(Az Almássy-összeesküvés. – Az akasztófa alatt. – Magam is összeesküvő
leszek. – Pesti utazásom. – Késmárki Pepsa. – Komáromi haditörvényszék
elé idéznek. – Nyomatéktalan a vád.)
A cserepár főhadnagy és a honvédszázados nem látta egymást többé. A
főhadnagyot áthelyezték erre-amarra, a világ végére. A honvédszázadosból
pedig békeszerető polgárember vált. Hazament egy fordulóra Debreczenbe.
Atyafiak, jóbarátok, gyerekkori ismerősök tanyáját fölkereste, a háboru
történetét köztük eladomázta, elbucsuzott tőlük s visszament Komáromba.
Ügyvéd lett, megházasodott, vagyont is szerzett. A neszmélyi
szőlőhegyben szőlőt alapitott; jó kedvét, jó borát, vendégszerető
tanyáját ismerte mindenki a vármegyében.
Tizennégy év mulva az történt, hogy a nemzet megunta már az önkénynek
bécsi uralmát s jó hazafiak összeesküvést szőttek-fontak, honvédsereget
toborzottak, fegyvert szereztek, hogy az osztrákot megint kikergessük az
országból. Volt már együtt vagy 110,000 főből álló honvédseregünk
zászlóaljakra felosztva. Én a 47-ik zászlóaljba kerültem. Ez volt egyik
hires zászlóalja 1849-ben is az én megyémnek, Veszprém vármegyének.
Mindez ezelőtt negyven esztendővel 1863-ban történt. Titokban folyt az
egész nemzeti mozgalom. A mozgalom neve a történelemben
Almássy-összeesküvés. Almássy Pál állott az élén. Részletesen ma sincs
megirva az eset. Kossuth Lajos is csak röviden ir róla Irataim czimü
munkájában. Azt se tartom bizonyosnak, hogy valaha meg lesz-e irva. Sok
nagy és jó hazafi vett benne részt, a ki később miniszter lett, király
embere lett, pecsovics lett. Ők bizony nem emlegették szivesen ezt a
multat s ha maradt nyoma irásokban, azt a nyomot is szivesen
eltüntették.
Hogy e néma mozgalomban – akarva, nemakarva – nekem is részt kellett
vennem, azt már csak természetesnek tartja mindenki, a ki azt a kort
ismeri.
Annak az évnek egyik juniusi napján épen akasztás volt Veszprémben. A
széki csárdabeli rablót akasztották, bizony a neve már nem jut eszembe.
Katonai rögtönitélő biráskodás folyt akkor három vármegyében Csak amugy
osztrák katonák módjára. Veszprémben, Zala-Egerszegen, Kaposvárott
százszámra akasztották a szegénylegényeket, duhajokat, utonállókat,
erdőnjárókat, tűzhely nélkül valókat, bűnösöket, ártatlanokat
összevissza egyaránt.
Patvarista voltam akkor Veszprémben.
Az ősi megyei akasztófát nem használta a katonaság. Az kint volt, messze
volt a Látóhegyen. Távol esett a várostól és minden országuttól. Oda el
se mentem volna a borzasztó látványra. A katonaság a város közelében, az
almádi fürdőhöz vezető út melletti dombra állitotta föl az akasztófát. A
patvaristák összebeszéltek, hogy nekik legalább egy akasztást meg kell
nézniök. Hiszen ők a jövendő igazságszolgáltatás emberei. Igy ballagtam
ki magam is a nagy látnivalóhoz.
Bizony csuf dolog az. Le nem irom részleteit. Nem is tartozik e
történethez.
Ott volt a közönségben egyik jóbarátom is: Gombás Lajos, szent-gáli
birtokos. Pápai kis diákkorom óta már jóbarátom.
Alig lett vége az akasztásnak, karonfog.
– Gyere, nagy mondanivalóm van.
Vagy száz lépésnyire elvezet a néptömeg mellől s megáll velem egy fehér
mészkősziklán, mely a pázsit zöldjéből kikandikál. Nagy ezüst zsebórája
tokjából kivesz egy kis nyomtatott papirost s kezembe nyomja.
