(Szabó Gábor ügyvéd. – Megismeri Wolff Sebestyént. – A rizskásáról szóló
levél. – Elbánik az auditorral. – Az auditor pedig az én ügyemmel. – A
tárgyalás. – Haza szabadulok.)
Barátaim közt volt sághfai Sándor Miklós, a hires kuruczezredesek egyik
utolsó ivadéka, pápai jogászpajtásom. Egy kissé iró, egy kissé költő
lett utóbb s Komáromvármegye tiszti ügyésze. Ekkor patvarista, a
princzipálisa Szabó Gábor ügyvéd.
Egyik este a kávéházban asztalomhoz hozza princzi pálisát s bemutat
neki. A princzipális kikérdez apám, anyám, egész nemzetségem felől,
megérti azt is, mi okból töltöm az időt Komáromban s nyomban meghi
magához vacsorára.
Sokáig tartott a jó vacsora. Szives házigazda, szives háziasszony, meleg
sziv, meleg szoba, java étel-ital: gyorsan mulik az idő. Kitudódik
köztünk, hogy az urnővel atyafiságban vagyunk. Igmándi leány, a
devecseri Fodor-nemzetségből.
Ugy éjjeli 11 óra tájban fölkelünk az asztaltól, megköszönöm a szives
látást s indulok szállásomra.
– Várj csak öcsém, én is elkisérlek.
– De már ezt nem engedem, téli éjszakán, zimankóban, csikorgó hidegben.
– Otthon parancsolj öcsém!
Karonfog, kivezet a folyosóra, fölnyitja egyik szoba kétszárnyas
ajtaját. Szoba fütve, ágy vetve, két gyertya ég a szekrényen,
utazótáskám a sarokban, ruhám a fogason, könyveim, irásaim az
iróasztalon.
– Itt a szállásod öcsém. Ügyedről majd holnap beszéljünk. Aludjál
békével.
A szabadkozás semmit se ért. Fogva voltam. Még a vendéglős kifizetett
számláját is megtaláltam az iróasztalon. Még a fogadóbeli borravalók is
ki voltak egyenlitve busásan.
Reggeli után a dologhoz látunk.
– Tudod-e, hogy’ hivják biráidat?
– Néhányról tudom. A katonai biróság elnöke Beer ezredes, a katonai
közvádló valami Fuchs Leopold százados, az auditor: Wolff Sebestyén
százados.
– Szép társaság. Medve, róka, farkas! Jól megczibálhatnak, ha ugy
akarják. Mi is az auditor neve?
– Wolff Sebestyén.
– Nem tévedsz?
– Nem.
Föl s alá jár a szobában a princzipális. Tünődik. A Wolff nevet kétszer
is kiejti tünődésközben a száján.
– Milyen alakja van annak a Wolff Sebestyénnek?
Elmondom. Nem felejtem ki azt sem, hogy az orra vörös, olyan
borvirágosféle.
– Hm. Akkor nem volt vörös az orra. No de majd meglássuk.
Fogta botját, téli felöltőjét, elment. Délfelé vetődött haza. Ott járt
az uj-pavillonban és az öreg várban. Fölkereste az auditort. Egészen
kiizzadt, mire nagy sebbel-lobbal hazaért.
– No, öcsém, jó hir, rossz hir egy csomóban. A rossz hir abból áll, hogy
az a gézenguz veszprémi városi tanácsos tegnap azért is följelentett,
hogy a forradalmi kiáltványokat általános gyanu szerint te is segitetted
terjeszteni s különösen a falakra kiragasztani. Ez már az Almássy-féle
összeesküvés pöre. Magam is tudok róla valamit. Ebbe nem jó lesz
belekeverednünk. A jó hir pedig abból áll, hogy valósággal ez az auditor
az a Wolff Sebestyén, egykori cserepár főhadnagy, a ki Komárom
átadásakor tőlem az élelmiszereket átvette. Tehát régi ismerősöm.
