órákban. Ha január
2-án hajnalban kocsin indulo Fehérvárra, délben már Komáromban leszek.
Igy cselekedtünk. Laczi öcsém kisért be a városba, nyitott kocsin.
Rettentő hideg volt. A két ló szempillantás alatt megderesedett. A
kocsis majd leesett az ülésből a fagy miatt. Laczi öcsémnek kellett
mellé ülni, s a gyeplőt kézbe venni. A hó csikorgása messzeföldekre csak
ugy harsogott. Talán sohase éreztem ugy a hideget. Az ég tiszta volt,
minden hajnali csillag égett még az égen, mikor elindultunk. A mikor
Csikvár felé közeledtünk: akkor kezdett a hajnal a Sárrét felől
piroslani. A Bakony felől éles hajnali szellő lengett felénk. Arczom nem
állta a hideget. A bunda gallérjával betakartam. Ha egy pillanatra
félrehajtottam a gallért: mintha homlokomat éles késsel hasogatták
volna.
Egész véletlenül történt, hogy egy szegény katonagyerek életét
megmenthettem.
Nem tartozik esetemhez, el is hallgathatnám, de mégis utam történetéhez
tartozik, tehát csak elmondom.
A mint a polgárdi szőlők alját elhagyjuk, s a szelid lejtőn koczogunk
Csikvár felé: egy pillanatra ki találok nézni a bunda gallérja mögül.
Katonát látok az út mellett az árokparton üldögélni.
A jeges, kopár, havas pázsiton ült. Két térde összeszoritva, térdén
keresztül szuronytokja, fehérkeztyüs két keze a szuronytokon.
Háromcsillagos altiszt. Kék zubbonya, kék bakanadrágja uj posztó.
Belepte a dér egészen. Pörge bajusza fehér. A bakonyi szél ott fütyörész
fülei mellett.
Szunyókál. Lehajtott feje meg se mozdul, szeme ránk se pillant, a mikor
kocsink ott csikorog előtte négy lépésnyire. Kocsisom is, Laczi öcsém is
jól látta. A pirkadó hajnal világa ott derengett arczán. Tovább mentünk
szó nélkül.
Ugy negyven-ötven lépés távolságból megint vissza néztem rá. Vajjon
észrevett-e bennünket?
Semmi jele, hogy észrevett volna. Odaszóltam öcsémnek:
– Állj meg csak, Laczi. Ez a fiu talán Fehérvárra akar menni, vegyük fel
a kocsira. Ha itt hagyjuk: megveszi az Isten hidegje.
Megálltunk. Laczi öcsém kemény hangon odakiált hozzá:
– Hej, atyafi! Zabban vannak a lovak. Jó reggelt, vagy mi a macska!
A katona nem mozdul.
Laczi öcsém ereszteni akarja a lovat s azt mondja:
– Részeg ez vagy bolond, a fülét se billenti.
– Vagy alszik. Megnyomta a fagyásnak halálos álma. Eredj csak hozzá,
hozd ide.
Nem szivesen keveredett ki öcsém a bundából. A szibériai hideg őt is
csak ugy bántotta, mint engem. De azért leszállt az ülésből, odament a
katonagyerekhez, megfogta vállát s megrázta emberül.
– Nem hall kend?
A katona fölnyitotta szemeit, de nem szólt. Nem tudott szólni. Eszmélete
eltünőben volt már. Az életnek és a halálnak épen a határán állt. Csak
egy lépése, csak egy szempillantása volt még ide vagy oda.
Laczi öcsém nem sokat tünődött. Nem mindennapi erejü gyerek volt,
megfogta a katona nyakát csak ugy félkézzel, mint a nyulat szokás, s
földobta a kocsira. De a katona lenyaklott az ülésről.
– Pokróczot neki!
Elővettünk egy lópokróczot, rágöngyölgettük derekára s egy fékkel
rákötöztük.
– Előre!
A vasutállomás mellett volt egy kis földszintes uj vendéglő. Odaszálltam
s a katonát nyomban bevitettem a meleg szobába. Nem okosan csináltam. A
meleg szobában rögtön lefordult a székről. Akkor jutott eszembe, mit
kell vele tenni. Kivitettem a nyitott szin alá s hóval dörzsöltettem.
Egyuttal beizentem a katonai kórházhoz.
Mi történt vele: akkor nem tudtam meg. Nekem a vonattal el kellett
utaznom a hadbiróság elé. A mikor hat hét mulva kiszabadultam: akkor
közölték velem, hogy a fiu derék altiszt volt, kiliti lakos, ujévre
hazakérezkedett szülőihez, gyalog akart ama kegyetlen éjszakán ezredéhez
visszamenni, de ruhája vékony, hajnalfelé elgyalázta a csikorgó hideg,
most is beteg még, de él s túl van a halálos veszedelmen.