– Nesze, olvasd, ez a jelszó, uj világ támad, a többit majd otthon
elintézzük.
Nézem a papirost. Akkora, mint jó nagy látogató-jegy. Hitvány papiros,
apró betük, hitvány nyomás. De a szövege már igazán feltünő.
A szövegére már nem emlékszem szórul-szóra, el se tettem azt a papirost.
De a szöveg értelme efféle volt:
Ütött a megváltás órája. A magyar nemzet lerázza igáját. Minden hazafi
csoportosuljon az uj király köré. Az uj király neve nincs a
nyomtatványon, de nevének kezdőbetüi ott vannak. A kezdőbetükből nem
tudtam kiokoskodni se Attilla, se Árpád, se Hunyadi János, se Rákóczi,
se Kossuth Lajos nevét. Hát ki a manó lehet akkor az uj király?
Hm! Uj király! A mostanit hát elcsapjuk. Önkénytelenül odatekintettem az
akasztófára. A hóhér még fönt volt a lajtorja tetején. Valamit babrált
az akasztott ember feje körül. A katonaság sorfala a vesztőhely körül, s
a nagy közönség némán bámult a hóhérra. De azért mégis elnevettem magam.
– No, pajtás, ezt a czédulát ugyan átkozott rossz helyen és rossz időben
találtad átadni. Ha ugyan ez az egész uj királyválasztás nem bolondság.
Bolondság volt biz az. Nem is esett köztünk ezentul semmi szó. Csak évek
mulva, később tudtam meg, hogy egy meghibbant elméjü pesti szabómester
nyomatta ki ezt a gyarló kiáltványt. Ő tette meg magát benne uj
királynak, de a nevét megmondani nem akarta.
Ilyen bolondság mindig támad és mindenütt. Nem veszi komolyan senki. De
annak az időnek mégis egyik komoly tünete az, hogy ideig-óráig még okos,
higgadt, vagyonos embereknek is megfordult agyában az uj király
gondolata.
Nem ez volt az Almássy-összeesküvés. Ez összeesküvésről később
értesültem.
Egyik novemberi vagy deczemberi késő este lakásomra jött egyik barátom s
rokonom. Idősebb, mint én. Vitéz honvéd egykoron. Előkelő nagybirtokos,
később az alkotmányos életben főszolgabiránk. Ma is él és uralkodik,
noha most már csillapuló vérrel. Nem ugy, mint hajdanta.
Körülnéz a szobában s bezárja kulcscsal az ajtót.
– Magunk vagyunk?
– Magunk.
Mosolyogtam e nagy óvatosságon. Vajjon miről lesz szó?
Az én barátom elővesz egy csomó nyomtatványt s átad nekem vagy tiz
darabot.
– Ez a forradalmi kormánynak kiáltványa a nemzethez. Az éjjel ezt magad,
személyesen alkalmas helyeken kiragaszd a falakra. Vigyázz, senki meg ne
csipjen.
Nézem a kiáltványt. Szép papir, szép nyomás. Rövid, velős, komoly
tartalom. Előkelő iró fogalmazta. Kibocsátja a »Magyar Függetlenségi
Bizottmány«. Ugy emlékszem, ez volt aláirva. Pöcsét helyén az ország
czimere. A négy folyó és hármas halom a kereszttel. Fölötte semmi
korona, mellette semmi angyal. Egyszerü czimer, mint 1849-iki
pénzeinken.
Nagy figyelemmel elolvasom a kiáltványt. Ez már komoly beszéd. Nem
olyan, mint az eszement pesti szabóé.
– Kitől kaptad ezeket?
– Nem mondom meg. Adott szavam tiltja. Neked se szabad tovább adnod,
hogy tőlem kaptad. Nyugodjál meg abban, hogy Pestről kaptam, egyik
legjobb vezérünktől. A fejünkkel játszunk. A vezérek ugy határozták,
hogy két embernél többnek senkinek se szabad tudni. A kitől kapja a
kiáltványt: az az egyik, s a kinek átadja: az a másik. Az árulás igy
lehetetlen. Ezt a rendet szigoruan meg kell tartanunk. Intézkedjél arra
nézve is, hogy ha az éjjel vagy holnap, vagy holnap éjjel megrohannak s
házkutatást tartanak nálad: se erre a kiáltványra, se semmiféle
jegyzetre ne bukkanjanak.