S elmondta nekem apróra az átadás történetét, a hogy az elbeszélés
elején megirtam. S hozzátette:
– Most még nem beszélhettem a bajtárssal minderről. Előbb valami irást
kell megkeresnem.
Az az irás pedig nem volt egyéb, mint néhai Keserü Mátyás egykori
helyettes várnagy irása. Vagyis inkább a cserepár főhadnagy elismerő
irása arról, hogy az 500 mázsa rizskását tőle a főhadnagy épen, szárazon
és hiánytalanul a zsákokkal együtt átvette Rév-Komáromban, Urunk
születésének 1849-ik esztendejében, október hónapnak 11-ik napján.
Mivelhogy efféle megnyugtató irás nélkül a jó várnagy át nem adta volna
azt a tenger rizskását a Herkó Páternek se. Sőt annak az irásnak hátán
még ott voltak ama zsidó és rácz kereskedők irásai is, a kik a rizskását
elszállitották s a kik közül ma is él még egyik-másik.
Ezt az irást Keserü Mátyás annak idején Szabó Gábor vitéz
honvédszázadosnak adta át, a ki ő nála a rizskását elhelyezte. Igy hozta
magával a jó rend, pontosság és hivatalbeli kötelesség.
Hát ezt az irást akarta az én jó princzipálisom a sok lim-lom közül
kikeresni.
Csodálatos dolgok történhetnek a világon. Még az is megtörténhetik, hogy
az ember megtalál a háznál olyan irást, a melyik tizennégy esztendő óta
nem volt a kezében. Szekrények felforgatása, iratcsomók felbontása és
szétszedése, pinczék és padlások felkutatása, egerek és pókok békés
tanyáinak feldulása, porlepte, molyette, időbarnitotta papiroshalmok
kiporolása és rendezése napirendre kerül. Jobban felfordul a ház, mintha
meszelést, nagymosást, vagy temetést kellene végezni. Az asszonyra épen
nem lehet a dolgot bizni. Isten tudja: mi minden lakik a csomagokban.
Mindenki délczeg ifju volt valamikor, a kin megakadt egyik-másik nőnek a
szeme. Gyöngéd tartalmu levélkék talán nem égtek el egészen a maguk
idejében. Holmi száradt virágok, ékszerszámlák, fizetési felhivások is
lappanghatnak imitt-amott. Patvarista, irnok, szobaleány, hivatalszolga
éjjel-nappal nem csinál egyebet, csak az irásokat bujja. De maga a
princzipális is, de még magam is.
Mindenki elgondolhatja, hogy az irást nem találjuk. Se hire, se hamva
annak az irásnak. Éppen ott nincs, a hol keressük. Pedig isten ugy
segéljen, megvolt. A princzipális még hat esztendő előtt is látta.
Egészen biztosan emlékezik rá. Nohát, nézzük meg ott, a hol biztosan
nincs. Bizonyosan ott lesz. A fiókos szekrény felső fiókjában vannak
holmi emléktárgyak. A nagyidőkből a honvédtiszti egyenruha, a kard, a
tölténytáska, egy-két pisztoly, a szolgálati öv, holmi karkötők,
zászlórongyok, fakó szalagok, menedéklevél, csákó s efféle. Természetes,
hogy ott van a négyhajtókás régi nagybugyelláris is s még
természetesebb, hogy abban ott fekszik békén néhai Keserü Mátyás várnagy
levele is.
Hogy az három nap előtt nem jutott eszünkbe! Nem kellett volna feldulni
az egész házat! Pedig el lehetett volna gondolni, hogy itt van és nem
másutt. Hiába, feledékeny az ember.
De most már hát mindegy. Megvan a levél. Megmutatja nekem is a
princzipális s azt mondja mosolyogva:
– Most egyenesen auditorodhoz megyek öcsém. Ma rendbehozzuk a dolgodat.