Én Uj-Szőnybe odaértem a kellő időre. Csak épen a Dunán kellett
átmennem.
De épen ez volt a lehetetlen.
Álló hid nem volt akkor a Dunán, hajó pedig nem járt a jégzajlás miatt.
Uj-Szőnyből a szigetre csak repülőhid szolgált, ennek hajóit pedig
szétszedték már a két ünnep között. Hidjai, karfái ott fehérlettek a
sziget alsó végén a rájuk rakódott zuzmarától.
Kiálltam a Duna partjára, néztem a rohanó jégmezőket. Zugott,
sziszegett, harsogott rohanásuk. Istenkisértés ennek nekimenni.
Mit csináljak? Tünődtem.
Ha pontos időre meg nem jelenek; szökevénynek tartanak. Keresnek
Veszprémben: nem találnak. Keresnek Mező-Szent-Györgyön: ott se
találnak. Elrendelik, hogy karhatalommal vigyenek a hadbiróság elé.
Magam miatt nem sokat törődném vele, de anyámat kétségbeejti a hivatalos
hir.
Minden áron át kell mennem a jégzajláson. De ha sehogy se lehetne, akkor
is tudatnom kell a birósággal, hogy itt vagyok s adjon uj határidőt,
vagy várja meg, mig Pest felé visszakerülök.
Bemegyek a táviróhivatalba s föl akarom adni táviratomat. A hivatalnok
megnézi, látja, hogy magyarul van. Rám szól:
– Nem lehet magyarul feladni, tessék megcsinálni németül.
S visszaadja irka-firkámat.
Ránézek. Megveszett ez az ur? Én bizony nem szoktam eddig táviratozgatni
s eszembe se jutott, hogy Magyarország kellő közepén, tősgyökeres magyar
városban magyar tisztviselőnek magyar szót nem szabad a villanyos
sodronyra bizni. Az a sodrony csak németül tud beszélni.
Ilyen világ volt akkor.
Igazán mélységes haragra lobbantam.
– Én pedig az ur kedvéért, de még a császárja kedvéért se irok németül.
Asztalhoz ültem s latin szöveget tákoltam össze.
»Ad sedem judicialem militarem. Civitas Komárom. In fortitudine Pavillon
veter in numero 37. Hic sum incattus vesprimiensis N. N. ad hodiem
citatus Novi-Szőnyii in diverso viae ferreae. Glacies accumulata
fluminis obstrepit. Nec pontem, nec navem, nec alas habeo, aliud
terminum exspecto aut dispositionem.«
Biz ez nem egészen Tacitusnak pattogó remek nyelve, de mégis csak
latinul van. Magyarul igy szólna:
»A katonai itélőszékhez. Komárom városában az erősségben. Ó-pavillon 37.
szám alatt. Itt vagyok N. N. a veszprémi vádlott s mai napra idézett
Uj-Szőnyben a vasuti vendéglőben. A folyam torló jege zajlik. Se hidam,
se hajóm, se szárnyaim, másik határidőt várok vagy más rendelkezést.«
Adta németje, rám ugyan nem parancsolja a német nyelvet!
De a hivatalnok a latint se akarta elfogadni. Azt mondta, csak paptól
fogad el, paphoz, püspökhöz latin táviratot. Kegyetlenül lemordiáztam
érte, mig végre csakugyan átkopogtatta latin szavaimat a Duna másik
partjára.
Egy szürkedolmányos, vastag bajszu polgárember a falhoz támaszkodva
hallgatta a vitát. Mikor a vitának vége lett, azt kérdi tőlem:
– Hová való az ur?
Megmondtam neki.
– Mi járatban van itt az ur?
Azt is megmondtam. Azok a németek ott a várban katonai birósághoz hivnak
s bitang törvényt akarnak látni fölöttem.
A vastag bajszu bácsi tovább is kiváncsi volt:
– Aztán micsoda az ur?
– Bizony én, vastag bajszu bácsi, semmi se vagyok. Mert a patvarista
tökéletesen semmi, hanem azért sok mindenféle válhatik belőle idővel.
Nagy a világ, hosszu az élet.
– Hát én átviszem az urat a zajló jegen át, csak a sógoromnak szólok,
meg az öcsémnek. Mégis csak jobb lesz, mint az a diákos beszéd. Nem
értenek ám odaát a katonaurak semmi okos szót.
Komáromi molnár volt a nagy bajszu bácsi. Dunai molnár, derék, jóravaló
ember, Megyeri Antalnak hivták, hálásan emlékezem rá.