Intézkedtem.
Még az éj folyamán átadtam kiragasztás végett négy darabot egyik
barátomnak, kiben feltétlenül biztam. Öt darabot kiragasztottam magam.
Egy darabot eltettem örök emlékül. De ugy eltettem lakásom padlásán a
tetőbe két fazsindely közé, hogy sohase találtam meg többé. Igaz, hogy
hosszuidőn át nem is kereshettem.
Sajnálom, hogy nincs belőle. Ma már történelmi érdekesség volna. Azt
hiszem, a Nemzeti Muzeumban őriznek belőle néhány példányt. Tartalmára
természetesen nem emlékszem szó szerint. Negyven esztendő előtt történt.
Ennyi idő elég a feledésre. Le se másoltam magamnak. Megtiltotta az
ismeretlen vezér parancsa. A szót meg kellett fogadni, mint a mikor
duvadra vadászunk.
Másnap reggelre valami ötven kiáltvány volt kiragasztva Veszprém
városában.
Tehát nemcsak magam vagyok az összeesküvő. Sokan vagyunk.
Este kaszinó után megint eljön hozzám volt honvéd barátom. Megint
magunkra zárja az ajtót. S közli velem, hogy engem a 47-ik zászlóaljba
az ő századába avatott be s hogy én is toborozzak ismerőseim körében.
Ötöt, hatot, tizet, százat, a mennyit tudok. Bátor, megbizható,
egészséges ifjakat. Katonai egyenruha majd csak akkor lesz, ha táborba
vonulunk s a függetlenségi harcz lobogóját kitüzzük. Fegyver azonban
most is van már készletben. A Bakonyban van eltéve, a menyekei erdőn
biztos helyre. Imre barátunk gondozza.
Ez az Imre barátunk Kőrössy Imre ügyvéd volt. Nála is voltam patvarista.
Honvéd volt ő is, végigküzdötte a függetlenségi harczot. De nagyon
szeretett az uri rokonsággal együtt lenni. Azokkal is, a kik sehogy se
álltak volna az összeesküvők közé, a kik magasabb hivatalos állásokat
töltöttek be az önkény uralma alatt is. Ezenkivül kissé eljárt a szája.
De hát ebből nem lett semmi baj.
Két nap mulva Pestre kellett mennem. Egyáltalán nem tudtam, miért. Az
volt a parancsolat, hogy ez s ez napon délelőtt 11 órakor ott legyek a
Köztelken. A mint sokkal később rájöttem, a harcz kitörésének idejét s
módját akarták ott a vezérek megbeszélni. A körülmények egybevetéséből
gondolom ezt.
Hogy engem miért rendeltek oda: el nem tudom gondolni. Az irántam
nyilvánuló bizalom azonban feszitette önérzetemet. Mégis vagyok már
valami!
Pedig bizony semmi sem voltam. Hanem hát mennem kellett, igy szólt az
izenet.
A székesfehérvári vasutállomáson találkoztam Késmárky Pepsával. József
lett volna ugyan a becsületes neve, de e néven senki se tudott róla
semmit. Születésétől fogva mindig Pepsának hivta mindenki. Berhidán volt
birtokos, ott is lakott. Később együtt szolgáltunk a vármegyénél.
Alispánunk volt, azután országgyülési követünk, végre a törvényszék
elnöke. Eszes, hidegvérü, nőtlen, apró termetü, de erős ember.
Vele találkoztam a vasuti étkezőben. Kérdezi tőlem:
– Hova mégysz?
– Pestre. Valami dolgom van ott.
– Hol és miféle dolgod?
– A Köztelken, déli 11 órakor. Valami gazdasági tudakozódás.