Elment. Vitte magával a levelet. A lakásán találta, épen jó kedvében
Wolff Sebestyén századost.
– Szervusz bajtárs, hozott az isten!
Kitárta két karját, ugy üdvözölte. A mióta ujra feltalálták és
megismerték egymást, megint csak a régi fidelis bajtársak voltak. Az
ötszáz mázsa rizskása emléke sokáig melegit.
Mosolyog a princzipális s felel az üdvözlő szóra:
– Gyujtsunk rá bajtárs, csak ugy mint régen. Holmi apró-cseprő dolgom
van veled, jobb lesz pipaszó mellett elintézni.
Rágyujtanak. Az auditor szemfül.
– Hát tudod bajtárs, az a veszprémi patvarista nekem rokonom is, barátom
is, vendégem is. Január végefelé járunk. Itt tölt már majd egész
hónapot. Szeretném, ha február elejére dolgát elvégezhetnők.
– Nem lehet, bajtárs, nem lehet. A te kedvedért ugyan megcsinálok
mindent, de ezt az egyet nem lehet.
– Tudom, hogy nem lehet, bajtárs, de azért csak megcsináljuk. Tudom,
hogy azt a patvaristagyereket keményen eláztatta az a veszprémi
tanácsos, azt is tudom, ujabb följelentés jött hozzád ellene holmi
rebellis kiáltványok miatt. Ezzel a följelentéssel pipára gyujtunk; a
tanácsos miatt azután nem bánom, itéld el vagy öt forint birságra.
Olyan mosolyogva s olyan nagy nyomatékossággal beszélt a princzipális,
mintha minden szava parancs volna, mintha ő volna a mindenható
generális. Az auditor nem tudta: kinevesse-e a princzipálist, vagy ajtót
mutasson neki.
A princzipális látta az auditor arczán a veszedelmes tétovázást.
Sietett, hogy minden háboruságnak elejét vegye.
– Lásd bajtárs, nem ingyen kérem ám én ezt tetőled. Oly módon hálálom
meg szivességedet: egész életedre boldoggá teszlek vele.
– Hiába minden. Nem lehet. A veszprémi följelentés miatt mi itélünk; jól
van hát, enyhén itélünk a te kedvedért. De a rebellis kiáltvány miatt
áttesszük az ügyet a pesti hadi törvényszékhez.
A princzipális még mindig mosolyog. Nagy lassan előveszi oldalzsebbeli
tárczáját, nagy vontatva kinyitja, szép csöndesen kiveszi belőle Keserü
Mátyás várnagy irását s kezébe adja az auditornak.
– Nézd csak, bajtárs, a mi közös multunk egyik ereklyéje. Nagy kincs ez!
Bizony az irás kissé megsárgult már, de rajta Wolff Sebestyén főhadnagy
aláirását tökéletesen olvashatni, s hátán is ott vannak a kereskedők
irásai, a kiknek a főhadnagy a rizskását eladta. Egy szempillantás alatt
mindezt jól meglátta az auditor.
Lélekzete elakadt. Nem tudott szólani. Arcza elsápadt. Még piros orra is
nyomban megfehéredett. Semmiféle gondolat nem jutott eszébe. Valami
irtózatos érzés zsibbasztotta el egész testét-lelkét. Mintha hóhérja
előtt állana.
De a jó princzipális most is csak mosolygott. Odalépett az auditorhoz,
kivette kezéből az irást, szép lassan összehajtotta, gondosan
visszatette tárczájába s a tárczát nagy kényelmesen elsülyesztette
oldalzsebében. Baltenyerével még végig is simogatta oldalát, jó helyen
van-e az a tárcza.
– Ez az ereklye, bajtárs, neked sokkal többet ér, mint nekem.
Voltaképpen nem is engem illet most már, hanem téged. Mert tőlem a kerek
ég alatt soha senki meg nem kérdi többé, hova tettem a mi dicső
honvédseregünk rizskásáját. Elmult, eltünt az a hadsereg, mint álom. A
mi nemzetünk megelégszik most már az ő dicsőséges emlékezetével.