Odaszólitotta sógorát és öccsét valahonnan, de még vagy három embert
azon túl. Egy terjedelmes zsákszállitó csónakba telepitett bennünket.
Maga kormányzott, de csak ketten eveztek. Mirevaló hát az a sok ember?
Ezt én nem tudtam, de tudta ő. A zajló Dunán nem az evező a fődolog,
hanem a kormányzás, vezénylés s vezényszóra való himbálás. Csak
megterhelt csónak képes a jegeken áthatolni, csak himbálással lehet
meggátolni, hogy a csónak jég alá, vagy jég tetejére ne jusson, vagy két
jégtábla közé ne szoruljon. Mert különben jó éjszakát.
Jó magasan kezdtük a zajló jéggel való halálos játékot, mégis csak
istennek különös jóvoltából tudtunk a sziget farához jutni. Előttem uj
dolog volt ez az utazás, mulattatott is, noha a két fülem majd
lefagyott. A fehér madarak, a téli csérek ott röpködtek, ott kiabáltak
körülöttünk. Egyik legény meg is jegyezte:
– A gyalázatosak! Mintha nem jót éreznének!
S hessegette őket szorgalmasan.
Átjutottunk szerencsésen. Szabó György uram dunaparti vendéglőjében
fogadtam szállást. Megittuk az átkelés áldomását s aztán siettem az
ó-pavillonba a 37-ik számu szobába. Az udvar jobb oldalán volt
hátrafelé, az ó-vár felé ez a szoba. Csak amolyan földalatti szoba,
melyet a katonák kazamáta néven neveznek. Kissé dohos, félig világos,
meglehetősen hideg, meszeltfalu szoba, jobbra-balra nyiló ajtókkal.
Levegője olyan laktanya-levegő, hivatalos szaggal teljes.
Őrmester fogadott. Valami irni-olvasni tudó tanult őrmester. Az
idézőlevelet elvette tőlem; nevemet, érkezésemet, lakásomat beirta
valami könyvbe, azután ráirta egy hosszu papirosra, végre ráirta egy
rövid papirosra. A rövidet nekem adta. Ez lesz igazolványom. A városból
semmi szin alatt ki ne menjek. Lakásomon otthon tartózkodjam. A
hivatalos órák alatt még látogatóba se menjek el sehová. Ha hivnak:
pontosan ott legyek, a hová hivnak és a mikorra hivnak.
Most pedig elmehetek.
No, ez nem valami veszedelmes biróság. A hol ily hivatalos szárazsággal
beszélnek, annyi időt engednek, annyi irka-firkával dolgoznak: ott az
embert nem szokták könnyedén lőni, vágni, akasztani.
Négy nap eltelt a nélkül, hogy valaki szóba állott volna velem. Volt
időm a henyélésre. Sehogy se tudtam elgondolni, mirevaló e nagy
késedelem.
Latin táviratom elvégre négy nap alatt a Duna tulsó partjáról eljutott
az innensőre. A czigánygyerek elvitte volna a postát Uj-Szőnyből a
komáromi öreg várba gyalogszerrel tiz percz alatt, a táviratnak négy nap
kellett. Ez volt a magasabbfajta kormányzati rend. Mert az a távirat
előbb elment Fehérvárra, onnan Budára, Budáról Érsekujvárra és csak
innen Komáromba.
Komáromban nem tudták hamarosan, miféle hatóságnak szól a távirat. A
térparancsnoknak-e vagy a várparancsnoknak? A várparancsnoknak a neve
volt, ha jól emlékszem, Lilien von Westeg. A térparancsnoké: Torkoss.
Mind a kettő valami kisebb vagy nagyobbfajta generális. Táviratomat
először elvitték a várparancsnoki irodába. Ott nem értették meg, latinul
volt. Őket nem illeti a latin nyelv, mert a kommandó nyelv német, tehát
katonától nem jöhet a sürgöny. Áttették a térparancsnokhoz. Ez már
luteránus volt, diákos ember volt, értett valamit, látta, hogy a sürgöny
a hadbirósághoz szól, ez a biróság pedig a várparancsnoksághoz tartozik,
visszaküldte hát a sürgönyt ehhez. Most értette meg már a várparancsnoki
iroda, miről van szó. Kiadta a sürgönyt a katonai biróság elnökének, ez
meg átküldötte az auditornak. Hiszen elvégre az auditornak szólt
voltaképen.
Szólt ám, de latin nyelven, a melyből az auditor már mindent
elfelejtett, az őrmester pedig soha se tudott semmit.
– Hol a tábori lelkész? Keressétek föl a tábori lelkészt.