Nagyot néz, nem szól. Sok idegen utas izgett-mozgott körülöttünk. Azt
gondoltam, sejtelme se lehet arról, hogy én összeesküvő vagyok. Én meg
el se hittem volna, hogy ő is összeesküvő. Majláth Györgynek, báró
Sennyey Pálnak és báró Fiáth Ferencznek bizalmasa!
Bizony összeesküvő volt ő is. A mi nekem volt nagy szerencsém. Ő már nem
volt olyan hebehurgya legényke, mint a patvarista.
Reggel együtt mentünk a Széna-tér felé, a melynek ma Kálvin-tér a neve.
Ott kellett befordulni az Üllői-útra a Köztelek felé. Megáll az Üllői-út
elején s gondolkozik. Fejét széles vállai közé sunyitja.
– Itt menjünk a Józsefvárosi oldalon.
A Köztelek a Ferenczvárosi oldalon van. El nem tudtam gondolni, miért
menjünk mi a Józsefvárosi oldalon? Miért ne mehetnénk az egyenes uton?
– Majd megtudod, csak gyere!
A nagy Üllői-útnak más szine volt akkor, mint most. Az orvosi egyetem
fényes palotái még nem voltak ott. Helyükön apró-cseprő telkek,
földszintes rongyos viskók, korhadt deszkakeritések állottak. Még a
gyalogjáró se volt kikövezve, csak pereme volt kőből. Por, szemét, kátyu
mindenütt.
Odaértünk a Köztelek irányába. Lassan ballagunk. Pepsa éles fürkésző
szemmel nézi a járókelőket a Köztelek házsorának gyalogjáróján. Elérjük
a Köztelek kapujának irányát. Pepsa barátom nem állt meg, tovább ballag.
Én megállok s azt kérdem:
– No, nem fordulunk be?
– Csak gyere!
Tovább megyünk. Elérjük a Mária-utczát. Annak sarkán földszintes
tüzér-laktanya. Kapujában őrség. Elérjük a Malom-utczát, a mely most
Ferencz-körut. A dunai malmokra erre hordták ki az őrletni valót. Az
üllői-úti nagy laktanyánál megáll.
– Forduljunk vissza!
Visszafordulunk ugyanazon az uton. Folyton éles szemmel fürkészi a
járókelőket. A mikor ismét a Köztelek irányába érünk: rá sem néz többé a
Köztelekre, karonfog s most már nem őgyelgő, hanem rendes lépésben visz
a Széna-tér felé. A hires Két Pisztoly csárdáig meg se állunk. Ott azt
mondja:
– Megyünk haza, pajtás. Négy titkos rendőrt, négy kémet láttam a
Köztelek körül járkálni. Figyelik, ki megy oda be. Én nem megyek, neked
se tanácslom.
Hát jól van. Megyünk haza. Okos ember nem megy fejjel a falnak. Őt pedig
okos embernek ismeri mindenki.
Igaza is volt. Alig értünk haza, nem telt el huszonnégy óra se, a lapok
rejtelmes rövid hirekben tudatták, hogy a titkos összeesküvésre
rájöttek, vezetőit elfogták, egyik tevékeny részesét, Sebess Emilt
menekülés közben később az Orczy-kertben agyon is lőtték.
Idáig hát eljutottunk. Az én két öreg honvéd barátom ugy elhallgatott
ezentul, hogy soha többé előttem meg nem emlitették a nagy háborut, a
melyre készültünk. Mi lett a sorozási-ivekkel, mi lett a Bakonyban
heverő fegyverekkel: nem tudtam meg soha. Az igaz, hogy a fegyvereket
nem is láttam én élő szemeimmel. Ugy elfeledtük az egész kiáltványt,
toborzást, pesti utat, mintha csak álom lett volna.
Ámbár nekem nem hagyták mindjárt elfeledni.
Két nap mulva végzést kapok a központi főszolgabirótól. Willax István
volt a neve, a zirczi egykori apát urnak volt unokaöccse, császári lelkü
embernek tartottuk. Már csak annálfogva is, hogy ily szomoru korszakban
hivatalt vállalt.