Fegyvere, hadszere, rongyos köpenyegje, elnyütt bakancsa, elfogyott
kenyere után nem áhitozik senki. Hanem német bajtárs, te még nem
számoltál le mindenkivel. Semmi közöm hozzá. Láttam néhány nap előtt
hétéves kis fiadat. Szép gyerek, kár, hogy meg nem tanitod a mi
nyelvünkön is beszélni. Szeretném ezt az ereklyét neki adni a te szemeid
előtt. Nálatok legyen, ne én nálam. Én még el is veszthetem.
Minden szó a mennydörgő mennykő sulyával nehezedett az auditor agyára.
De még szivére is.
Időközben megházasodott. Volt már két gyermeke. Szerette családját.
Szerette az életet is.
Ime, most előtte áll mosolygó arcczal keserü végzete. Ennek az egykori
délczeg honvédszázadosnak egyetlen szavától, kezeujjának egyetlen
mozdulatától függ, hogy kardját összetörjék, tiszti jelvényeit
leszaggassák, nehéz vasat tegyenek kezére-lábára s a börtön fenekére s
ülyesszék egész életére.
Izmai meglazultak. Nem tudott lábán állani. Megtántorodott s ugy esett
le egy pamlagra. Még akkor se tudott szólani, hanem két kezével gyér
haját tépte.
A princzipális odament hozzá s vasmarokkal megfogta két kezefejét.
– Ne légy bolond, német bajtárs. Ide nézz a szemeim közé. Olyan embert
látsz te bennem, a ki téged kegyetlenül el akar tiporni? Szamár vagy.
Nem bántalak én téged kisujjal se. De azt jól megértsd, a
patvaristagyereket kedvelem, s ha dolgát rendbehozzuk, ezt az irást
neked adom. Ez lesz hálám s ez lesz a te jutalmad. No meg az áldomását
is megisszuk. De ha az ő dolgát rendbe nem tudnók is hozni: szemem elé
ugyan többé nem bocsátanálak. De azért nem akasztatnálak föl. Hanem az
irás ott maradna, a hol most van.
Az auditor magához jött lassankint. Reszketett, de már tudott beszélni.
Első mozdulata mégis az volt, hogy a princzipálisnak kezet csókoljon, a
mit azonban a princzipális buzgó igyekezettel megakadályozott. De
csaknem dulakodnia kellett miatta.
Végre valamelyes nyugalom következett s az auditor szóhoz jutott.
– Parancsolj hát, mit csináljak!
– Épen ezerszer mondtam már, bajtárs. Az a patvaristagyerek hadd
mehessen haza. Irásaiból pedig csináljunk fidibuszt.
Az auditor megint kitárta karjait, mintha a princzipálist dobogó keblére
akarta volna ölelni.
– Minden meglesz, bajtárs, a hogy’ te akarod. Majd meglátod te most már,
ki az a Wolff Sebestyén!
A princzipális jó kedvvel jött haza. Elmondta a beszélgetést.
Megnyugtatott, hogy néhány nap mulva befejezi ügyem a hadbirőság.
Volt azonban még egy értekezés kéz alatt.
Ez értekezésen meghatározták, hogy két föltétele van az enyhe itéletnek.
Az egyik föltétel, hogy meg ne kisértsem magamat valami fényesen
védelmezni. Semmit sem utálnak jobban a katonák, mint az ékesszólást.
A második föltétel volt az áldomás.
Az áldomást az auditor adja, ott leszek én is, ott lesz a princzipális
is.
De az áldomáshoz valót mi adjuk.
Megegyeztek abban is, mi lesz, a mivel az áldomáshoz járulunk.