Ha ez olyan könnyen menne. A tábori lelkész jókedvü ur. Kint lakik
ideiglenesen az uj-pavillonban. Most is valami keresztelőn vagy
születésnapon mulat, vagy a csillagsánczban, vagy a monostori erődben,
vagy a Nádor-vonalon. A jég is megállt a Dunán, át lehet járni száraz
lábon, megbirja a jég az ágyut is.
Elvégre valahol megtalálják a pátert s az leforditja a sürgönyt német
nyelvre.
Nosza siet most engem az auditor megidézni. De aztán magam is sietek
hozzá. Végre szemben állunk.
Igazán állunk. Nem ültet le, maga se ül le. Katonás módon történik
minden.
A neve: Wolff Sebestyén. Katonai rangja: százados s most hadbiró,
auditor. Meglehetős magas és sovány termet. Szeme fekete, mint a varju
szeme; orra piros, mint a ludnak orra. De azért egészben véve jó
embernek arcza.
Természetesen németül kezd velem beszélni. A német beszédet illendően,
de határozottan elutasitjuk magunktól. Kénytelen magyar szóra vetemedni.
Ahhoz is ért. Az őrmesterrel valami jegyzőkönyve irat rólam, azután
tudatja velem, hogy a komáromi császár királyi erődök környékén belül
engem ezennel behatárol, engedély nélkül innen kilépnem szigoruan
tiltatik, ellenkező esetben letartóztat.
Elbocsátás előtt elmésen gunyolódik:
– Ön patvarista ur azt sürgönyözte, hogy szárnyai nincsenek. Ne aggódjék
emiatt. Egyelőre ugy se vehetné szárnyainak hasznát, ha volnának is.
Nem esett éppen rosszul ez az elmésség. Hiszen van ennek az auditornak
esze. Nem közönséges nyers katona ez. Van benne pajkosság is. Tehát nem
dul-ful, nem dühöng, nem akarja nyersen megenni a magyar embert.
Hanem elmésségének mégis furcsa értelme van. Azt jelenti, hogy
heteken-hónapokon át nem szabadulok. No pedig ez már baj lenne. Mi a
manót csináljak én a császári királyi erődök környékére »behatárolva«?
Egy darabig csak jól teltek napjaim. Kegyetlen hideg, de szép napos idő
járt. Naponkint bejártam az erődök egyik-másik részét. Megvizsgáltam
mindent, megléptem minden távolságot. Megszemléltem az 1849-diki
dicsőséges honvédcsaták mezejét. Idősebb rokonaim és barátaimtól sok
részletet tudtam ezekről. Fölkerestem a honvédek által egykor
ideiglenesen emelt földerődöket. Monostor magaslatáról láttam az ácsi
erdőt, a keserü és véres harcz szinterét. Akkor véres volt pázsitja,
most hófehér a zuzmarától. A nádor-erődök hosszu vonalát négyszer-ötször
is bejártam.
El nem tudtam gondolni: mi a magyarázata annak, hogy ügyem annyira
késik.
Január 16-ika Antal napja. Valamelyik szomszéd faluban Antal nevü
diákkori ismerősöm volt. Hivtak oda névnapi lakomára. Nem akartam menni,
kivül volt az »elhatárolás« vonalain. De nagyon rábeszéltek. Későn este
gyalog megyünk át a szigeten és a Duna jegén. Csikorgó téli hideg, egy
lélek se jár ott, meg nem láthat senki. Hajnal előtt visszajövünk. Nem
lehet baj ebből.
Hajnal előtt csakugyan hazajöttem. Alig fekszem le, alig melegedem át
kissé, jön be hozzám a fogadós, Szabó György uram, s jelenti, hogy két
katona jött értem, odakint várnak rám, öltözzek fel szaporán.
– Mit akarnak?
– Azt már nem tudom, de alig járnak jóban.
Felöltöztem. A két katona bejön a szobámba s fölkér kövessem őket. Igy
parancsolja az auditor.
Egyik katona elől, másik katona hátul, magam a középen: igy ballagunk a
várba. A szurony a puska végén.
Mintha kezdene komolyabbá lenni a dolog.
Bizony besugták az én éjjeli mulatságomat az auditornak. Sohase tudtuk
elképzelni, ki tehette. Kétségtelen volt, hogy valaki felügyel rám.
Három napi áristom volt a büntetés. Bent a várban, magános oduban
töltöttem el a három napot. Az őrmester jó fiu volt. Sok időt töltött
velem az oduban. Egyébként nem nagy sor volt. Hanem éveket tölteni ilyen
helyen, mégis sulyos szenvedés lenne.