A végzésben az volt, hogy január 2-án délutáni 2 órakor jelenjek meg a
komáromi császári királyi kivételes haditörvényszék előtt a várban, az
ó-pavillonban a 37-ik számu teremben. Ha elmaradok: visznek vasban,
katonai karhatalommal.
Ne neked patvarista.
Én már hát jó uton vagyok. Ha amugy nem lehetett: hát igy kell
megszenvednem a hazáért. Még nem is csináltam semmit, már a vértanuság
mezején kell száguldoznom. Mi az én összeesküvésem? Puszta szóbeszéd. Mi
az én pesti utam? Hiszen nem lett abból semmi. Mi annak a kiáltványnak
éjjeli kiragasztása? Puszta gyerekjáték.
De hát ezért idéznek-e engem a haditörvényszék elé?
Talán nem is ezért.
Az összeesküvés, a forradalom nem kis dolog. Ha a miatt idéznének: akkor
nem idéznének, hanem hurczolnának. Oda vinnének engem is, a hova
Nedeczkyt és társait s a hol Sebess Emilt agyonlőtték. Bizonyosan valami
másféle ostobaság miatt akarnak engem kézrekeriteni.
Meg nem ijedtem: az már bizonyos. Pápai diák, végzett jogász, jókedvü
patvarista meg nem tud ijedni hamarosan. Nem oly idők voltak azok, a
mikor hazafilélek félt volna valamitől.
Mégis puhatolództam: mi hát a baj? Elég jó és elég sok barátom volt, a
ki ebben segitségemre állt.
Semmiség jött ki nyomozásomból.
Volt Veszprémben egy városi tanácsos. Nevét elhallgatom, noha immár
meghalt. 1848-ban elszökött a honvédségbe való besorozás elől. E miatt
már elzárkóztak előle barátai s pályatársai. A Bach-rendszer alatt
vidéken volt községi jegyző. Valami rendetlenségeket ott is csinált. Az
alkotmányos élet hajnalhasadtával 1860-ban még nem mert előbujni.
Szökött honvéd, Bach-huszár: a hazafiak tábora ugy se fogadta volna be.
Hanem a mikor a vármegyét 1861-ben a katonai önkény szétverte s a mikor
Schmerlingék lámpával se találtak közhivatalnoknak való embert: akkor
megint előjött s a városi törvényszéknek tanácsosa lett.
Nos hát, ezzel az urral valamely hivatalos eljárás alkalmával
összezördültem. Azt hittem valami vétkes mesterkedést akar elkövetni s e
miatt kivettem a kezéből a hivatalos iratot s keményen összeszidtam. A
törvényszéki tanácsost – én a patvarista.
Kis városban, kis emberek közt bizony ez nem kis eset. El is határozta a
bölcs tanács, hogy a vakmerő fiatalságot meg kell zabolázni, különben a
bölcs tanácsnak fejére nő s a társadalom nyugalmát s az állam rendjét
megzavarja. Föl kell jelenteni a kivételes haditörvényszéknek.
Engem hát följelentettek. Köztisztviselő bántalmazása, nyilvános
botrány, közcsendháboritás, hatóság elleni erőszak s több efféle
hiábavalóságból állott ellenem a vád. A mi ősi törvényünk szerint
legfeljebb széksértést követtem volna el, a melynek a büntetése 25
forint birság. Csakhogy akkor nem a mi ősi törvényünk uralkodott.
Annyi szemét ember volt az akkori tisztviselői karban, hogy az osztrák
urak el nem tudták hinni, hogy annak tekintélyét rendes uton-módon fönn
tudják tartani. S ebben igazuk is volt. S azért szerte az országban
császári királyi hadi törvényszékeket állitottak föl a hivatalnokok
tekintélyének baleset, tűz, jégverés s egyéb viszontagság ellen való
biztositására. Hacsak görbe szemmel nézett valaki a hivatalnokra: vitték
a haditörvényszék elé.
Komáromban is volt efféle katonai biróság. Néhány vármegyét alája
soroztak s ezek közt az én vármegyémet is.
Ennyit kipuhatoltam.