Három akó neszmélyi bor, a milyen jót csak Szabó György vendéglős uram
pinczéjében fölfedezni sikerül. Tiz font kubakávé, öt font tea, tiz
süveg czukor, öt pint rum. Füge, mazsolaszőlő az asszonynak, mindenféle
bábos sütemény a gyermekeknek – alkalmas mennyiségben. Szivar és
csibukba való török dohány elegendő.
Most már gyorsan folyt a vizsgálat. A princzipális sietett az áldomáshoz
valókat összegyüjteni, az auditor sietett a tárgyalás idejét kitüzni.
Február közepe tájára esett a tárgyalás napja.
Az elnökön kívül valami hat katonatisztből állott a biróság. A vörös
közvádló, a piros orru auditor s az őrmester, a ki vezette a
jegyzőkönyvet. Ott kellett lennem magamnak is, a ki nélkül ugy se ért
volna az egész biráskodás semmit.
Hideg volt a terem, mint a farkasorditó, a hol tárgyaltunk. Én ugyan jó
prémes meleg bundámat öltöttem magamra, de a katonák bizony nem voltak
téli hadjáratra felöltözve. Ebből láttam, hogy hosszu tárgyalásra
nincsenek készen.
Németül folyt a tárgyalás. Hogy a közvádló mit beszélt összevissza, arra
én már nem emlékszem. Hogy az én ékesszóló védbeszédem elmaradt: arra
igen jó okaim voltak.
Egyik okom az, hogy benne volt a szerződésben: ne védjem magam sehogy,
mert akkor az auditor jót nem áll semmiről.
A másik okom pedig az volt, hogy a biróság összes tagjai közül senki se
tudott magyarul. Sült német volt valamennyi. Akár a falnak, akár a német
katonának beszélek. Demoszthenesz megtehette, hogy beszédet tartott a
tenger hullámainak. Jézus Krisztus is sikerrel szólhatott a szélhez,
viharhoz. Tenger, szél és vihar megérthet valamit az okos szóból,
osztrák hadbiróság semmit meg nem érthet a magyar szóból.
Elitéltek három nap alatt megfizetendő tiz osztrák értékü forint
büntetésben. Megnyugodtam az itéletben nyomban, kifizettem a büntetést
nyomban és siettem a princzipálishoz. Gyerekjátékká lesz vértanusági
ügyem.
Vége jó: minden jó. Az áldomás is megvolt azon a napon. Eltartott
éjfélig. A jó bortól az auditor olyan jó kedvre kerekedett, hogy jámbor
felesége minket kért meg éjfél felé, segitsünk neki, hogy férjét ágyba
fektesse.
Mi lett az Almássy-féle összeesküvési följelentéssel: nem tudtam meg
soha. Bizonyosan tűzbe dobta az auditor. Valamint Keserü Mátyás várnagy
irását is, melyet a gyertya lángjánál szemünk láttára égetett el.
Másnap estefelé indult a vonat, melyen haza akartam utazni. A jó
princzipális s áldott lelkü neje olyan bucsulakomát adott, soha se
felejtem el. A mi szemnek-szájnak gyönyörüség, édes mulatság: görnyedt
alatta az asztal.
Gyalog kisértek el az állomásra, keresztül a Duna jegén. Kocsin járni
nem volt szabad.
Nappal is kietlen a befagyott Duna. Hát még a téli estnek sötétségében!
A lombtalan fákat a szigeten zörgette a szél. A varjusereg is ott ült
már a zuzmarás ágakon. Ember, állat nem jár kint a riasztó éjben. Lámpa
nincs, nem világit semmi, a gyalogjárók nyomait nem láthatni. Mégis
elkisérnek a hű és jóbarátok. A férfi, a ki már nem fiatal s a gyönge
asszony, a ki reszket a sötétben.
Azt hittem: mulatság nekik ez a séta.
A mikor már fenn voltam a vasut lépcsőjén, akkor mondja a princzipális.
– No, öcsém, ezt az utat a Duna jegén mi még meg sem tettük soha és
ezentul se tesszük meg soha.
S ime, értem ezt is megtették.